A mesének vége

Ridley Scott: Gladiator / Gladiátor

„Lényem minden része elváltozik, és ezáltal a világ valamilyen részévé átformálódik, ez ismét a világ egy másik részévé változik, s így tovább a végtelenségig." – Marcus Aurelius

Úgy tűnik, legalábbis első ránézésre, hogy az Álomgyár filmes agyai újabban kéjes örömmel nyúlnak vissza Óhollywood naiv és egyben nagyszerű filmes kliséihez, persze a maguk globalizációs technológián, reklámáron és klipesített látásmódon alapuló stílusában. Egymást követik a Kleopátráról, Robin Hoodról, skót szabadságharcosokról, amerikai hazafiakról szóló filmek. A Ridley Scott rendezte Gladiátor nem első és valószínűleg nem is utolsó a sorban.

Úgy ültem be a terembe (talán Michael Curtiz Robin Hoodjának, William Wyler Ben Hurjának, vagy esetleg Stanley Kubrick Spartacusának emlékei kísértettek?), hogy egy szupermesét fogok megnézni, amelyből persze, „hála" ezredvégi technikánknak, hiányozni fog a mesterkélt színészi játék, a kiglancolt színek, a természetellenes világítás, a festett díszletek, a színpadias beállítások, de a nagybetűs, Mándyivános Mozi- és Meseélmény meglesz. 155 percig üldögéltem, hol türelmesen, hol meg tűkön, de sehol semmi. Hol van itt Mozi, hol van itt Mese, Mándyról nem is beszélve.

A sztori az ókori Róma történelmének egyik fordulópontjához vezeti vissza a nézőt, az orránál fogva: Kr. u. 180-at írunk, a fejek fölött ott lebeg a Birodalom felbomlását okozó válság kezdete. Marcus Aurelius császár (Richard Harris), a birodalom ellenségei rettenetes hadjáratokban irtó hadvezér, a sztoikus filozófus egy sikeres hadjárat végén váratlanul úgy dönt, hogy fia, Commodus (Joaquin Phoenix) helyet kedves hadvezérét, Maximust (Russell Crowe) nevezi ki utódjaként. Ezzel meg is van a konfliktus, már csak szépen elrendezett monumentális áltörténelmi tablókra van szükség, hogy a grandiózus végkifejlet menthetetlenül bekövetkezzen.

A csalódott Commodus rövid úton megszabadul galambősz fejű apjától, és ugyanezt a sorsot szánja a bátor hadvezérnek is, csakhogy Maximus kemény dió, a Birodalomba teleportált Terminátorként végez a kivégzőosztaggal, és otthona felé menekül, hogy rég nem látott családtagjai szerető karjaiban vigasztalódjon. Persze az önjelölt, infantilis és gonosz-gonosz csaszi hosszú karjai megelőzik őt, és volt család, nincs család. Hősünk teljesen váratlanul mór (vagy annak látszó) rabszolga-kereskedők karmaiba kerül, akik eladják gladiátornak. A főnök, Proximo (egy nagyon szimpatikus, hattyúdalát éneklő Oliver Reed) meglátja benne a kincset, és kereskedőszimata nem is csalja meg. Persze nem tudja, hogy a Spanyolnak nevezett hadvezér egyetlen célja bosszút állni családja gyilkosán. Egy szó mint száz, gladiátorunk hamarosan felkerül Rómába, és számtalan megpróbáltatás után a Colosseum arénájában több ezer lelkes római szeme előtt párbajban megöli (nem mese!) a gonosz csaszit, hogy aztán, immár békében, ő is belépjen az Elíziumi Mezőkre, és ott csatlakozzon korábban eltávozott családjához.

Az imént azt írtam, hogy nem mese. Mint tudjuk, a mese vegytiszta történet, egyprofilos, fekete-fehér szereplőkkel és helyzetekkel. Ebben az opuszban viszont minden egyes elem szennyezett, az erőltetett látványosság, a motiválatlan jellemrajz és a gusztustalanul túlfeszített helyzetek mocskával átitatott műanyag. Nem akarok abba belekötni, hogy egy magára valamit is adó császár nem végez félmunkát, amit aztán a 155 perces filmidő alatt sem képes korrigálni, meg ilyesmi. Egye fene, ez még belefér a mesébe.

De a hiteltelenség kolonca által a mélybe rántott anyagegész semmibe sem fér bele. Legfeljebb egy ilyen reklámfilm-gyanús bevágásokkal (nem hiába dolgozott Scott mester a szakmában!) teleszórt amorf masszába. Ebbe viszont minden belefér. Még az is, hogy az egyik arénabeli párbaj során a rendkívül szexi fémmezt viselő íjásznő kétszer haljon meg (hacsak nem voltak ikrek, de akkor hol a felvezetés, urak?!) A Marcus Aurelius-mottó így válik keserű valósággá e film esetében (is): a Ben Hur Ózra emlékeztető mesevilága így válik végüll folyamatosan csütörtököt mondó ócskavassá.

Még csak annyit, hogy ha egy imaginárius arénában összeeresztenénk Scott Gladiátorát mondjuk Wyler Ben Hurával, akkor az előbbinek aligha mondhatnánk egyebet útravaló gyanánt, mint hogy: Vae victis!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó