Amikor először láttam meg a Janisch Attila filmjeinek DVD-összkiadását reklámozó óriásplakátot egy akciós láncfűrész meg egy plazmatévé-hirdetés között, először a helyzet furcsasága tűnt föl. Az már csak később jutott eszembe, hogy ennek a sokatmondó, mégis kevesekhez szóló rendezőnek a mindennapos tárgyak misztifikációja mellett talán maga az út, az úton levés a legfontosabb.
Ez a két dolog tehát ily módon megvalósult, és bár a BAH-csomópont nem éppen egy dél-dunántúli dombvidék, a hirdetés mégis ráébresztheti a filmbarátot arra, hogy bizony ő sem sokban különbözik a Janisch-filmek szereplőitől. Távolinak tűnik a párhuzam, de a mindenkori civilizált világ tárgyai, mint megannyi titokzatos és megfejthetetlen, ám egy adott szituációban akár rémületes hatással bíró jelenségei – elég csak a thrillerek jellegzetes eszköztárára gondolnunk, melyekből a rendező is jócskán merít – ugyanúgy körülvesznek bennünket, mint Janisch hőseit a folytonosan visszatérő játékbabák, órák, vagy akár a farmotoros autóbuszok. Az úton levés ugyanakkor szintén adott mindannyiunknak, és ha nem is készülünk nap mint nap a halállal való szembenézésre (Hosszú alkony), és örökségünk nyomába sem eredünk (Másnap), és nem is kell menekülnünk a felelősségre vonás elől (Árnyék a havon), azért céljaink, vágyaink, elképzeléseink legtöbbször útra indítanak bennünket, hogy most az „út” szó bizonyos távol-keleti értelmezéseiről ne is szóljunk.
Janisch Attila három eddigi nagyjátékfilmje – mely a mostani válogatás gerincét alkotja – pontosan ezen csapások mentén halad, tévedés lenne ugyanakkor azt állítani, hogy ezzel máris felderítettük a rendező filmalkotói módszerét. Ezek a jellemzők Janischnál csak az ugródeszkát jelentik, még ha a filmek képalkotási struktúrája szinte ki is merül bennük. Ez azonban kiegészül az idő-, és néhol a valóságszemlélet markáns felborításával, így ha az előbb a thriller műfaját említettük, most kissé leegyszerűsítve hozzá kell tennünk a modern tudatfilm zsánerét is. Az ily módon aztán hol külső, hol belső utakra terelt, hétköznapi tárgyakkal körülbástyázott narráció végül egy cselekményszálra fűződik fel, pontosabban szólva inkább a cselekmény tekeredik a narráció köré, és legtöbbször fel is oldódik benne. Nem véletlen gesztus ez, hiszen Janisch világában szinte a történet a legkevésbé jelentős mozzanat. Változatlannak ható, saját maga által felépített tárgyi és szemléleti rendszerét filmről-filmre újabb és újabb történetekkel ruházza fel anélkül, hogy vizsgálatának mindenkori tárgya kilépne az élet-halál-bűn mibenlétének háromszögéből. Sokkal fontosabb számára a belső utak pszichedéliájának működésmódja, illetve annak feltérképezési kísérlete, mint maga a konkrét esemény. Hogy az általa megteremtett, és sokszor a végletekig összebonyolított asszociációs felépítmény ezek után mégsem temeti maga alá a cselekményt, az a legkevésbé a történetvezetésen múlik. Sokkal inkább annak köszönhető, hogy egyrészt soha nem távolít el végletesen a valóságtól – ehhez van szüksége (nemcsak a nézőnek, de legtöbbször a szereplőknek is) a hétköznapi tárgyak és tájak által nyújtotta, folytonosan visszatérő kiindulási alapra. Másrészt pedig, hogy ennek ellenére mégis kiragad a valóság egysíkú definíciós köréből, hiszen a sokszor egyáltalán nem reflektált tudati-gondolati síkra tereli az értelmezés lehetőségeit, folyamatosan figyelmeztetve a szemlélőt az úton levés elsődleges fontosságára.
A tárgyiasult szemléletmód, az útközbeniség és természetesen a táj szerepe – Janisch hősei leggyakrabban vidéki környezetben, városi helyszínektől távol, mintegy a természettel szoros kölcsönhatásban tűnnek fel – elég jól meghatározza az operatőri munkát is: részletekbe menő közeliek, a táj bemutatása nagytotálokban és persze az úton levés folyamatosságának hangsúlyozása, mely a hosszú képek időtlenségével párosul. Az arcok premier plánjainak és a táj képeinek közelítése ugyanakkor hangsúlyozottan sugallja a mindenkori főhősök idegen környezetbe kerülését feltételező, ám a helyszín ismeretségét mégis megengedő történetbonyolítás komplex dilemmáját. Mindebből azután már szinte tapintható módon bomlik ki a szereplők lelki tájainak kivetülését megrajzoló dramaturgiai elv. A képekkel szoros összhangban áll az igen jól alkalmazott zenei háttér is, mely egyrészt a műfaji sokszínűségnek megfelelően összetett hanghatásokkal, lassan csordogáló zaj és zörejzenékkel operál, illetve klasszikusok használatát is lehetővé teszi, általában a harmonikustól a dekonstruktív felé haladva.
A Janisch-filmek avatottabb ismerőinek ez nem új fogalom, de a teljes összkiadás megnézése után – pláne ha kisebb szünetekkel, rövid időn belül történik –, olybá tűnik mintha egy igen hosszú, de mégis csak egyetlen alkotásról lenne szó. Akár egy rendkívül bonyolult, térbeli alkotást, mondjuk egy szobrot járnánk körbe igen lassú léptekkel. Rögzített pillanatok, ismétlődések, reminiszcenciák sorával találkozunk, ugyanazt látjuk, mégis minden lépésnél változik a fény, részletek tűnnek el, újabbak tűnnek fel. Mikor távozunk tőle, érteni véljük az történetet, ám ha valaki rákérdez, mégsem tudjuk pontosan meghatározni az egészet, és kénytelenek vagyunk annyival beérni, hogy ez az esemény „mindössze” megtörtént velünk. Ez a megfeleltetés az egyes alkotásokra ugyanúgy igaz, pláne hogy az „igazság” keresése közben mintha a szereplők is körbeforognának, folyamatos mozgásban lennének. A gondolat, hogy ez a mozgás maga volt a film, – nos, ez talán eszünkbe sem jut. Pedig így történt.
Erre a benyomásra erősít rá a kiadás szerkesztési elve is. A filmeket tartalmazó három DVD-lemezre a három nagyjátékfilm mellé a rendező korábbi rövidfilmes munkáinak egy-egy darabja került, méghozzá oly módon, hogy az egyes kisfilmek valamiképp összhangban legyenek a nagyobb opuszokkal. Ez a gesztus legkevésbé az 1991-ben készült Árnyék a havon esetében érhető tetten – e mellé Janisch egy főiskolai kisfilmje, a Róbert és Róbert, valamint egy későbbi, 1985-ös keltezésű tévéjátéka, a Lélegzetvisszafojtva került –, ám talán ez a film áll a legközelebb egy hagyományos értelemben vett műfaji kategóriához, a bűnügyi filmhez, és mint ilyen kissé kilóg az analógiából. A váratlanul, és mintegy véletlenül bűnbe sodródó ember menekülésének fekete-fehérben megkomponált „története” hatásosan egészül ki a fentebb vázolt képi és narratív technikákkal, ugyanakkor a határhelyzetbe került személyiség felbomlása – mely egyébként Janisch szinte összes filmjének kiindulópontja – talán ebben a filmben illusztrálódik a legközérthetőbb módon, amennyiben itt még egy konvencionálisabb elbeszélésmód dominál. A második korongra került Hosszú alkony a mellé helyezett 1983-as Zizi című kisfilmmel kiegészülve, de főleg a harmadik lemezre írt 2004-es Másnap és párdarabja, az 1984-ben készült A másik part azonban már a teljesen kiforrott, sajátos filmnyelvét magabiztosan használó rendező munkái, melyek a csatolt rövidfilmek segítségével szemléletes módon mutatják meg az általa bejárt utat.
Ha egy összkiadás egy ilyen minuciózus rendező munkáihoz nyúl, melyek alapegysége a tárgyak, tájak, arcok, utak összessége és azok kombinációja, hát fokozottan érdekes lehet a variációs lehetőségek azon tárháza, melyekből Janisch dolgozik. Erre nagyszerű lehetőség nyílik az extrák rovatokban található megannyi werkfilm, próbafelvétel, kameravázlat és képgaléria által, melyek részletesen mutatják be a rendező munkamódszereit. Az interjúkban viszont – melyekből szintén jó pár található a lemezeken – nem csak a rendező, hanem állandó szerzőtársa, Forgách András, és „kedvenc” színészei – Törőcsik Mari, Újlaki Dénes, Csuja Imre – is megszólalnak, bőséges további adalékokat nyújtva a filmek iránt komolyabban érdeklődőknek. A díszdobozt egy közel hatvan oldalas kiadvány, egy amolyan vázlatfüzet teszi teljessé, mely napló- és forgatókönyvrészletekkel, személyes feljegyzésekkel visz közelebb az alkotói folyamat felderítéséhez.
