Kedves Olvasó! Próbálja csak felkiáltó hangsúllyal mondani a fentebb is olvasható filmcímet. Ugye, milyen vádlóan, megbélyegzően hangzik? Vajon miért tette hozzá ezt a felkiáltójelet Soderbergh új filmjének címéhez, mikor az alapul szolgáló könyvből ez hiányzik? Ha egyből nem tudja a választ, nézze meg a filmet. Bár nekem így se sikerült.
Napjaink gátlástalanul működő kapitalizmussal fertőzött világában mondhatni közismert az alaphelyzet: a busás haszonnal kecsegtető, viszonylag kevés szereplővel működő piacokon a konkurrensek árai nem versengenek egymással, mivel a szereplők szépen megállapodnak abban az összegben, amely alá egyikük sem megy. Az utóbbi időben látottak alapján Soderbergh világképébe teljesen belefér a mélységesen etikátlan és piacellenes árrögzítésnek a pellengérre állítása és elítélése, ám erre a filmben – függetlenül attól, hogy a függetlenfilmesként indult mester mit állít erről – lényegében nem kerül sor.
A Szex, hazugság, videóval minden amerikai midcult-film rajongó szívébe magát belopó Soderbergh talán a legfiatalabb tagja annak a társaságnak, amelynek résztvevői a kis költségvetésű, művészi allűröket sem nélkülöző filmek világából sikerrel lavírozták be magukat Hollywood közepébe, és akik között Scorsese, Coppola vagy éppen Spielberg nevét szokás emlegetni. Legalább a kirobbanó sikert hozó Ocean's-sorozat óta tudjuk, hogy hősünk nem átallja komoly pénzeket, sztárokat és csillogást megforgató mozikra pazarolni a tehetségét, amelyből ezen esetekben legfeljebb az átlagosnál szellemesebb forgatókönyvön és picit szokatlanabb kamerakezelésen látszik meg valami. A nagy visszhangot kiváltó Traffic – bár régen volt – jelezte, hogy a kommersz alapokon működő filmipar adoptálása mellett jól megfér az a társadalmi kérdések iránti, baloldali meggyőződéssel fűtött érdeklődés, ami a felemásan sikerült Che-film(ek)kel nyerte el méltó helyét az életműben.
Ebbe a kontextusba landolt a saját hangját kereső Matt Damon transzformációja: a Bourne-sorozat kemény akcióhőse enyhén elhízott, bajuszos hivatalnokként lép színre a legújabb Soderbergh-moziban. Egy élelmiszeripari adalékanyagokat gyártó cég vezetőségének a tagjaként rájön a fentebb már szóba hozott árrögzítés gyakorlására, és tűrhetetlennek minősítve ezt, bevállalja, hogy segít az FBI-nak bizonyítékokat gyűjteni. A film előrehaladtával kiderül, hogy neki is vaj van a fején – a valószínűleg Philip Seymour Hoffman alakításait mintául használó, de azok zsenialitását el nem érő Matt Damon munkájának a legnagyobb érdeme az, hogy a végére sikerül olyannyira talányossá tennie a figurát, hogy arra is képtelenek vagyunk, hogy legalább a naivitás, a ravaszság vagy a pszichiátriai eset kategóriák valamelyikében elhelyezzük. Egyébként ezzel a valószínűleg fizikailag is megterhelő, tipikusan Oscar-esélyes alakítással be is fejeztük Az informátor! értékelhető momentumainak a felsorolását.
Az a helyzet ugyanis, hogy rendezőnk ugyanabba a hibába esett, mint előző projektjében, a dél-amerikai forradalmár portréja esetében: nem tudta eldönteni, mit akar. Ezúttal körülbelül három variáció állt előtte: készíthetett volna egy vígjátékot egy balekról, aki azt hiszi, hogy győzhet a vállalat ellen, forgathatott volna egy antiglobalista felhangokkal tűzdelt dokumentumfilmet a falánk nagytőkések galád praktikáiról vagy ábrázolhatta volna a rendszer által elnyomott kisember drámáját. Soderbergh azonban e három lehetőség között ingadozva hol ezt, hol azt valósította meg, ráadásul az ollóval is csínján bánt, amitől a megzavarodott, majd érdektelenné váló néző féltávon elunja az egészet: a hős se érdekes, ráadásul a végére még az ígéretes kapitalizmus-kritika is elsikkad.
Félreértés ne essék, az elbizonytalanítás, a válaszok helyett kérdések felvetése teljesen helyénvaló lenne egy ennek megfelelően tervezett és pozicionált úgynevezett szerzői vagy művészfilmben. Azonban Az informátor! képvilágában, struktúrájában, vágástechnikájában és nem mellékesen marketingjében egy klasszikus hollywoodi produkció ismérveit hordozza, ugyanakkor annak két fontos feltétele, a fókuszáltság és az érzelmi reakció kiváltására képes hős teljesen hiányzik belőle.
Az utóbbi évek termését figyelve úgy tűnik, mintha rendezőnk elvesztette volna a fonalat, ide-oda kapkod, nem tudja mivel és főleg hogyan kellene foglalkoznia. Soderbergh, a tévelygő. Illetve: a tévelygő!
