A Törvénytisztelő polgár egyik alapkérdése: mit tesz a kisember, ha végig kell néznie a legborzalmasabb dolgot, ami történhet vele, miközben sem a civilizált világtól, sem az égből nem várhat segítséget? A jellemtelen, jellegtelen, színtelen, szagtalan munkáiról ismert F. Gary Gray a Csak lazán!-kitérő után úgy döntött, hogy erkölcsi példamagyarázatokkal lepi meg nézőit, de azért nem kell megijedni: műve megmarad egy buta akciófilm szintjén.
Clyde Shelton (Gerard Butler) feleségével és kislányával éli nyugodt életét, amíg két betörő porba nem tiporja a családi idillt. A rablótámadásnak induló bűncselekményből erőszakolás és kettős gyilkosság lesz, Clyde így mindent elveszít, ami a világon fontos volt számára. Az in medias res-kezdés után a philadelphiai bíróságon vagyunk, ahol kiderül, hogy Nick Rice ügyésznek (Jamie Foxx) kielégítő bizonyítékok híján alkut kell kötnie a gazemberek ügyvédjével, ami azt jelenti, hogy a tényleges gyilkos szimbolikus 3 év börtönbüntetést kap, míg társa, aki nem oltotta ki senki életét, csak részt vett az „akcióban”, a halálsoron végzi. Clyde teljesen összeomlik, jogosan gondolja úgy, hogy nincs igazság ebben a hasznavehetetlen rendszerben. Mivel sem emberi, sem égi jóvátételre nem számíthat, ő maga válik afféle bosszúálló istenné, aki erőszakosan iktatja ki az összes fogaskereket az amerikai igazságszolgáltatás berozsdásodott mechanizmusából.
A Törvénytisztelő polgár egyik alapkérdése tehát a következő: mit tesz a kisember, ha végig kell néznie a legborzalmasabb dolgot, ami történhet vele, miközben sem a civilizált világtól, sem az égből nem várhat segítséget? A film szerint ő maga válik egyszemélyes megtorló hadsereggé, de ez újabb dilemmát vet fel: Mi különbözteti meg az egyik gyilkost a másiktól? Erre a kérdésre már nem kapunk választ, mivel Gray filmje valahol a félidő környékén rendesen elcsúszik, pedig kimondottan ígéretesen indul. Clyde ugyanis ahelyett, hogy agresszív módon azonnal lerohanná a családját lemészároló férfit, inkább – zseniális taktikus révén – minden mozzanatot precízen kitervel. Először a gyilkost iktatja ki az élők sorából válogatott szadista kínzások során (még azt is megteszi, amit a Cukorfalat hősnője csak imitált), majd sorra veszi a jogi sakkjátékban szereplő figurákat és különféle módszerekkel távolítja el őket is a tábláról.
S pont ez a film legnagyobb baja, hiszen egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy egy primitív, lélektelen, kaszabolós akciófilmet látunk, ahol a legkülönfélébb gyilkosságokra helyeződik a hangsúly, közben pedig el is felejtjük az igazi indítékot. Az első félóra még kellemes meglepetés, például öröm hallgatni, ahogy Clyde beolvas és egyben teljesen hülyét csinál a bírónőből, így az egész bíróságból. Az is remek fricska, amikor a végrehajtó szerv emberei puha matracot és többfogásos ebédet visznek a börtönben tartózkodó hősünknek, aki ezzel bizonyítja be, hogy úgy játszik a tehetetlen zsarukkal, mint macska az egérrel. Később azonban az égbe repülő autók, robbanó telefon és távirányításos gépfegyver láttán egy lemondó mosoly mellett vetünk keresztet a filmre, és hiába derül fény a finálé során a mindenhatónak bizonyuló, véreskezű superman titkára, addigra már egy kicsit sem érdekel minket a megfejtés, ami ráadásul rendkívül gagyi is.
A Törvénytisztelő polgár valahol a Fűrész-széria és a Ha ölni kell című filmek közé lőhető be, de a Hetedik letaglózó hatását is rendesen magán viseli, ahogy a kortárs thriller általában – a dramaturgiai megoldások mellett konkrét plánokat is átemeltek Fincher remekművéből. Itt is egy gyilkos diktálja a szabályokat, itt is tétlen mind a jog, mind a rendőrség egyetlen személlyel szemben, de van elrejtett hulla is a sivatagban, akit időben meg kell találni – ez szintén deja vu-t idéz elő bennünk, és valamilyen szinten Butler figurája is bibliai csapásokkal próbálja megleckéztetni – még ha nem is az egész emberiséget, de annak egy bizonyos részhalmazát. Ha már Butlernél tartunk, jegyezzük meg, hogy egész jól megbirkózott a drámai szerep kihívásaival, az első 10 percben hitelesen alakítja a megtört férfit. Kár, hogy a maradék másfél órában ismét a megszokott vadember-figurát hozza, amivel sikerült kiérdemelnie a „neandervölgyi” jelzőt. Jamie Foxx játékára sem lehet panasz, bár valljuk meg, volt már jobb is az R&B-pacsirta. Míg Butler a nem szokványos antihőst jeleníti meg, akivel veszélyes a nézőnek azonosulni, addig Foxx a megingathatatlan hitű jófiút, aki tudja, hogy hibázott a múltban, mégis vállalja a következményeket és erkölcsi stabilitása egy pillanatra sem billen ki az egyensúlyi állapotból: végig kitart a véleménye mellett, miszerint gyilkos és gyilkos között nincs különbség. Hát kell ennél tökéletesebb hős egy jogi környezetben játszódó hollywoodi moziban?
A kezdeti fázisban még szó volt arról, hogy Frank Darabont ülhet a rendezői székbe, és ebből valószínűleg mindannyian profitáltunk volna, végül azonban F. Gary Gray kisiparos kapta a lehetőséget. Jelentjük: nem élt vele! A mozi elején vannak apró filmes gesztusok, melyek miatt mindenképp hátbaveregetés jár. Például láthatunk egy remek párhuzamos montázst – az ügyész csellókoncertet adó kislánya és a kivégzésére készülő rab képei váltják egymást, de érdemes odafigyelni a börtöncellában elkövetett késelős gyilkosságjelenet zenehasználatára is. A kaszaboló mozdulatsor alatt metál szól, ahogy az a tesztoszterondús akciófilmekben lenni szokott, de nem a hangmérnök keverte a jelenetsor alá ezt a számot, hanem az áldozat választja ki halála előtt a cellában található iPodról egy távirányító segítségével. Filmes kurzusokon remek, egyben bájos példa lehet a diegetikus-nondiegetikus zenehasználat közti különbség szemléltetésére. Sajnos épp ezeket a pillanatokat felejtjük el leghamarabb, amikor egyre viccesebb módon pusztul el mindenki az önmaga paródiájává váló mozgóképben.
