Csodagyár, Pixarral

Disney-alkotások 2000–2009 között II.

A Disney új évezredének története szorosan összefonódik a Pixar stúdióval. Ez a szimbiózis 2006-tól csak még erősebb lesz, amikor a Disney megvásárolja a Pixar Animation Studiost, amely új korszak kezdete is egyben: a Disney lemond a kézi rajzolású animációkról, és kizárólag számítógép által generált alkotásokat hoz létre. Folytatjuk a Disney-stúdió 21. századi történetét.

Disney-Pixar örökbefogadás

Az intézményrendszeri megújulást követően a két stúdió elsőként a Verdák (Cars) című autós animációt mutatja be. Óriásit dobbantanak vele. A kizárólag autófigurákkal elképzelt és megvalósított történet minden porcikájában új és friss. Beszélő autókat volt már szerencsénk látni, de ennyire élőket és emberieket még soha. Ennek egyik nagyon fontos oka a szemek elhelyezésében rejlik. Az alkotók ezúttal nem az elsődleges megoldást választották: az autók szemeit nem a lámpákba helyezték, hanem a szélvédőre. Ilyen módon a szemek nagyobbak, kifejezőbbek lettek, és így több lehetőséget nyújtanak a játékra. Ennek az apró, de fontos ötletnek és a párbeszédek szellemességének köszönhetően a megszokott dramaturgia ellenére is minden perc élvezhető.

A Verdák / Cars című film plakátja

Kissé más a helyzet a 2007-ben bemutatott A Robinson család titka (Meet the Robinsons) című időutazó sci-fivel. A sztori semmi újat nem nyújt, a fordulatok is többnyire előreláthatóak. A közepesen izgalmas figurák között azonban találunk egy kész ötletbombát is: a főszereplő kisokos Lewis egykori szobatársát, a hihetetlen empatikus készséggel bíró Goob-ot, aki időközben a Bowler Hat Guy nevet viselő, bosszúálló, gonosz ellenséggé avanzsált. A talpig feketében járó, magas, vékony testű Bowler Hat Guy maga a gonosz cselszövés. Arcának minden vonása egy húron pendül jellemével: kampós orra és hosszú, felfelé kunkorodó álla, pödörített bajsza boszorkányokkal rokon emberre utal, Bowler Hat Guy boszorkánysága azonban Dorisban, a keménykalapban összpontosul. Ironikus, hiszen Doris épp Lewis találmánya. Természetesen a csalafinta gonoszság nem elég a jó legyőzéséhez. Nem ők a jófejek, mégis ők alkotják a Disney utóbbi éveinek egyik legsikerültebb párosát – a gonosz oldalról. A jó oldalon álló szereplőpárosok terén a Disney/Pixar következő két animációjában, a L'ecsóban (Ratatouille, 2007) és a WALL-E-ben (2008) is jelentőset alkotott.

Kép  Robinson család titka című animációból

A L'ecsó (Ratatouille) alapgondolata Auguste Gusteau, a híres párizsi szakács elve, mely szerint bárki részesülhet a főzés élményében, bárki megtanulhat főzni. Így lehetséges az, hogy Remy, a kifinomult érzékkel bíró patkány és Linguini, az antitalentum együtt Párizs legjobb szakácspárosát alkotja. Brad Bird és Jan Pinkava alkotásában mindegyik figura telitalálat: Anton Ego, a kritikus (aki furcsa módon kifejezetten hasonlít az említett Bowler Hat Guyra), Skinner, az aprócska, de annál gonoszabb séf, Colette, aki a konyhán belül szigorú szakács, a vendéglőn kívül azonban lágy szívű nő.

Kép a L'ecsó - Ratatouille című animációból

A figurákon túl az egér személyének és a főzés aktusának összekapcsolásában bújkál leginkább a rendezők zsenialitása. Noha elsőre furcsának, sőt visszataszítónak tűnhet a főzőcskélő patkány gondolata, a L'ecsóban kedvessé és nem utolsó sorban étvágygerjesztővé válik. Történik ez olyan kis gesztusoknak köszönhetően, mint Remy rendszeres kézmosása vagy főzés iránti tiszteletének állandó kimutatása. Ehhez ugyanakkor az is hozzájárul, hogy a Remy által főzött, egyébként számítógépes technikával rajzolt ételek designja fantasztikus. Így lehetséges, hogy a Remy-Linguini páros lecsója láttán a nézőben kezdi felütni a fejét az éhségérzet.

Ilyen apró, kedves csodákra kerül sor a WALL-E-ben is. Ebben az animációban megtörténik az a csoda, hogy a robotok emberibbek, mint maguk az emberek. WALL-E reggeltől estig hulladékot gyűjt és rendszerez. A monoton munka közben azonban bizonyos tárgyakat kezd saját maga számára gyűjtögetni, amelyeket saját kis kuckójában raktároz el. Egy napon találkozik egy rovarral is, összebarátkoznak, és attól a pillanattól kezdve ők ketten összetartoznak. WALL-E ragaszkodni kezd barátjához, sőt, az összegyűjtögetett tárgyakhoz is. És ekkor már csak egy rövidke karnyújtásnyira van tőle a szerelem, ami Eve, a földönkívüli robot megérkezésével be is toppan életébe.

Kép a Wall-E című animációból

Ezzel szemben a Földön kívül ragadt emberek már-már robotokká váltak. Az animáció cinikusan groteszk jövőképet rajzol az emberről. Ennek a lénynek már sok köze nincs a mai emberhez: egész életét egy számítógép által vezérelt, ide-oda mozgatható székben tölti, csontjai és izmai visszafejlődtek, súlya jelentősen gyarapodott. A testi elváltozások mellett személyisége is jelentős károkat szenvedett: mivel életét a virtualitás tölti ki, még a reális kommunikációról is lemondott – beszélgetés helyett chatel a tőle fél méterre tartózkodó társával. Ebben az animációban a robotok egyértelműen felsőbbrendű lényekként jelennek meg. Felsőbbrendűségük nemcsak fizikai képességeikben és érzésvilágukban nyilvánul meg, hanem szellemi adottságaikban is. Így természetesen ők lesznek azok, akiknek sikerül módot találni arra, hogy az ember visszatérhessen a Földre.

Kép a Bolt / Volt című animációból

Az emberhez való ironikus közelítés és az ember által okozott bizonyos problémák felvetése és körüljárása több Disney/Pixar-alkotásra is jellemző. A WALL-E-t követő, szintén 2008-ban bemutatott Volt (Bolt) is egyértelműen az emberekben kialakult mértékletesség-hiányt, pénzcentrikusságot és hangsúlyosan Hollywoodot teszi felelőssé a címszereplő kutya viszontagságaiért. Egy tévésorozat sikeréért a film készítői manipulálnak, becsapnak egy kutyát, és elhitetik vele, hogy csodákat képes véghezvinni. Amikor pedig Volt véletlenül belecsöppen a való világba, természetesen nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy ő nem szuperhős, csak egy mindennapi átlagkutya. A szembesülés nehézségeit követően azonban egy kóbor macska és egy hörcsög segítségével felfedezi az élet apró örömeit és szépségeit. A Volt erőssége azonban nem magában a sztoriban, hanem a történet által felvetett Hollywood vs. Valóság problémában rejlik.

Kép a Fel! Up című című animációból

A 2009-es év első jelentős Disney/Pixar alkotása eltávolodik a valóság problémáitól – a Fel! (Up) arról mesél gyerekeknek és felnőtteknek, hogy merjenek álmodni. Ha ez sikerült, akkor pedig merjenek belefogni akár lehetetlen vállalkozásokba is annak érdekében, hogy álmuk teljesüljön. Ezt teszi Carl Frederikson is, az Up főszereplője. Hajdani feleségével arról álmodtak, hogy házuk lesz Paradise Fallsnál (ez a vízesés a valóságban egyébként nem létezik, Dél-Amerikában azonban akadnak hozzá hasonló helyek). Carl egyszercsak eldönti, hogy elindul a mesés vízeséshez. Házára száz meg száz héliummal teli léggömböt kötöz, és elrepül a Paradise Falls irányába. Az animáció magát az utazást és a közben fellépő akadályok leküzdését mutatja be, mindezt azonban gyönyörű színekkel, kedves fordulatokkal és csodálatos lelkesedéssel.

Kép a Karácsonyi ének című animációból

Amennyire kedves és a nézők arcára mosolyt varázsló az Up, épp annyira sötét, nyomasztó, a végén mégis üdítő a mozikban épp most látható Dickens-adaptáció, az Karácsonyi ének (A Christmas Carol). Már szinte összeszámlálhatatlan filmes adaptáció készült Dickens örökzöld kisregényéből, a Disney is harmadik adaptációjánál tart: az elsőt 1983-ban mutatta be Mickey’s Christmas Carol címmel, a The Muppet Christmas Carol névre keresztelt másodikat pedig a Jim Henson Productions-zal együtt hozta létre 1992-ben. A mostani adaptáció jellegzetessége – kesernyés íze mellett – a performance capture technikájának használata. Az animáció figuráinak mozgása színészekről készített felvételek, tehát valós mozgássorok digitális modellekre való lefordításával jött létre.

Kép a Hercegnő és a béka című animációból

A karácsonyi Dickens-adaptáció után pedig úgy tűnik, a Disney a múltba kacsintgat, és visszatér a kézi rajzolás technikájához, illetve a musical műfajához. A  februárban bemutatásra kerülő A hercegnő és a béka (The Princess and the Frog) című rajzfilm az első kézzel rajzolt Disney-alkotás a 2004-es Home on the Range óta. Ugyanakkor a zene is ismét előtérbe kerül, amelyre szintén az említett tehén-western óta nem volt példa. Sőt, az elmúlt tíz év Disney-alkotásainak legjelentősebb részében a zene kiegészítő, hangulatfestő szerepet töltött be, dramaturgiai funkciót azonban nem. Úgy tűnik tehát, hogy a The Princess and the Frog megalkotásával a Disney kísérletet tesz a hagyományok követése és a Pixar révén dominánssá vált számítógépes technikák közötti középút megtalálására.

Nagyjátékfilmek Disney módra

A Walt Disney Company erőssége kétségkívül az animációs film, amelynek nagyobb teret is szentelnek, mint a nagyjátékfilmeknek. Utóbbiak színvonala ugyanakkor sokkalta ingadozóbb is, mint az animációs filmeké. Az elmúlt tíz év Disney/Pixar-animációit vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy alig találunk néhányat, amely alulmúlta az elvárásokat. Ha ugyanezt az időszakot a nagyjátékfilmek szempontjából boncolgatjuk, kevés igazán bámulatos alkotást találunk.

Az elmúlt tíz év pálmáját egyértelműen A Karib-tenger kalózai (Pirates of the Caribbean)-trilógia viszi el, amelyet a Walt Disney a Jerry Bruckheimer Films és a Second Mate Productions cégekkel közösen hozott létre. Mindhárom filmet végignézve az talán senkit nem lep meg, hogy az első (A Fekete Gyöngy átka) nyűgözi le a nézőt a leginkább. Ezt az alkotást többnyire nézhetetlen kalózfilmek előzték meg, azonban bármennyire is szkeptikusak vagyunk Jack Sparrow kapitány történetével szemben, az magával sodor bennünket. A második (Holtak kincse) és a harmadik rész (A világ végén) már kevésbé hatásos: a másodikba túl sok mindent bele akartak zsúfolni az alkotók: túl sok történetszál fut egymás mellett, sok fölösleges figura mozog egyik-másik történetben, és ennek következtében kissé szétesik a sztori. Dramaturgiai megoldatlanságok a harmadik részben is felbukkannak, mégis koherensebb, erősebb szálakon mozgó történetet látunk.

Kép  a Karib-tenger kalózai valamelyik részéből

A dramaturgiai problémák mellett azonban ki kell emelnünk két nagyon fontos elemet, amely mindhárom rész esetében egyformán erőteljes és kifogástalan: a Jack Sparrow/Johnny Depp figura-színész párost és a harcjelenetek letaglózó látványosságát, feszültségét. Jack Sparrow kapitány egyedülálló a filmtörténet kalózai között: bohókás, néha kétbalkezes, úgy szalad, akár egy nő, ugyanakkor mázlista, sármos és a Karib-tenger legjobb kalóza. Johnny Depp hihetetlen pontossággal és lazasággal játsza el Sparrow kapitányt. Ebben az alakításban, amelyért Oscar-díjra is jelölték, egyetlen hamis pillanaton sem tudjuk rajtakapni, ahogyan Geoffrey Rusht és Orlando Bloomot sem. A három nagyszerű színész mellett a látványtervezők előtt is meg kell emelnünk darutollas kalapunkat. A trilógia mindegyik része megörvendeztet néhány igazán lenyűgöző látvánnyal és harci jelenettel, s ezek közül talán a harmadik rész végső csatajelenete a legbámulatosabb. A két kalózhajó, a Fekete Gyöngy és a Bolygó Hollandi mindvégig egy örvény tetején csatázik. A káprázatos látványt minden esetben a feszültséget fokozó, lebilincselő zene egészíti ki.

Kép  a Karib-tenger kalózai valamelyik részéből

A gyártóknak többszáz millió dollárt hozott a trilógia. Ha figyelembe vesszük ezen túl a közönségsikert és a szakmai elismeréseket is, a lehető legtermészetesebbnek érezhetjük a 2011-ben a mozikba kerülő negyedik rész (Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides) létrejöttét.

A Disney sikeres nagyjátékfilmjeinek meglehetősen rövid sorában meg kell még említenünk a két részből álló Narnia Krónikáit (2005, 2008) és a Csupó Gábor rendezte Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia, 2007) címűt. Az előbbi jól kitalált, látványos, eléggé tipikus fantasy, amely élvezhetőségéből azonban rengeteget veszít a négy főszereplő gyerek hamis játéka miatt. Érdekes módon legigazabbnak a legkisebb, a Lucyt játszó Georgie Henley játéka bizonyul. A többiek sajnos rossz alakításukkal lehúzzák mindkét filmet.

Kép a Narnia krónikái című filmből

Szintén gyerekek játsszák a Híd Terabithia földjére két főszerepét: Josh Hutcherson Jesst és AnnaSophia Robb Leslie-t. Noha nem ismertek, nevüket érdemes hangsúlyozni, hiszen mindketten gyönyörű munkát végeznek: mintha a figurákat rájuk öntötték volna. Ez talán nem annyira meglepő figyelembe véve a film csodálatos, lelkesedésre méltó történetét, amely Katherine Paterson regényére alapszik. A film Jess és Leslie barátságáról, az erdő közepén berendezett házikójukról és közös történetükről beszél. Terabithiáról mesél nekünk, egy olyan helyről, amelyet csak ők ketten ismernek, és amely nyitottságuknak, dús fantáziájuknak és élményéhségüknek köszönhetően jön létre. Csodálatos iskola utáni délutánokat élnek meg ketten az erdőben, míg egy nap Leslie belefullad a patakba, amely elválasztotta kettejük csodákkal teli világát a valóságtól.

Kép a Híd Terabithia földjére című filmből

A kényszeres happy end ellenére (Jess hidat épít a patak fölé, és megmutatja húgának a varázslatos helyet) Csupó Gábor filmje érzésekről, vágyakról, csodálatos élményekről mesél – Hollywoodtól nem megszokott, igaz módon.

Lehet szidni a Disney-t. Leírni azzal, hogy a hollywoodi gépezet része, csupán egy óriási pénzgyár. Tény, hogy a világ egyik leghatalmasabb és legjövedelmezőbb vállalkozása – a közkedveltség, a hatalom és a pénz mögött azonban egy kedves ötletgyár is rejlik. Már csak az elmúlt tíz év Disney-alkotásait vizsgálva is azt tapasztalhatjuk, hogy ez a filmgyártó cég kedvességet, gyönyörű színeket, izgalmas történeteket visz a gyerekek (és a felnőttek) mindennapjaiba.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó