1937-ben a Hófehérke és a hét törpével elindult a Disney-csodák sorozata. A Walt Disney Company rajzfilmjei egy szempillantás alatt a világ első számú kedvenceivé váltak. Hófehérke, Miki egér, Donald kacsa, Pán Péter és társai átélhetővé tették a csodákat, meséssé varázsolták a gyerekek mindennapjait, és nem utolsósorban szeretetre és kedvességre tanították őket. Hosszú évtizedek után a varázslat, némi átalakítással, még mindig működik.
A Disney-rajzfilmek átalakulásában kulcsfontosságú pillanat az 1995-ben bemutatott Toy Story, amely a legelső, teljesen számítógéppel készített animáció és egyben a Walt Disney Pictures és a Pixar Animation Studios közötti együttműködés kezdete. Az elkövetkezendő 10 évben bemutatott Disney-animációk jelentős részét a Pixarral koprodukcióban készült alkotások teszik ki. Egyes esetekben mindkét fél beszáll az alkotásba, azonban többségüket a Pixar gyártja és a Disney forgalmazza. A közösen létrehozott animációk sikert sikerre halmoznak – díjakat, nézettséget és bevételeket illetően egyaránt. Ilyen módon logikusnak, sőt magától értetődőnek mondható a 2005-ben kicserélődött vezetőség, név szerint Robert Iger döntése a Pixar megvételéről. Az 1995-től virágzó együttműködés, majd a Pixar 2006-ban létrejött felvásárlása, az intézményrendszeri és a gazdasági (feltételezhetően kizárólag pozitív) következmények mellett, az alkotások jellegére is hatást gyakorolt. Jót, rosszat, vegyeset.
A legjelentősebb hatás az animációs filmek készítési technikáján vehető észre. Ha megvizsgáljuk az elmúlt 10 évben bemutatott alkotásokat, a hagyományos kézi rajzolásról történő lemondással kell szembesülnünk. Ez a tendencia azonban különböző módon jelenik meg azoknál az animációknál, amelyeket a Disney a Pixar nélkül, illetve azoknál, amelyeket azzal együtt hozott létre.
Disney Pixar nélkül
A Pixar nélküli animációk 2000-2005 közötti időszakában a hagyományos kézi rajzolás és a számítógépes animáció egybefonódását figyelhetjük meg. Az 1940-ben bemutatott Fantázia mintájára készült Fantázia 2000 az egyik legszebb példája a két technika együttélésének. A klasszikus zenei művek animációs értelmezéseiből álló alkotás mindegyik része megtalálja a számára legmegfelelőbb ábrázolási módot. A cím tökéletesen passzol viselőjéhez, hiszen Beethoven, Sosztakovics, Sztravinszkij és mások műveiből ihletődött fantáziafüzért láthatunk. Egyeseket történetre fordítottak, másokat absztrakt ábrák játékára. Mindegyikük egy-egy különálló világ, sajátos rajztechnikával, színekkel, dramaturgiával és sajátos hangulattal. A Fantázia 2000, akárcsak elődje, különleges, egyedi fénypont a Disney-alkotások között, hiszen nem áll be a kalandtörténetek sorába.
Apropó, kalandtörténetek: a Disney-animációk többsége ilyen. Ezek a történetek mind-mind egyazon dramaturgiára épülnek fel: egy bevezetéssel indítanak, amelyből a néző minden szükséges információt megtud. Ezt követi az első nagy fordulat, amely elindítja a bonyodalmat. Ez a Disney-animációk esetében legtöbbször egy olyan út kezdetét jelenti, amely tele van kisebb akadályokkal. A főhősnek le kell győznie ezeket, hogy eljusson a végső megmérettetésig. Az utolsó akadály mindig jelentősebb és nehezebben leküzdhető, mint az előzőek, húzósabb tempójú és a feszültség fokozásában is messze túlszárnyalja elődeit. Ha a főszereplő (legyen az épp dinoszaurusz, csibe, robot, kutya vagy netalán ember) legyűri az utolsó feladatot is, a történet eljut a végkifejlethez, a kivétel nélküli happy endhez. Mivel minden animáció az előbbi recept szerint készül, a dramaturgia ritkán okoz meglepetést a nézőnek, az elvárásokat újból és újból felülmúlni a Disney a figurákat és a történeteket illetően képes.
Noha a 2000-ben mozivásznat látott Dínó (Dinosaur), amely egy meteorraj miatti dinoszaurusz-vándorlás viszontagságait mutatja be, nem tartozik a Disney igazán ötletes történetei közé, az ezt követő Eszeveszett birodalom (The Emperor’s New Groove) bőven tartogat számunkra izgalmas újdonságokat. A kissé dilis című animáció maga is bohókás. Kuzcot, az egoista, nemtörődöm, tinédzser uralkodót ellenfelei meg szeretnék ölni. A gyilkossági kísérlet félresikerül, így Kuzco halott helyett lámaként végzi. A hajdani emberléthez vezető út nehéz, veszélyes – talán egy ember sem tudna megbírkózni vele, egy egocentrikus, négyballábas láma pedig végképp nem. Így az út alatt Kuzco megtanulja megbecsülni a baráti segítséget és szeretetet, sőt ő maga is önzetlenné válik. Mire sok herce-hurca után visszaváltozik emberszabású uralkodóvá, mintha kívül-belül kicserélték volna. Az animáció erőssége – a zseniális egoista láma figurája mellett – a pattogó, éles humor.
A figurák megrajzolásában az alkotók ötvözték a hagyományos és a digitális technikát. A hátterek teljes egészükben kézzel rajzoltak, akárcsak a figurák vázlatai, utóbbiakat azonban már számítógéppel színezték, és mozgásaikat is digitálisan generálták. Ehhez hasonlóan a további 2006 előtt bemutatott, kizárólag a Disney által készített animációs filmek esetében is nagyobb szerepet játszik a kézi rajzolás.
A 2001-es Atlantisz: Az elveszett birodalom (Atlantis: The Lost Empire) alulmúlta a Disney-alkotásokkal szemben állított elvárásokat, főként ami az elveszett csodabirodalom felkutatása körül forgó történetet illeti. A lapos sztori magával rántja az egész animációt, miközben néhány figuráért igazán kár. A teljes egészében kézzel rajzolt hősök között felbukkannak olyan izgalmas egyedek, mint a félénk, kisokos, könyvmoly felfedező, Milo Thatch, a francia akcentussal beszélő, mikroszkópszemű, vakondformájú Mole vagy a mindig cigarettázó vénasszony, Mrs. Packard.
A 2002-es Lilo és Stitch esetében körülbelül fordított helyzet áll fenn. Az egyetlen izgalmas figura a kis Stitch, ő azonban képes magával szárnyaltatni az animációt. Stitchet pusztításra találták ki. Úgy alkották meg ezt a kis földönkívüli robotot, hogy bármit képes legyen megsemmisíteni, legyen szó emberről, állatról, tárgyakról – akármilyen méretben és mennyiségben. Az aprócska hibrid lényecske (kicsit egér, de talán inkább kutya) véletlenül a Földre kerül, ahol egy állatmenhelyen köt ki. Lilo örökbefogadja, és ekkor elkezdődik Stitch lassú, de annál biztosabb személyiségfejlődése. A kislány mellett állandó szeretgetésben, kedvességben és kalandban részesül, így idővel ő is elkezd ragaszkodni, szeretni és jóságosabb lenni. A rombolásra szánt robotból bájos háziállat lesz. A lenyűgöző főhős mellett a szinte teljes mértékben kézzel rajzolt animáció telitalálata a vízfesték használata a hátterek megalkotásában – a Disney nem használt vízfestéket az 1941-ben készült Dumbo óta. A Lilo és Stitch háttereinek nagy részét világos árnyalatú vízfestékkel színezték, és ezáltal csodálatos üdeséget ajándékoztak a rajzfilmnek.
A sikeres Lilo és Stitch után a Disney még két olyan animációs filmet küldött a mozikba, amelyek megalkotásában a kézi rajzolást részesítette előnyben. A 2003-as Mackótestvérnek (Brother Bear) és a 2004-es A legelő hősei (Home on the Range) című tehén-westernnek csak közepesen sikerült meghódítania a közönséget és a kritikusokat. Előbbi egy aprócska kölyökmedve, Koda és egy mackóvá változott férfi, Kenai barátságát járja körül, különlegesebb ötletek nélkül, a Home on the Range pedig a Disney részéről a gyökerekhez való visszatérésről szól. Legalábbis látszólag, pedig az alkotás száz százalékban kézi rajzolású, műfaját tekintve pedig közelít a Disney által rég elfeledett musicalhez. Az irány azért csak látszólagos, mivel a Disney ezután az animációs film után elfelejti a kézi rajzolást is és a musical műfaját is.
Disney-Pixar barátság
Érdekes megfigyelnünk, hogy a 2000-2005 közötti időszakban három animáció született a Pixar közreműködésével, és épp ez a három alkotás érte el a legnagyobb közönség- és szakmai sikert. A három szóban forgó animáció a 2001-es Szörny Rt. (Monsters, Inc.), a 2003-as Némó nyomában (Finding Nemo) és a 2004-es A hihetetlen család (The Incredibles). Három homlokegyenest más animáció, de közös bennük a Pixar név, a számítógépes technika és az előző kettőből egyértelműen következő zsenialitás.
Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy a Szörny Rt. az elmúlt tíz év egyik, de lehet, hogy A legzseniálisabb Disney/Pixar-animációja. Hihetetlenül izgalmas ötletek halmaza a film. A gyerekek ijesztgetéséből létrejött biznisz, amely kizárólag szörnyeket foglalkoztat, a Sulley-Mike szereplőpáros, a harmadikként betipegő Boo, az elragadóan kedves végkifejlet mind-mind elvarázsolja a nézőket. Sulley kék, hatalmas és nyugodt. Mike kicsi, zöld és mindig pattog, akár egy labda. Sulley ijesztgeti a csöppségeket, Mike méri a visításokból nyert energiát. Ők alkotják a legjobb csapatot Monstropolisban. És bepottyan az életükbe Boo, aki rögtön szeretnivaló játszótársat lát a két szörnyben. Sulley és Mike ódzkodik a kislánytól. Eleinte mindketten meg akarnak szabadulni tőle. Aztán Sulley egyre kevésbé. Egyszercsak mindkét szörny ráeszmél, hogy megszerették a pici Boo-t. Mi több, általa arra is rájöttek, hogy nem csak a visítás termel energiát, hanem a nevetés is. Sok-sok kaland és akadály után Sulley, Mike és Boo legyőzi az ellenséges szörnyeket. A kislány visszajut otthonába, a Monsters, Inc. pedig az ijesztgetésről a nevettetésre váltja profilját. Zseniális történet, tökéletes kivitelezés, és még az erkölcsi tanítás sem marad el.
A Némó nyomában az ötleteket illetően szegényebb. Elsődleges erőssége az ábrázolás pontosságában rejlik, amely egyszerre hordoz magában bizonyos fokú realizmust és meseszerűséget. Az óceán mélyét ennyire gyönyörűnek talán még sosem láthattuk. Az alkotók megszállott aprólékossággal jelenítik meg a különböző halakat, a medúzákat, a korallokat – az óceán élővilágát. Nemo például egészen pontosan olyan, mint egy valódi bohóchal. A realizmusra való törekvés elsősorban a formákra értendő (noha minden kicsit kerekebb, lágyabb, hangsúlyosabb, mint a valóságban). A színeket illetően az alkotók szabadjára engedték fantáziájukat – mindent legalább egy árnyalattal intenzívebben jelenítenek meg. A csodálatos színvilágon túl sok újat nem nyújt a Finding Nemo: megszokott dramaturgiájú, kalandos utat bemutató történetet látunk, amelyhez meglehetősen erőteljes erkölcsi mondandó kapcsolódik a barátságról, a szeretetről, a kedvességről.
A következő A hihetetlen család nem túlságosan meglepő kontextusban mutatja be a jó és a gonosz harcát: a jók az Incredible család szuperhős tagjai, a rossz pedig a technikai zseni IncrediBoy, aki azonban alaposan frusztrált a szuperképességek hiánya miatt. Frusztrációját felszámolandó legszívesebben elsöpörne minden egyes Incredible-családtagot a föld színéről. A hihetetlen képességű családdal szemben azonban semmi esélye: Mr. Incredible erős, Elastigirl elasztikus, Dash gyors, Violet láthatatlanná tud válni, a legkisebb pedig akár kisördöggé is át tud változni. A figurák ötletességén túl akciódússága és állandóan felfokozott tempója teszi élvezhetővé az animációt.
A 2005-ös év nagyobb felhajtás nélkül telik el, hiszen a Chicken Little című sci-fi vígjáték meglehetősen visszhangtalan marad. 2006-ban azonban bekövetkezik a váltás: a Disney megvásárolja a Pixar Animation Studiost.
