Azt hiszem, ha van amerikai álom, akkor James Cameron végigálmodta azt. A kamionsofőrt Roger Corman fogadta maga mellé asszisztensként, hogy első önálló filmjével (Piranha 2) le is tudja minden idők legjobb repülő halas horrorját. A sci-fi állóvizét megmozgató Terminátor után újra meg újra megreformálta a képi effektusok világát, hogy végül a legsikeresebb film Oscarjával a kezében kiabálhassa bele a világba: „Én vagyok a világ ura!"
Nagyképűség volt, vagy túlzás? Nem hinném, hogy bármelyik is, Cameron csak konstatálta a tényt, hogy megvalósította azt, amit akart, és úgy, ahogy ő akarta. Rajta kívül talán csak Spielberg az, aki a hollywoodi taposómalomban, a százmilliós filmek világában is megőrizte egyéniségét és rendezői tekintélyét. Emellett már csak hab a tortán, hogy kettejük filmjei azok, amelyeket többször is meg lehet nézni.
Cameron az ominózus felkiáltás után egy időre elfordult a játékfilmek világától. Dokumentumfilmet forgatott és várt a megfelelő pillanatra, hogy a technikai fejlődés elérje legújabb álmának szintjét. Amikor ez megtörtént, hosszú évek alatt, több száz millió zöldhasúval megkönnyebbülve elkészült az Avatar. Amilyen nagy volt a várakozás, annyira vegyesek voltak az első reakciók. A trailerek láttán a nézők egy része elalélt, másik részük fintorgott. A kék lények műanyagnak tűnnek, a sztorit úgy lopkodták össze, egyáltalán nem olyan forradalmi a látvány, mint amilyennek ígérték – ilyesmiket lehetett hallani, és ezek ellenkezőjét, szerte az interneten és a nyomtatott sajtóban egyaránt. Végül eljött a bemutató, ott ültünk a gigantikus vászon előtt, szemünkön a 3D-szemüveg és beléptünk James Cameron világába...
A Földet már teljesen lelakta az emberiség, kiszipolyozta minden erőforrását. De az ember ember maradt, így azt tette, amihez legjobban ért: új helyeket keresett, amin tovább élősködhet. Így jutottak el egy távoli holdra, Pandorára. A kis égitest környezete élhető, nyersanyagkészlete bőséges és drága. A baj csak annyi, hogy egy idegen, antropomorf nép lakik ott, a természettel szimbiózisban élő, az emberi kategóriával nomádnak nevezhető Na'vik. Miközben folyik a kitermelés, az emberek mesterséges na'vi testeket hoztak létre, hogy ezzel összekapcsolódva lépjenek kapcsolatba a helyi őslakosokkal. Azonban hamarosan kiderül, hogy nem mindenki vágyik békés kapcsolatra, amihez kapóra jön egy lebénult tengerészgyalogos, vagyis az első katona, aki avatar-testbe bújik.
Ennyi lenne az alapszituáció, amit kapcsolatba hoztak már a Pocahontasszal, a Farkasokkal táncolóval, a Rettenthetetlennel és sok minden mással. Én eltekintenék ettől, teljesen felesleges ezen rágódni, Cameron régi toposzokat használ és kész. Vesz egy erős hódító népet és ráuszítja egy gyengébbre, hogy aztán megmutassa, hogy a hódítók között is vannak jó emberek. Ennél sokkal fontosabb a film üzenete, elsősorban Amerika számára. Cameron nem kertel, szinte egy az egyben kimondja: vannak, akik mindenféle ürüggyel konfliktust szítanak, hogy megkapják, amit akarnak. Erre az üzenetre építi fel a filmjét, illetve – majdhogynem – ez az üzenet maga a film; és itt kezdődnek a bajok.
Itt van egy rendező, aki ha klisét használt, azt mindig jól használta. Itt van egy rendező, aki mindig törődött a karaktereivel, még a gépekből is hús-vér figurát faragott. Itt van egy rendező, akinél a látvány mindig a történet része volt, a kettő mindig együtt működött. De most mintha nem ezt a rendezőt látnánk. A közhelyek sokszor egyszerű közhelyek maradnak, a szereplők maximum annyit változnak, mint egy közepes romantikus regényben, és a látvány sem feltétlenül illeszkedik úgy a filmhez, mint ahogy azt megszokhattuk.
A mondanivaló-klisé arányait már feljebb kifejtettem, felesleges tovább fejtegetni. Az író/rendező ahelyett, hogy a szereplőkön keresztül mutatná be azok természetét, archetípusokat gyárt le. Van jó és van rossz, valamint vannak rossznak tűnő jók, de a jónak tűnő gonoszok elmaradnak. Minden fekete és fehér és lapos, mint az Alföld. Pedig tud ő jobbat is, és a színészei is többre képesek. Igaz, Sam Worthington és Giovanni Ribisi kihozza a soványka karakterekből a maximumot, de még ez is édeskevés, ha egyszer nem ők vannak a középpontban. Ott Cameron igazolni kívánt tétele áll, mint egy fabula. Csakhogy amit Ezópusz 10 sorban letudott, az itt majd' 170 percen keresztül hömpölyög.
Cameronnak csak az az egy szerencséje, hogy a nézőnek ez nem nagyon tűnik fel, a közel három óra gyorsan elrepül. Mert látnivaló akad bőven, talán még sok is a jóból, ami a szemünk elé tárul. A filmbe ölt rengeteg pénz minden egyes centje meglátszik a vásznon. Pandora csodálatos: a növényzete, az állatvilága, a lebegő hegyei káprázatosak, mint ahogyan az őslakosok megjelenítése is. Tökéletes mimika, életet tükröző szemek, az apró ráncok mind mind azt bizonyítják, hogy Pandora él és lélegzik. Ennél már csak az lett volna szemet gyönyörködtetőbb, ha Cameron maradéktalanul ki is használja ezt. Igaz, fontos szerepet kap a hold flórája és faunája, de egy „poén" kedvéért túl soknak tűnik a bő lére eresztett, National Geographic-oktatófilmbe illő rácsodálkozás, ami csak szítja a fülembe duruzsoló kisördögöt: erőfitogtatás, erőfitogtatás, erőfitogtatás. Aztán amikor jönnek a fantasztikus akciójelenetek, a kisördög elhallgat, és néhány percre elfelejtjük a film hibáit, mert Cameron ehhez még mindig piszkosul ért.
A „világ urának” legújabb terve félig sikerült. Technikailag alkotott valami teljesen újszerűt és lenyűgözőt, de a büdzséből csak két dologra nem futotta: még több üres papírra és tollra. Kár érte, így csak egy (bőven) átlagon felüli látványú film a végeredmény.
