Köztudottan rengeteg támadás szokta érni az Amerikai Filmakadémia döntéseit, amelyek között listavezető a politikai állásfoglalás vádja: nem szerencsés ugyanis, ha az esztétikai értékek elé helyezik azt. Márpedig valami ilyesmi történt a Zola esetében (is), de míg eljutottak odáig, két nehézséggel is meg kellett küzdeni az önmagukat ünneplő hírességeknek.
Az 1938. március 10-én megtartott, sorrendben 10. Oscar-díj átadása már rutinfeladatnak tűnt az Amerikai Filmakadémia számára, melynek tagsága ekkorra átlépte a tízezres határt (jelen pillanatban 5777 tagja van). Aki kérvényezte felvételét, azt fel is vették, és senki nem akart lemaradni róla, hogy ilyen-olyan módon részese legyen az év legjobb „bulijának”. A bulit azonban beárnyékolta az emberi kíváncsiság, ami naggyá tette ugyan az Oscart, de ugyanakkor tönkre is tudta tenni. Történt ugyanis, hogy az 1937-es díjátadó előtt egy újságírónak sikerült világgá kürtölni a nyertesek nevét, mielőtt még bárki a színpadra lépett volna. Ez volt a kiváltó oka annak, hogy az Akadémia vezetősége felkért egy könyvvizsgáló céget (Price Waterhouse), hogy töltsék be a szavazatszámlálói feladatkört, hogy a végeredmény csak a színpadon, a borítékot felnyitó díjátadó révén kerüljön napvilágra. A titkok felett győzelmet arattak ugyan, de az időjárás nehezebb ügynek bizonyult, és még Hollywood hatalmasságai sem voltak képesek elállítani azt a hatalmas esőzést, ami Los Angelesre szakadt. A ceremóniát el kellett halasztani, így csak március 10-én gördült le a vörös szőnyeg, melyen száraz lábbal haladhattak végig az év legjobbjai.
De a ceremónia csillogása csak talmi ragyogás volt, hiszen Európában már gyülekeztek a felhők, előrevetítve egy újabb világégés lehetőségét. Mi más lehetett volna jobb választás ilyen időkben, mint egy film a Dreyfus-ügyről, amely még 30 év távlatából is élénken élt az emberek emlékezetében. William Dieterle Zolája megadta ezt a lehetőséget Hollywoodnak, Hollywood pedig élt vele. Pedig az alkotók gondosan ügyeltek rá, hogy semmi kivetnivaló ne kerüljön a filmbe, ezért már a film eleji inzert leszögezi, itt csak nyomokban látjuk majd a valóságot, a film nagy része fikció. Akkor és ott szükség is volt erre a lépésre, hiszen egy ellentmondásos karakteren keresztül mutatja be azt a politikai botrányt, ami évekre kettéosztotta a francia társadalmat, felszínre hozva – sok mással együtt – az antiszemitizmus kérdését is.
Ám a film elején a néző ebből még mit sem sejt. A történet egy párizsi manzárdszobában kezdődik, egy börleszkbe illő jelenetsorral. Paul Cézanne dideregve festeget, miközben Zola rongydarabokkal próbálja betömni a lakás ablakain tátongó lyukakat. A nincstelenség pillanatok alatt felfűti a két művészt, a jelenet bohém vádirattá fokozódik. Az igazság bajnokai dideregve kénytelenek alkotni, miközben a hazug álművészek vígan élnek. A felforrósodott hangulatban Cézanne és Zola a könyvespolcot veszi célba és a kályhába szórják a kor sikerkönyveit. A film legőszintébb és legjobban megkomponált jelenete pörög a szemünk előtt, sajnos innen már csak lefele vezet az út. A viccesen ábrázolt, fiatalosan lüktető szenvedély mögött megbúvó nyomor hamarosan véget ér, Zola állást kap egy kiadónál. Innentől fogva kis jelenetfüzérként látjuk az író csúcs felé tartó útját. Egy szegmenst kap a párizsi rendőrség elől menekülő prostituált megmentése (természetesen ő Nana), egyet a híd alá kényszerült hajléktalanok, egyet a felbőszült cenzorok, egyet pedig A bukást olvasva feldühödött katonai vezető, miközben Zola könyveit falja a közönség. Vagyis eljutunk arra a szintre, ahol a már nemzetközi sikerben fürdőző Zola az igazság bajnokaként lép fel a hatalmasságok ellen, akik vajmi keveset tehetnek ellene, bármennyire is próbálják eltüntetni az író húsba vágóan naturalista műveit.
Aztán egyszer csak elérkezik a kényelem kora, és vele együtt az, aminek már semmi köze sincs a valósághoz. A filmbéli író lenyugszik, hatalmas házában elkényelmesedve él, mikor visszatér hozzá a még mindig szegény Cézanne. A festő felidézi a múltat, amikor még Zola fellázadt volna új énje, az elhízott, gazdag művész ellen. Cézanne szerint a művészethez szegénység kell, és faképnél hagyja barátját. A film íve itt megtörik és egy kis időre el kell felejtenünk Zolát. A helyét Alfred Dreyfus veszi át, akit egy reggel letartóztatnak. A párizsi német katonai attasénál olyan iratokat találnak, amelyek francia katonai hadititkokat tartalmaznak. A sebtében lefolytatott nyomozás (számba veszik, hogy ki juthatott az információkhoz, és közülük kiválasztják a leggyanúsabbat) után Dreyfust vádolják meg, akit megfosztanak katonai rangjától és az Ördög-szigeten lévő börtönbe deportálják, annak ellenére, hogy a tiszt végig kitart ártatlansága mellett.
Az még csak hagyján, hogy ez kis közjáték csupán nagyvonalakban követi a történelmi tényeket, de az egész annyira vázlatos és elkapkodott, hogy a nézőnek az az érzése, hogy valamiféle lábjegyzetet illesztettek számára a filmbe, mely megadja az elégséges információt a második felvonáshoz. De az egészben mégsem ez a legfurcsább, hanem az, hogy egy szóval sem említik meg azt a tényt – ami végül az egész botrány legsarkallatosabb kérdésévé vált – miszerint Dreyfus zsidó származású, szemben az igazi tettessel, a nemesi származású Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnaggyal. Szóval ilyen előzmények után állunk neki a film második felének, amely lényegében egy bírósági dráma. A történelmet némiképp átírva Zola válik az ügy központi figurájává, akit eleinte hidegen hagy az egész, de – főleg Cézanne szavai hatására – végül beleveti magát az ügy közepébe és megírja Vádolom című nyílt levelét, melyben megkérdőjelezi a bírák pártatlanságát. Zolát bíróság elé állítják, majd elítélik, ami miatt Londonba kell menekülnie. A helyzet roppanásig feszült, de egyre többen hisznek Zolának, és végül kiderül az igazság, az író pedig hazatérhet.
A legnagyobb probléma az, hogy a jól felépített bevezetés után a film elveszti dramaturgiai ívét. Túl sokat akar markolni, de végül csak egy hevenyészetten felvázolt történetre futja, amiben semmire nincs elég idő. A karakterek, a történet, mind-mind egy tétel igazolását szolgálják, kellő mélységbe semmi és senki nem tud lehatolni. Az pedig külön szívfájdító, hogy a naturalizmus atyja egy ilyen idealista, a valóságot jótékonyan elpalástoló életrajzi feldolgozást kapott, ami sokkal közelebb van a film elején elégetett populáris irodalomhoz, mint Zola értékeihez. Természetesen a pozitív üzenet és a politikai állásfoglalás meghozta az Oscart a film számára, és még az íróknak is jutott egy (köztük a magyar származású Herczeg Gézának), a Dreyfust alakító Joseph Schildkraut pedig megkapta a maga „szimpátia-díját", de a film igazi értékei elsősorban a nyitó fél órában és a Cézanne-t alakító Vladimir Sokoloff játékában keresendők.
