Az igazi kommunizmus az, amikor az emberek a zene révén együtt alkotnak és érik el a harmóniát – így tanítja a karmester a párttitkárt Radu Mihăileanu új filmjében. A koncert esetében ez a szándék tetten is érhető, de inkább a zene tekintetében. Hiába ugyanis a szerethető, kedves karakterek, a vicces szituációk, a túlcsorduló humor, ha mindez nem tud tökéletes összhangzásba rendeződni.
A többiről viszont nehéz írni. Radu Mihăileanu nevéhez érzékeny történetek kapcsolódnak, amelyekben szeretettel követi figyelemmel szereplői sorsát és megértéssel vizsgálja emberiség és emberség kapcsolatát. Ugyanez megfigyelhető itt is: zsidók, muzsikus cigányok, oroszok és franciák, különböző pártok képviselői gond nélkül tudnak együtt élni és alkotni, amíg a csodás harmónia a végső cél.
Brezsnyev idejében Andrej Filipov (Alekszej Guskov) világhírű művész volt, a Bolsoj zenekar karmestere, de miután zsidó zenész-kollégái védelmére kelt, nyilvánosan megalázták és a nép ellenségeként megfosztották rangjától és munkájától. 30 évvel később a zenekar székhelyén – takarítóként – hozzáfér egy hivatalos levélhez és sikerül elérnie, hogy a Bolsoj hivatalos karmestereként az általa összeválogatott zenészekkel felléphessen Párizsban.
Mihăileanu gyakran Kusturica-féle nyers balkán-humorral jellemzi a muzsikus és vándor-cigányokat, akik bármit el tudnak intézni ilyen-olyan szívességekért cserébe és olyan hangon szólaltatják meg a hegedűt, ahogy épp kérik tőlük. Ugyanebbe a típus-szereplős beosztásba kerül Ivan Gavrilov (Valerij Barinov) kommunista párttitkár, aki élete végéig harcol politikai elveiért, vagy az orosz üzletemberek, akik ünnepségeik alkalmával pompával, szervezett meghívottakkal és alkalmi zenei előadásokkal igyekeznek egymást túllicitálni.
A csetlő-botló nevettetők között két tragikus sorsú főszereplő próbál szóhoz jutni: az említett Andrej Filipov, a karmester, akinek nem sikerült élete nagy művét megvalósítania és Anne-Marie Jacquet (Mélanie Laurent), az árvaként felnőtt hegedűművész és sztár. Ketten hivatottak arra, hogy elvezessék a kicsit együgyű és szeretnivaló figurákat a tökéletes harmóniához. Viszont a két különböző környezet és történetszál, úgy tűnik, nem igazán akar szerencsésen egybefonódni: mintha A koncert egy amerikai sikersztori, egy kelet-európai dráma és egy vígjáték suta kereszteződésévé válna időközönként.
Amíg Oroszországban vannak a szereplők és poénos helyzetek kerülnek a Lenin-portrék előterébe, biztonságos terepen mozognak az alkalmazott közhelyek. Természetes, hogy „lentről” építkezik „felfele” a történet a Bolsoj takarítójának megaláztatásától a párizsi Chatelet-díszmeghívott győzedelmes sikeréig. De ami otthon Oroszországban vicces, Párizsban néha már túlzás és gyakran hatástalanítja a két főszereplő drámai jeleneteit. Mikor az a tét, hogy valaki eléri-e élete álmát vagy egy magányosan felnőtt kislány megtalálja-e a szüleit, már kevésbé érdekes a savanyúságos borkány a csellista lábánál vagy a gyakorlás helyett seftelő zsidók késése. Mind szerethetők és mind kedvesek, de így hiába a nagy stáb, a csodálatos zene és a szép díszlet, elvész a törékeny harmónia, aminek a megalkotására készülnek a filmben.
Nincs előkészítve a mennybemenetel. Csajkovszkij koncertjének hibátlan előadása valóban felemelő érzés – mindaddig míg behunyjuk szemünket. A szólista és a karmester kommunikációja, gesztusaik és kifejezőerejük nem éri el az „általuk” létrehozott csoda ragyogását, a zene által közvetített felszabadulást. Mintha egyelőre kottáról gyakorolnák a művet.
