„Formalista blöffnek” és „zen műremeknek” egyaránt nevezték már a fesztiváljárta Tejutat − Fliegauf szerint ez is azt bizonyítja, hogy Rorschach-próbaként működő filmje tulajdonképpen nézőjét teszteli. Ez valóban szinte törvényszerű akkor, ha valaki minimalista stílusban forgat, egy olyan pofonegyszerű alapötletből, amit szinte lehetetlen elrontani.
A távoli domboldal tetején felhúzott sátorból egy alak kászálódik ki vacogva. A hajnali derengésben nem látni, férfi-e vagy nő, ebből a távolságból csak egy lejtőn lefelé induló kis fekete sziluett. A képmező alsó sarkába érve sem látni többet belőle. Megáll, pisilni készül. Nő.
Így kezdődik a Tejút főcíme utáni első jelenet, mely után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy − több szempontból is − a Rengeteg párfilmjét látjuk: akkor az epizódfüzér beszélő fejek premier plánjain elevenedett meg, itt mozdulatlan (nagy)totálok közvetítenek egysnittes jeleneteket; akkor morbid dialógusok mintázták meg a háttértörténeteket, itt, szavak híján, mindig csak az van, ami a képmezőben látható. Az eltérő módon használt filmképek azonban ugyanabba az ismerős fliegaufi univerzumba vezetnek, ahol a hétköznapi(nak tűnő) helyzetekből és szereplőkből fokozatosan körvonalazódik valami elképesztő defektus vagy őrület.
Ami látható, abban nincsen semmi különös: emberek, tárgyak jelennek meg, majd tűnnek el, találkozások és elválások játszódnak, egyetlen szó nélkül. A hajnaltól alkonyig sorba rendezett tíz állóképen minden a maga életszerű ritmusában zajlik, és ezt vágás sem módosítja: ugyanolyan passzív mozdulatlansággal várakozunk, akár a rögzített kamera, miközben a lelassult, meditatív folyamat történéseinek számtalan lehetséges jelentésén töprenghetünk.
A legtöbb vizuál-aszkétizmust gyakorló filmhez hasonlóan, mely önként korlátozza a rendelkezésre álló hatáselemek használatát, Fliegauf „koncept-filmje” is a lemondással többet nyer, mint amennyit veszít. A szűkszavúság, és a csupán totálokra szorítkozó képi minimalizmus szélesre tárja az értelmezési lehetőségeket: honnan jöhet és hova tarthat a játszótér padján megpihenő öregasszony? mi játszódik le pontosan egy babasétáltatás alatt? kit és miért vált ki a dokkon a sötét kabátos férfi? mire fizet be tulajdonképpen nagyapa és unokája a színes gumivár előtt? A válaszoknál nyilván lényegesebbek maguk a kérdések, és az, ahogyan a néhány látható történés mindarra csak utal, ami a képhatáron kívül és túl lehet.
A jelenetek laza szerkezetéből adódhatott az ötlet, hogy a Tejút „intermediális objektumként” tulajdonképpen kiállítható: egymástól függetlenül, párhuzamosan vetíthetők egyes snittjei, ahogy ezt hamarosan a Ludwig múzeumban megnyíló kiállításon is láthatjuk. Ez a bemutatási mód az egyszerűségében szinte támadhatatlan Tejútnak éppen a szerkezeti felépítését teszi próbára: mennyire lesznek hatásosak és önmagukban működnek-e a hol drámaibb, hol elégikusabb állóképek?
