A Propaganda Films a 90-es évekre a világ egyik legtermékenyebb klip-üzeme lett. A mennyiség szerencsére nem ment a minőség rovására, köszönhetően az olyan rendezőknek, mint David Fincher, Mark Romanek vagy Spike Jonze. Ezúttal a három nagyágyú életműve kerül górcső alá.
A Propaganda Films-t 1986-ban alapította Steve Golin és az izlandi származású Sigurjón Sighvatsson. A cég tehetséges rendezők felkutatásával, zenés videók, reklámok, majd filmek készítésével foglalkozott és nagyon gyorsan az Egyesült Államok legfontosabb médiatényezőjévé nőtte ki magát. Olyannyira, hogy a 90-es években már a klipek harmada ebből a műhelyből startolt. Golinék emellett számtalan MTV Video Music Awards-ot, sőt néhány cannes-i Arany Pálmát is bezsebelhettek, köszönhetően annak, hogy kiváló érzékkel választottak rendezőket. A Propaganda Films-nek (is) köszönhetően olyan darabokkal lett gazdagabb a filmtörténelem, mint az Adaptáció, A John Malkovich menet, a Játsz/ma vagy a cannes-i nyertes Veszett a világ. A két tulajdonos később eladta cégét a Polygramnak, de amikor a Polygramet felvásárolta a Seagram 1998-ban, végleg kicsúszott a talaj a lábuk alól.
A Propaganda több tucat rendezőt tudhatott köreiben az évek során. Innét indul például Alex Proyas, A holló és az Én, a robot rendezője, aki a nagyjátékfilmezés előtt a Crowded House-nak és az INXS-nek is rendezett zenés videókat. Szintén itt kezdte a pályafutását Dominic Sena (Vakító fehérség, Tolvajtempó), Simon West (Con Air, A tábornok lánya) illetve Michael Bay (Pearl Harbor, Transformers) is, aki korábban Meat Loafnak három, az Aerosmith-nek és Tina Turnernek pedig egy-egy klipet rendezett. Nigel Dick is a Propaganda cégére alatt hozta össze jelentős mennyiségű klipjét (a legismertebbeket a Guns N’ Roses-nak és az Oasisnek) és végül, de nem utolsósorban egy bizonyos David Fincher is itt kezdte meg filmes ténykedését.
A sötét lovag
David Finchert az egyik első szerzői klipcézárként tartja számon a szakma. Debütáló dolgozata 1984-ben készült el Rick Springfield Dance This World Away című dalához és hősünk azonnal bebizonyította, hogy jó érzéke van a zenés videók összerakásához. 1987-ben már 13 megbízást teljesített, és ekkorra már tisztán kialakult az a formanyelv, amire ma azt mondjuk, hogy olyan „fincheres”. A direktor szenvedélyesen vonzódik a fekete-fehér világhoz, ahol remekül lehet alkalmazni az expresszionista megvilágítást. Az erős fényhasználat, ami kontrasztos árnyvilágot teremt, szinte minden klipjére jellemző, nem csoda, hogy a látottak leginkább a film noirokat idézik.
1988-ban Sting egyik legnagyobb slágeréhez készített kisfilmet. Az Englishman In New York-ban Fincher monokróm képei arcot adnak az amúgy arctalan nagyvárosnak, elegáns pillanatképei remekül követik a dal hangulatát. Egy évvel később megbízást kapott, hogy ő rendezze Madonna Express Yourself című dalához tartozó klipet. Ez volt az MTV-nek köszönhetően globális szupersztárrá vált hölgy és Fincher első közös munkája, amit több, ma már klasszikus darab követett. A Thriller 1983-as robbanása után már nem volt ritka, hogy hatalmas összegeket fordítottak egy-egy videóra, az Express Yourself is ezt bizonyítja. Fritz Lang Metropolisának díszletére hajazó háttér, a szimmetrikus tömegképek és az okos beállítások mind hozzájárultak ahhoz, hogy a dal az éra egyik legnagyobb slágere legyen. Továbbá nyilvánvalóvá vált, hogy Fincher, aki a nagy költségvetésű klipek legfontosabb kivitelezőjévé vált, szenvedélyesen vonzódik a klasszikus filmekhez. Madonna Oh Father című dalának klipjében például az Aranypolgárt idézi meg.
Fincher munkáinak további jellegzetessége a történetmesélő szándék, ami remekül bizonyítja, hogy szíve már ekkor is a vászon felé húzta. Ezt az állítást igazolja Madonna Bad Girlje és az Aerosmith Janie’s Got a Gunja. A két műben az a közös, hogy mindkettő a bűn anatómiáját vizsgálja, ezzel előrevetítve a filmrendező Fincher sötét világát. George Michael Freedom 90-ja azért fontos darab, mert az énekes nem jelenik meg a képsorokon, helyette szupermodellek garmadája énekli az ismert slágert. Paula Abdul Cold Hearted dalához készült videó a Fame-meghallgatás jelenetét juttatja eszünkbe, és ha ma megnézünk egy Pussycat Dolls-klipet, méltán érezhetjük úgy, hogy nem sokat fejlődött a klipművészet. Azt viszont ne felejtsük el, hogy ami ma már bevett klisé, az többek között Fincher profin kivitelezett klipjei miatt az.
A mester a 2000-es években mindössze két darab videót forgatott. A Perfect Circle Judithjának zaklatott képei inkább csak ujjgyakorlatnak tűnnek, míg a Nine Inch Nails Onlyja érdekes CGI-kísérlet, de nem sok jellegzetességet visel magán Fincher korábbi stílusából. A sötét színek, a bűn természetrajzának feltérképezése, vagy a noirhoz való vonzódás a direktor korai filmjeiben is nagyon markánsan megmutatkoznak (Hetedik), de annak tudatában, hogy Fincher jelenleg a Facebook alapításáról forgat drámai vígjátékot, nem jelenthetjük ki biztosan, hogy ez a tendencia továbbra is megmutatkozik a „sötétség hercege” címet kiérdemlő alkotó munkáiban.
A kaméleon
Mark Romanek az egyik legjelentősebb kliprendező, ezt az a tény bizonyítja, hogy két alkotása is a New York-i Museum Of Modern Art gyűjteményének része. Szinte minden munkája egy külön gyöngyszem, de nagyon nehéz megtalálni azt a fonalat, amire fel lehet fűzni ezeket a gyöngyöket. Egyedi vizualitásának titka a fény kifejező használatában és a díszletek precíz, mérnöki pontosságú kidolgozásában rejlik. Romanek remekül ráérez az előadók sajátosságaira, dalaik lelkületére és legnagyobb érdeme, hogy ezt képes a képeken is visszaadni. Persze, neki is vannak kevésbé jól sikerült dolgozatai, a Michael és Janet Jackson Scream című dalához készült, 7 millió dolláros büdzséjű videó például a klipkészítés történelmének eddigi legdrágább darabja, esztétikai értéke azonban nem számottevő. Más esetekben viszont Romanek reklámból, PR-ból és sztárcsinálásból is jelesre vizsgázott, hiszen – többek között – Jay-Z, Lenny Kravitz, vagy Fiona Apple is neki köszönheti a nagy áttörést.
Egyik legismertebb munkája a Nine Inch Nails botrányos Closer című dalához készült. A rendező remekül ráérzett a szám frusztrált hangulatára, ezért választott ilyen rémálomszerű képeket az illusztrációjához. A felvételeket direkt olyan szűrővel készítette, ami régi filmek benyomását kelti, ráadásul több, tekercshibának tűnő effektet is beiktatott a videóba. Nem csoda, hogy cenzúrázták, hiszen számtalan vallási jelkép szerepel benne, persze nem olyan környezetben, ahol a cenzorok szerint ezeknek szerepelniük kéne. A Closer persze közkedvelt darab lett, hiszen a botrány mindig remek reklám, főleg ha ilyen virtuóz módon van tálalva. Fiona Apple Criminalja a gyerekpornók világát idézi, nem csoda, hogy Romanek műve ismét kivágta a biztosítékot. A csontsovány, fiatal énekesnő fojtott szexualitása annyira leköti az ember figyelmét, hogy észre sem vesz olyan apróságokat a háttérben, mint a plüssmackó fallikus orra.
Romanek munkáinak egyik jellegzetessége az erős fényhasználat. Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way klipje óta rendszeresen használ reflektorfalakat és ellenfényt, ami rendkívül impozáns látványt teremt. Erre remek példa a Linkin Park Faintje, vagy a rendező (eddig) utolsó munkája, a Coldplay Speed Of Soundja. A Red Hot Chili Peppers Can’t Stopja képzőművészeti szempontból is izgalmas. A zenekar tagjai megelevenedett szobrokat játszanak, afféle szürreális performance az egész klip, melynek képeit az osztrák származású Erwin Wurm képzőművész One-Minute Sculptures című képei ihlették. És végül, de nem utolsósorban szintén hősünk követte el a klipművészet egyik örökbecsű alkotását, ami a Nine Inch Nails Hurt című dalának Johnny Cash-féle feldolgozásához készült. A videóban szimbolikus képek sorakoznak, sokszor barokkos díszítettség jellemzi a kellékeket. A gyümölcs a gazdagságot szimbolizálja, a bölcs zenész pedig egy zongora felett dalol. Közben fiatalkori képei villannak be, majd ismét az öreg zenészt látjuk, de a feleség és zenésztárs, June Carter is feltűnik. Ahogy haladunk a dal vége felé, lassan egy tabló rajzolódik ki Cash egész életéről, majd a nagy fináléban Jézus passiója is hozzáadódik a képekhez, ahol a szög beverése és a ritmusra vágott archív felvételek szívszorítóan váltják egymást. A Hurt volt Cash utolsó hangadása, nem sokkal elkészülte után meghalt, így amikor a klip végén becsukja a zongorát, az a művész búcsúja is az élettől.
Romanek Never Let Me Go című filmje 2010-re készül el Keira Knightley szereplésével. Az ezt megelőző, korrektül kivitelezett Sötétkamra nem rázta meg különösebben a filmvilágot, pedig megvillant benne valami a direktor vizuális védjegyeiből: a stilizált színek, a szép szimmetrikus beállítások egy remek ízlésű és arányérzékű alkotót mutattak be annak a közönségnek, aki nem ismeri a mester klipes munkásságát.
A világot jelentő deszkás
Spike Jonze-t kultikus tisztelet övezi a tengerentúlon, pedig egész munkásságát közveszélyes komolytalanság jellemzi. Az egykori gördeszkás vagány srácból mára neves filmrendező lett, de szerencsére továbbra sem hajlandó komolyan venni magát – és ezért mindannyian hálásak lehetünk neki.
Első klipje a Chainsaw Kittens High In High School című dalához készült 1992-ben, majd ezt követően rögtön a Sonic Youth-tal dolgozhatott, akik segítettek berobbanni az ifjú tehetségnek a szakma élvonalába. Az átütő siker 1994-ben jött el, amikor is a Weezer zenekar számára megrendezte a Buddy Holly című darabot, majd a Beastie Boys Sabotage dalához az elhíresült nyomozós klipet.
Jonze a nagyvárosban érzi otthon magát, klipjei mind falak és felhőkarcolók árnyékában játszódnak. Az ötletesség a direktornál nem feltétlenül a formai bravúrban keresendő (bár arra is van példa), hanem a történetmesélésben. Ha egy szóval kellene jellemezni klipjeit, akkor ez minden bizonnyal a játékosság lenne. Nála elég egy jó alapötlet, és már kész is a klip, csak arra kell ügyelni, hogy a poén végig érdekes legyen. Jonze látásmódja groteszk, szereplőit gyakran öltözteti idegen köntösbe, ahogy a holland mester, Anton Corbijn is teszi. Szeret koncepcióban gondolkodni, lassított felvételekkel dolgozni, és a vágás nála legtöbbször nem a zene ritmusát követi.
Amikor nekilátott a Weezer Undone című klipjének forgatásához, három dolgot kért: egy kék színpadot, egy kézikamerát és néhány vad kutyát. Az Undone-ban igazából tényleg nincs több, steadycammel lett felvéve, vágás nélkül, a zenekar egy kis színpadon, kék háttér előtt játszik, végül teljesen váratlanul beszalad egy falka kóbor eb. A vágás nélküli videó egyáltalán nem ritka, Jonze is ezt a formát választotta. A felvételt huszonötször kellett megismételni, a felhasznált felvétel valahol a 15. és a 20. próbálkozás között van. A Buddy Holly klipje szintén emlékezetes, remek stílusgyakorlat, melyben Jonze az ötvenes évek sitcomjainak, tévéshow-jainak világát idézi. Minden részlet tökéletesen ki van dolgozva, a hajak, a ruhák, a díszlet, a turmixok, a táncok, még a mosolyok is. A direktor annyira jó munkát végzett, hogy fel sem tűnik, hogy néha eredeti tévéfelvételeket is bevág a frissen felvett jelenetek közé.
A Beastie Boys Sabotage dalához készült frappáns videó is – ahogy a Buddy Holly – egy egész kort idéz meg. Az ismert amerikai krimisorozatok (San Francisco utcáin, Starsky és Hutch) világa elevenedik meg a képernyőn, a tagok korabeli ruhákban róják az utakat, a vágás, a bajuszok, minden igazinak tűnik.
Sokak szerint Jonze legjobban sikerült videója Björk It’s Oh So Quiet dalához készült. A klasszikus musicalek stílusát megidéző, egyben kifigurázó és giccses jellegüket humorrá transzponáló etűdben Jonze szinte összes védjegye megtalálható a groteszk látásmódtól kezdve a lassított képeken át a pikírt humorig. A klip egy koszos mosdóban kezdődik, ahol Björköt látjuk. A színezés tompa, a hangulat depresszív, a kép lassított, passzol a zene melankolikus hangulatához. Majd hirtelen berobban a refrén, megélénkülnek a színek, felgyorsul a világ és életvidám táncba kezd a főhősnő. Ez a kettősség jellemzi az egész klipet, úgy érezzük, a lassú részek mind a dalban, mind a képernyőn csak arra szolgálnak, hogy sokkal nagyobbat robbanjon a katartikus refrén, és az azt illusztráló képsor. Jonze-nál semmi sem lehetetlen, a római oszlopok táncra perdülnek, ahogy a postaláda is, végül Björk az örömtől a magasba repül, miközben az utcán táncolva ünneplő tömeg a West Side Story-t idéző koreográfiában ünnepel.
Fatboy Slim Weapon Of Choice dalában a direktor már a Hajlakk előtt megmutatta a világnak, hogy Christopher Walken kiváló táncos. A videó hatalmas siker lett, több listán az első helyen szerepel minden idők legjobb klipjei között és hat darab MTV Music Video Awards-ot is bezsebelhetett. Sikerének titka valószínűleg az, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Mitikusan kezdődik: a főhős egy üres hotelben ücsörög egy székben, a képek alatt atmoszférikus zaj hallatszik. Nem tudjuk, miért és mióta van ott. Majd beindul a zene, Walken körbetáncolja a rendelkezésre álló teret, végül Björkhöz hasonlóan a felszabadultságtól ő is felszáll. A klip végén ismét visszaesik a székbe, és fapofával ül tovább, ezzel azt sugallva, hogy ha nincs dal, a világ is megáll.
Jonze portfóliójában még számtalan más izgalmas klip található. A Yeah Yeah Yeahs Y Controljában például kíméletlen horrorszituációkat (például kibelezést) játszat el kisgyerekekkel. Ugyanezt a koncepciót alkalmazza Notorius B.I.G. Sky’s The Limit klipjében, ahol a hip-hop-klipek klisés szerepeit játszották el a lurkók. Ludacris Get Back dalának kisfilmjét Gondry-s szürrealitás jellemzi, az UNKLE Heaven dalában a gördeszkás világhoz tér vissza, míg Beck Guess I’m Doing Fine-jában azzal lepi meg a hallgatót, hogy a félidőnél a szereplő megzavarja a klip menetét és elárulja, hogy klipforgatás zajlik, ezzel elidegenítve a nézőt. Spike Jonze hatása már kimutatható napjaink klipjeiben is, Keith Schofield üdítő agymenései például sokat köszönhetnek Jonze szenvtelen attitűdjének.
Spike azon kevés kliprendezők közé tartozik, akik a mozivásznon is képesek kamatoztatni zsenialitásukat. A John Malkovich menet 1999 egyik legizgalmasabb filmje lett, köszönhetően Charlie Kaufman semmihez sem hasonlítható, mesteri forgatókönyvének és hősünknek, aki ösztönösen megtalálta a legjobb képeket a sokszorosan összetett sztorihoz. Az Adaptáció ismét egy kiváló Kaufman-agymenés és ismét egy figyelemre méltó rendezés. Sokan kételkednek Jonze egyediségében – már ami a mozis pályafutását illeti – hiszen Kaufman-anyagból filmet készíteni mindig főnyeremény – mondják. A hitetlenek beülhetnek a hamarosan nálunk is mozikba kerülő Where The Wild Things Are című filmre, ami a kultikus amerikai gyerekregény filmes adaptációja. A látottak alapján ki-ki eldöntheti, hogy az egyik legkarakteresebb direktorról van szó, vagy csak egy szerencsés fickóról, aki a legjobb forgatókönyvekből rendezhetett filmeket. A klipes munkássága mindenesetre az előbbit támasztja alá.
