Szépek és lazák – az új világ hírnökei

Hollywoodi tinifilmek

Öt-hat éve még csak nyomokban létezett, ma már külön költségvetési fejezet az álomgyár éves terveiben. A tinédzserek ugyanis már nem a jövő, hanem a jelen törzsközönsége: Amerikában már külön iparág foglalkozik az egyre nagyobb gazdasági potenciált jelentő korosztállyal.

Olyan filmekkel csalogatják be őket, melyekben vaskos poénokban, testnedvekben gázolhatnak, szívzűröket bogozhatnak ki vagy épp a késes gyilkostól retteghetnek. A célközönség pedig lassan olyanná idomul, amilyennek őt Hollywood elképzeli: alpári humorral megáldott sekélyes képregényfigurák, a maguk lassan cseperedő ikonjaival Freddie Prinze-től Julie Stilesig. Tünetmentesek és könnyen kezelhetők.

A tinifilmek dömpingjét olyan (a szó gazdasági értelmében vett) sikerfilmek okozták, mint a Rómeo és Júlia tiniváltozata, a Sikoly-trilógia vagy épp A csaj nem jár egyedül (She's All That). Ekkor már világossá vált, a tinikkel nem lehet csupán évenként egy, legfeljebb két filmben foglalkozni, hiszen amíg az eddig sikerágazatnak számító akciófilm válságba került, addig az új generációnak készülő alkotások egyre több embert vonzanak a mozitermekbe. Bizonyos források szerint 1998-ban, a tinihullám első évében az amerikai mozibevétel 38 százalékát (mintegy 1,50 milliárd dollár) adták ki a hasonló produkciók. Így aztán már magától értetődő volt, hogy itt is megszülettek a bejáratott „műfajok”: tinihorror, tiniromance, trash és ezek keverékei.

A Sikoly és klónjai

Wes Craven talán maga sem tudta mekkora aranybányára talált a tiniszereplőket másvilágra küldő horrorjával, a Sikollyal. A bemutató után pár héttel már a műfaj feltámasztójaként ünnepelték a korábbi klasszikusokból összecsipkedett, egyfajta beavatással is felérő alkotását. A kasszasikert mi sem jelzi jobban, minthogy a produkció nyomán egyből megindult az áradat: a recepten alig változtató tömegfilmek és ezek paródiái, és a már alapfilmekké nemesedett sorozatok sem kerülhették el az újabb folytatást (Halloween – 20 évvel később, Dracula 2000). Sőt maga a Sikoly is háromrészessé terebélyesedett, mely trilógiában (bár még egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz belőle tetrológia) természetesen az első illetve a második rész a legígéretesebb.

Craven munkája azért is érdemli meg az amerikai filmek rajongóinak figyelmét, mert sikerült filmjeibe olyan iróniát, idézeteket és önreflexiókat (a második rész voltaképpen az első rész „mozifilmjével” indul) beemelnie, melyek segítségével egyszerre lett amolyan „összefoglaló alapfilm” és pergő, mulatságos, az eredetiséget sem nélkülöző alkotás. A harmadik részben viszont már többnyire a „letisztult” klisék játszák a főszerepet. Mégis mindent összevetve a Sikoly a tiniirodalom egyik „legtartósabb” műve, mely egyszerre alkalmazza és karikírozza a műfaj receptjeit, bevált fordulatait. A Tudom, mit tettél tavaly nyáron, mely a Sikoly farvizén lavírozott és ért meg még egy vérbő, de annál laposabb folytatást, viszont azokból az elemekből építkezik, melyeket Craven filmje olyan sikeresen gúnyol: nagymellű hölgyek, akik előszeretettel menekülnek az emeletre a kijárat helyett. Rosszakarók szerint a vállakozás mit sem ért volna Jennifer Love Hewitt mellbősége nélkül, ugyanakkor felbukkantak benne a lassan ikonokká cseperedő tinisztárok: az örökös jófiú Freddie Prinze jr., a kétes ügyekben járatos Ryan Phillippe és a szilikonműtétre szintén nem szoruló Sarah Michelle Gellar. Mi sem természetesebb, hogy nemsokára megszületett a paródia is, a Scary Movie (Horrorra akadva avagy tudom, hogy kit ettél tavaly nyárson), mely a korábban kezdődött trash-filmek trendjét (minél több testnedv egy helyen) az öncélú gúnyolódással keverte. Ami az európai rajongóknak megfeküdte a gyomrát, a tengerentúlon bejött: két hét alatt 116 millió dollár, és a végösszeg kétszázon is túl nyújtózott. A folytatás is menetrendszerűen érkezett, mely hajszálnyival sem tért el az előzőtől, csak most nem a Sikoly „történetét” követte végig, hanem Az átokból inspirálódott.

Freddie Prinze csókjai

Mi kell egy valamiravaló tinirománchoz? A mosolygós Freddie, iskola vagy egyetem, szüzeségükkel küzdő diákok, három mezei mondatban elmondható történet. A tiniromance műfajában nyomuló alkotások még kevesebb eredetiséget tudhatnak magukénak, mint horror-társai. A lavinát egyes gyűrött fejűek szerint a Rómeó és Júlia Leonardo DiCaprióval súlyosbított kortárs (értsd: tiniváltozata) indította el. A külcsín már passzolt az új idők új lovagjaihoz: kardok helyett pisztoly, ellenséges családok helyett rivális bandák, bársony helyett hawaii ing. Csakhogy sekszpír kifinomult nyelvezete sehogyan sem jött össze a szlenghez szokott fiataloknak, mondják az egyik fiatal rajongó így nyilatkozott a filmről: tökszuper volt, amíg meg nem szólaltak.

A későbbi „adaptációk” így a fárasztó és semmitmondó nyelevezetet is elhagyták, s az egészet minél közérthetőbb csomagolásba rejtették. Így készült el A makrancos hölgy kései utóda a 10 dolog, amit utálok benned, benne az örökösen szerelmere éhező Julie Stiles-szal. Erre a sorsra jutott a Szentivánéji álom is, csakhogy itt már arra használták fel a klasszikust, hogy egy egyetemi színjátszókör körül bontakozzon ki a már megszokott konfliktus (Get Over It). Kirsten Dunst, a film csalogánya meglehetős csalódást okozott az Öngyilkos szüzekben nyújtott teljesítményéhez képest. Ugyancsak nagysikerű elődjét használta fel a Kegyetlen játékok (Cruel Intentions) című alkotás is, mely a Veszedelmes viszonyok tinikhez szelidített változata. Mindhárom esetben feltünő, hogy a Rómeó és Júliával ellentétben az alkotók alig fordítottak energiát arra, hogy valódi tartalommal töltsék fel az eredeti „sztorit”, megmaradtak a követelmény szintjén: a számítógépes generáció számára „fordítsanak” le veretes műveket.

Kétdimenziós, papírfigura hősök jellemzik az eredeti románcokat is. Hiába lett nagy nyári sláger A csaj nem jár egyedül, s hiába születtek meg nyomában olyan „örökzöldek”, mint a Rád vagyok kattanva (Down To You), Drive Me Crazy vagy a Pasik és csajok (Boys and Girls), nem tudták elleplezni a műfaj hiányosságait. A szexuális felvilágosításnál kicsit többet nyújtó filmek (emlékezzünk csak a műfaj nagy elődjére, a Kék lagúnára) megelégszenek azzal, hogy praktikus tanácsokkal lássák el a fiatalokat (a reggeli szeretkezésénél fordítsunk el a szánkat, mert rossz a lehelletünk), illetve, hogy újra és újra felmelegítsék a rút kiskacsáról szőtt meséket. A többnyire évzáró bulival végződő filmek középpontjában a párosodás kamaszkori kínjai állnak, a felbukkanó szereplők laza vázlatok és nem veszlődnek el a lélektani ábrázolás kuszaságában. Azzal az előítélettel küszködnek, hogy a célközönség érdeklődési köre alig nővi ki az iskola és az első szerelem kereteit, és többet törődnek saját pattanásaikkal, mint a mainstream filmek nyújtotta „komoly” témákkal. Előre látható, amíg az alkotók ezt a bosszantóan kétdimenziós világot nem képesek meghaladni, a műfaj menthetetlenül belefullad a sorozatgyártás egyetlen következményébe: az unalomba.

Takony, sperma, hányadék

Nem tudni, ki kezdte el, de a legtöbben a Farelli fivéreket gyanúsítják. Ők tágították ki a jóízlés határát (Keresd a nőt!, Dilibogyók, Én és én meg az Irén) olyannyira, hogy abba lassan bármilyen poén belefér, ami a testnedvekkel kapcsolatos. A trash-vígjátékok évada a tinfilmeket sem hagyta érintetlenül, a fenti szoft románcok, hirtelen feltöltődtek a kamaszkor kevésbé légies problémáival: így kerülhetett a sörbe sperma, melyet egy óvatlan vendég zúdít le a torkán, s így lett szexuális vágyak középpontja az almás pite. A tini trash-filmek eddigi koronázatlan királya, az Amerikai pite hihetetlenül nagy sikert aratott a tengerentúlon azzal, hogy öt kamasz azon törekvéseit filmesíti meg, hogy minél hamarabb elveszítsék egyre kellemetlenebbé váló szüzességüket. A siker után a folytatás már amolyan házi feladatnak tűnt, és rögtön el is oszlatta a producerek kétségeit: a produkció a romániai bemutató előtt már túllépte a 150 milliós határt. Hasonló elvek alapján készült a Cool túra (Road Trip), Hé, haver, hol a kocsim? (Dude, Where is My Car?).

Az alkotások többnyira abban versenyeznek egymással hogy a laza történetecske keretei közé, mely többnyire csak ilyen-olyan viccek laza füzére, melyik tud több vaskos és idegborzoló poént tömködni. Idomok és erekciók, megzabolázhatatlan nedvek állnak csatasorba, és nehéz úgy megúszni egy produkciót, hogy valaki ne szellentsen benne egy öblöset lehetőleg a rendelt bundás kenyérre. Az inkorrektséget következetesen meglovagoló produkciók csak az Óhazában buknak meg menetrendszerűen. Némi eredetiséget csak a Cool túra volt képes felmutatni, mely jó érzékkel keverte el a műfaj kötelező elemeit. Seann William Scott és Jason Biggs vezérletével ma már elképzelhetetlen sikerre vinni a hasonló témában utazó filmeket. S ha már itt tartunk mindeképpen meg kell említen trash mélypontját egy agyatlan fogadásra alapozott Vad kanokat (Tomcats), melynek legnagyobb poénját egy elgurult heregolyó jelenti. Ezt már nehéz lenne überelni...

A maguk sztárjait kitermelő tinifilmek sikerét minden bizonnyal az is magyarázza, hogy a producereknek nem kell szupersztár-gázsikat bekalkulálnia a költségvetésbe, a forgatókönyv egy átmulatott éjszaka után elkészülhet, így nem nehéz behozni a minimális befektetés többszörösét. A lázadás nélkül maradt generáció már nem eszmék után futkos: elég egy kis fű, néhány kezelhető spiné és a trágárság felszabadító érzete. Marlon Brando és James Dean újkori reinkarnációinak már nincs köze a korábbi, mindent lemerevítő tekintélyhez, nem ellene küzdenek. A malackodásba kódolt szabadság, a tabuk és korlátok döntögetése öncélú szórakozás: miután lepereg a film, a „fogyasztók” mellékhatások nélkül hagyják el a nézőteret. Az ideálokat megtestesítő ikonok adottságai sokkal inkább a fizikumhoz kötődnek (széles vállak, alig leplezhető idomok) és nem a kardinális erényekhez vagy azok bármiféle vállfajaihoz. Pontosabban: ami jól néz ki, az már szükségszerűen értékes, tehát követendő.

Lázadás helyett divat, értékek helyett a jelentéktelenséget eltüntető smink. Jelenleg semmi sem anakronisztikusabb mint világnézetükért, eszmékért vagy lázadó gondolatokért hajtó, rosszarcú figurák. A „vedd lazábbra" jelszó nem a kiemelkedést célozza, hanem valamiféle egybeolvadást a gyönyörök mindig tiltásra alkalmas kertjében. A homogenizálás paradicsoma, mondhatnánk. A jelenlegi generáció „harca” a látszatokhoz kötődik: látszat-szabadságukért látszat-hősök küzdenek, és legfőbb célkitűzésük a cool viselkedés kialakítása illetve elsajátítása. Ezt ellensúlyozzák némiképp a konzervativizmusukkal operáló tinirománcok, és az sem zavaró, hogy ezek hősei néha átlépik a műfajok határait. A tinibálványok azonban lassan a mainstream filmek birodalmát is beveszik, mint például az Antitrösztben, ahol Tim Robbins oldalán bizonyítanak. Hollywood pedig nem tudja elég tágasra tárni a kapukat. Az invázó ugyanis elkezdődött.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó