Hatás-zavar

Dominic Sena: Gone in Sixty Seconds / Tolvajtempó

Tolvajtempó – a magyar fordítás véletlenül a film meghatározó stílusjegyére, egyszersmind a gyengéjére tapintott: a tempó. Ami az akciófilm akciódús eseményeihez igazodva gyors, pörgő, sőt ezúttal túlpörög önmagán. A képek – különösen a ritmust mintegy kijelölő kezdőképek – akár egy optikus szaküzlet elrettentő szemléltető eszközei is lehetnének, szemizmokat betegítően, követhetetlenül felgyorsítottak.

A már-már dekódolhatatlan vibrálás valódi feszültség helyett számítógépes üldözőjátékokhoz hasonló zaklatottságot, kijelölt feszültségpontok nélküli, állandó monoton rohanást szül; a gyorsaságot kapkodás, a tagolt feszültségtereket tagolatlan hisztérikus légkör helyettesíti. A jelzések ilyetén elcsúsztatása a komikum eszköze. Kár, hogy esetünkben a csúsztatás nem szándékos – kissé tudatosabban használva a jelentéstorzításokat, akár nézhető vígjátékot is láthatnánk, így csupán sémákból összerakott műfaj- és stílusferdülést: a túlhajtott hatáskeltés önmaga dugájába dől.

Pedig a látvány kellően adagolt feszültsége lehetne a film egyetlen esélye. A hasonló B kategóriás akciófilmek nézőre gyakorolt hatása a külszín felfokozottságában rejlik, A precízen kidolgozott látvány, a gyors egymásutánban, de következetesen kapcsolódó képsorok elterelő hadműveletként működnek szerencsés esetben, s jótékony homályban tartják a tartalom fogyatékosságait, ha lehet így nevezni: a narráció általában egyetlen lineáris szálában hagyott hézagokat. Ám ha a látványvilág is zavaróan hézagos, a néző önkéntelenül a belbecs körül kezd keresgélni... ez az, amit ennek a filmnek végképp el kellene kerülnie.

A látvány minimális varázsának gyors szertefoszlatásán felocsúdva ugyanis gyenge poénokkal, hangsúlytalan fordulókkal tarkított hiteltelen narrációval szembesülünk, melynek laza kapcsolódású láncsora már az első jelenetektől szétszóródni látszik. A szokványos konfliktus szokványos feloldása a hollywoodi hős prototípusának átlagon felüli problémamegoldó készségével, sematikus jellemrajzok és jellegtelen szituációk – ezek a történet-sablonok próbálnak filmmé formálódni. 117 percben ásítozhatjuk végig e sikertelen vajúdási kísérletet.

A sémává tipizált jellemrajzokon a főszereplők – Nicolas Cage és az újdonsült sztár, Angelina Jolie – kisugárzása sem segít: önmagában a színész hitelessége nem fedi el a filmbeli alak hiteltelenségét. A rendező pusztán a sztár imázsával képtelen kitölteni e sémák hézagait; a konkretizáláshoz a forgatókönyvben szituációk által legalább alapvető emberi jellemjegyekkel (nem csupán a típus alkotóelemeivel) felvértezett, megformált alakra lenne szükség. Ez e film szereplőinek nem adatik meg, innen a szokványos viselkedésformákra hagyatkozó, egyéníteni képtelen színészi játék.

A tipizáláson túllépő kevés jellegzetes vonás viszont mintha szándékosan a tárgykultuszra építő hollywoodi filmmítoszok paródiája lenne: ember és gép szürreálisán egyenrangúvá vált kapcsolatára, a gép modernkori humanizálására. Az unikornis-motívum abszurdan giccsesített változata akár jó poén is lehetne: a „hollywoodi hős örökkön dédelgetett álma valóra válik, kemény küzdelem árán övé lesz a megérdemelt jutalom"-motívumsor fordított előjelű változata. A főhős autókhoz, különösen egyhez, az eddig befoghatatlannnak bizonyult ritka márkájú Eleanorhoz fűződő patetikusan bálványozó kapcsolatának perverz jelentéseit egy komédia tudná kiaknázni.

Szomorú, hogy a film készítői teljes komolysággal felvértezve próbálják az ellopott autót a konfliktusok és beteljesülések fókuszpontjaként beállítani. S ezen az a halvány ironikus kísérlet sem enyhít, hogy a bálványautó a strapás hajszában szép csendben tönkremegy, összetákolt tragaccsá vedlik át, amivel az évek múltán természetesen újra egymásra találó pár kihajt a képmezőből. Az irónia megkésett, nincs ereje átlendíteni egy végső, elegánsnak szánt gesztussal a filmet a semmitmondó, de legalább frappáns történetek sorába sem.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó