Duncan Jones meditatív sci-fije a műfaj klasszikusainak vállán állva teljesíti be a Hold egyetlen lakója szellemi leépülésének és tragikus öneszmélésének hihetetlen monodrámáját. Társadalomkritika és identitásvesztés ezúttal is kéz a kézben jár, a kezdetben hipnotikus lassúsággal hömpölygő cselekményen azonban végül eluralkodik az adrenalintól duzzadó thriller-szál.
Napjaink akció-orientált sci-fijei után felettébb üdítően hat egy olyan film, mely nem pusztán impozáns kulisszaként használja a jövőt egy átlagos akciófilmhez, hanem valamiféle gondolati-lélektani tartalmat is visz technika által átformált civilizációnk sötét víziójába. Attól ugyanis, hogy a hatlövetűt lézerpisztolyra cseréljük, még semmi közünk nem lesz a nagy múltú zsáner esszenciájához, mely mindig a lehetséges jövő felvillantásával próbál üzenni valami fontosat a jelenkornak. Duncan Jones sokfelé díjazott filmje szerencsére távol tartja magát a science-fiction eme ingerekben gazdag, ám gondolatokban szegény vonulatától, hiszen látványos összecsapások helyett a Hold egyetlen lakójának lélektani drámájára koncentrál.
Sam Bell 3 éves szolgálatának utolsó heteit tölti az éjszakai vándorok és vérfarkasok kedvenc égitestjén, ahol teljesen egyedül él az emberiség energiaszükségletét kiszolgáló bázison, és csak megkésett video-üzenetek segítségével kommunikál családjával. A rendező láthatóan nagy élvezettel mutatja be a magányba szépen lassan beleőrülő asztronauta mindennapi rítusait, melyek segítségével a végső becsavarodás ellen küzd. A bejáratott rutin azonban hirtelen felborul egy hallucináció okozta baleset következtében, melyet követően főhősünk hamar ráébred, hogy korántsincs egyedül a bázison…Bár a film dramaturgiája nincs hatásvadász módon kihegyezve erre a játékidő derekán bekövetkező csavarra, mégis csökkentené az élvezeti értékét, ha valakit megfosztanánk attól, hogy áldott tudatlanságban üljön be rá a moziba. Így, amennyire módomban áll, tartózkodnék attól, hogy a lelőjem a Hold cselekményének nagy fordulatát.
Jones vállaltan sokat merít a sci-fi klasszikusaiból, a legtöbbet talán a 2001: Űrodüsszeiának köszönhet. Nemcsak a bázis szikrázóan fehér, steril enteriőrjei, vagy a magára maradt űrhajós toposza idézi fel bennünk Kubrick grandiózus remekművét, de Gerty (Kevin Spacey hangjával), a fedélzeti számítógép is mintha HAL kései, szelídebb leszármazottja lenne. Ráadásul a film központi problematikája is kicsit olyan, mintha az Űrodüsszeia – szürrealizmusba hajló – utolsó 20 percének racionalizált változata lenne. Persze nem pusztán Kubrick filmjére támaszkodik a Hold, hanem szervesen fejleszti tovább a műfaj egyéb mérföldköveinek gondolati magját is. A nyolcadik utas a Halál Ripley hadnagyának még csak azzal kellett szembesülnie, hogy akit mindvégig bajtársának hitt, lélektelen robot volt csupán, a Szárnyas fejvadász Deckard nyomozója viszont már saját ember mivoltában is elbizonytalanodik a replikánsok emberségessége láttán. Jones ezt az identitásválságot mélyíti el még inkább azzal, hogy a jelenkori tudomány egyik legnagyobb botránykövéhez igazítja a problémát, így nincs szükség humanoid robotokra, hogy Sam Bell elveszítse saját identitását, és céltalan öröklétre ítéltessen.
A Hold legnagyobb értéke a főhős szellemi leépülésének és tragikus öneszmélésének ez a hihetetlen drámája, nem pedig az Alien-szériából örökölt felszínes kapitalizmuskritika. Sam Bell lelki tusája hipnotikus erejű képekben bomlik ki, melyeket jól szolgálnak a bázis hideg belső tereinek és a kietlen holdfelszín képei, valamint Clint Mansell borongós zenéje is (az alkotói kreativitást dicséri az is, hogy a látványon egyáltalán nem érződik, hogy mindössze 5 millió dollárból forgatták a filmet). A letisztult képivilág azonban mit sem érne Sam Rockwell lehengerlő alakítása nélkül. Az eddig többnyire másodhegedűs szerepre kényszerített színész most megkapja az őt megillető teret, és ezt meg is hálálja az elsőfilmes rendezőnek. A csendes kétségbeeséstől kezdve a zajos dühkitörésig minden érzelmet végigskáláz – utoljára talán Jeremy Irons nyújtott ilyen bravúros dupla-alakítást a Két test, egy lélekben, de ez itt még jobban kidomborodik a mellékszereplők teljes hiánya miatt.
A fináléra felerősödő thriller-szál kissé kikezdi a film hipnotikus hangulatát, de a Hold ezzel együtt is katartikus és gondolatgazdag film, a gyengélkedő kortárs sci-fi egy bátor és izgalmas darabja, mely után sokan várják majd az elsőfilmes Duncan Jones következő alkotását.
