James Cameron, aki a Titanickal – máig minden idők legnagyobb bevételét elérő és egyben legtöbb Oscar-díjjal jutalmazott mozijával – „világcsúcstartó” a hollywoodi sztárrendezők sorában, szinte pályafutása kezdetétől töretlenül a rivaldafényben áll. Neve, nagyjából az 1984-es Terminátortól kezdve, egyet jelent a garantált kasszasikerrel. Most pedig itt az „Avatar-láz”, így a forgatókönyvíró-rendezőnek jó esélye lehet új rekordokat dönteni.
Leszámítva a Titanic professzionális látványeffektusokkal megspékelt könnyes melodrámáját, Cameron igazi terepe a sok akcióval megfűszerezett sci-fi akciófilm. Két film kivételével (Titanic, True Lies – Két tűz között), a mindössze 8 játékfilmet számláló rendezői életmű minden darabja a fantasztikum világába kalauzolt el bennünket, miközben a Terminátortól az Avatarig újra meg újra forradalmasította a képi effektusok világát, kiaknázva a fejlődő digitális technika, majd a térhatású IMAX-mozi adta lehetőségeket.
Cameron 1954. augusztus 16-án született Kanadában. Édesapja villamosmérnök, édesanyja művészi hajlamokkal megáldott ápolónő volt, testvéréből, Mike-ból pedig kaszkadőr lett. A család 1971-ben költözött az Egyesült Államokba, a kaliforniai Brea városába. James fizikát tanult a Call State-Fullerton egyetemen, majd teherautósofőrként kezdett dolgozni. A fáma úgy szól, hogy George Lucas világsikerű filmje (Star Wars – Csillagok háborúja IV., 1977) adta meg neki a kezdőlökést ahhoz, hogy a filmszakmában helyezkedjen el. (Kezdetben belső maketteket épített.)
Először 1978-ban próbálta ki magát rendezőként egy 12 perces sci-fi szösszenettel, a Xenogenesis-szel, amely, főhajtásként a Lucas-eposz előtt, majdhogynem egy az egyben megidézi a Halálcsillag sötét tárnájának vízióját. A név nélküli űrhajó két utasa azt a helyet keresi a világűrben, ahol az emberiség „újrakezdheti”. Bár Cameronnak volt egy társrendezője (Randall Frakes), már egyértelműen felfedezhetőek benne az életmű későbbi darabjainak csírái. Az apró, sebezhető ember és az őt üldöző gigászi robot például valamennyi Cameron-sci-fi állandó motívuma lesz. Emellett pedig már a korai opuson meglátszik a mester trükkfilmezés iránti vonzalma, amely – a technika fejlődésével párhuzamosan, a stoptrükktől a digitális technikán át az IMAX-ig – az idők során nőttön nőtt.
Cameron Roger Corman producer mellett tanulta a szakmát, aki olcsó filmjei mellett még arról volt nevezetes, hogy bár nem fizette túl jól az alkalmazottait, vele dolgozni felért egy filmfőiskola elvégzésével. Első nagyjátékfilmjére a megbízását 27 évesen, Corman ajánlására kapta. Ez volt a Piranha 2.: Repülő gyilkosok (Piranha II.: The Spawning, 1981) című, alacsony költségvetésű horror-franchise. A forgatás körülményei nem voltak épp a legmegfelelőbbek – egyrészt a kevés pénz, másrészt az ifjú rendezőnek Ovidio G. Assonitis producerrel való állandó csatározásai miatt. A végeredmény bukás lett, amiről Cameron azóta is mindig meglehetősen pikírt hangnemben nyilatkozik: „A film a felénél kezd el javulni, már ha egy autósmoziban nézed féltucatnyi sör társaságában” – mondta róla például gúnyosan egy interjúban.1
A gonosz új dimenziója
A kellemetlen emlékeket hamarosan feledtette a következő film, a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) elsöprő sikere. Cameron forgatókönyvének kiindulópontja állítólag egy álom volt, amelyben egy tűzből kiemelkedő gép üldözte őt. A történet szerint 2029-et írunk, emberek és öntudatra ébredt robotok vívják egymással a harmadik világháborút. A technikai fejlődés apokaliptikus utópiájában a mindentudó Skynet computer visszaküld az időben egy „szuperharcos” cyborgot, azaz „terminátort” (Arnold Schwarzenegger), hogy megakadályozza a későbbi ellenállás vezetőjének, egy John Connor nevű férfinak a világra jövetelét. Az ellenállók válaszlépésként utánaküldik a múltba saját harcosukat, Kyle Reese őrmestert (Michael Biehn), hogy védje meg az anyát, Sarah Connort (Linda Hamilton). Kyle és Sarah természetesen egymásba szeretnek, és a film végén kiderül, hogy a nő teherbe esett, születendő fiát pedig a sors akaratának megfelelően, Johnnak nevezi el. A mese folytatása garantált, már csak azért is, mert a sci-fi-akciófilm sztorijában volt eredetiség, és – mint azt az idő igazolta is – még sok kiaknázatlan lehetőséget rejtegetett.
Cameron mindenképpen szerette volna saját maga rendezni a filmet. Ugyan több nagyobb filmvállalat is érdeklődést mutatott a szkript iránt, de elzárkóztak attól, hogy olyasvalakire bízzák a rendezést, aki addig csupán egy alacsony költségvetésű, megbukott filmet készített. Egyedül a Hemdale Filmnél egyeztek bele abba, hogy ő legyen a rendező. „A filmipar arról szól, hogy »nemet« mond, és arról is, hogy a »nem« nem elfogadható válasz” – mondta később találóan. A gyártásba beszállt egy újonnan alakult cég, a Pacific Western Productions is, melynek tulajdonosa, Gale Ann Hurd korábban szintén Roger Cormannél dolgozott, és a következő három Cameron-filmben is producerként működött majd közre. Hurd jelképes összegért, 1 dollárért vette meg a Terminátor forgatókönyvét, illetve annak franchise-jogait. Befektetése igencsak jövedelmezőnek bizonyult. A Halálosztó Arnold Schwarzeneggerrel óriási siker lett, új színnel gazdagította a sci-fi műfaját. Köszönhető ez nagyrészt – a jó forgatókönyvön és rendezésen túl – a hibátlan szereposztásnak Az érzelem nélküli robot szerepére tökéletes választás volt az osztrák testépítő, a korábbi Mr. Universe Schwarzenegger, aki negatív karakterével új dimenziót teremtett a gonosz definíciójának, és – persze Cameronnal együtt – egy csapásra beírta magát Hollywood „történelemkönyvébe”.
A bolygó neve: siker
Ezt követően Cameront megbízták Ridley Scott klasszikusnak számító, 1979-es sci-fi-horrorja, A nyolcadik utas: a Halál (Alien) történetének folytatásával. A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986) forgatókönyvét maga Cameron írta, mellette pedig jutott ideje arra is, hogy egy másik sikeres franchise, a Rambo második részének szkriptjét (rendező: George P. Cosmatos) is elkészítse, amelyet állítólag a főszereplő, Sylvester Stallone meglehetősen átdolgozott. Így társ-forgatókönyvíróként megosztva kapták meg 1986-ban a legrosszabb forgatókönyvnek járó Arany Málnát. Ugyan a film nagy kritikai bukás volt (főként a belőle áradó, kétes értékű hidegháborús hangulatnak köszönhetően, amely valószínűleg Stallone közreműködésének eredménye volt), az üzleti siker most sem maradt el.
Az Aliens viszont a nagy nyereség mellett (a 18,5 millió dollárból forgatott film csak az USÁ-ban 85 milliós bevételt termelt), nemhogy Arany Málnát nem hozott a forgatókönyvíró-rendezőnek, de ráadásul 7 kategóriában jelölték Oscarra, és Cameronból most már tényleg „A” kategóriás alkotó lett, azaz a stúdiók versenyezni kezdtek kegyeiért. Ráadásul Cameron mozija számos kritikus és rajongó szerint jobb lett, mint az első rész, ami folytatásokkal általában ritkán esik meg. A sztori szerint 57 éve már annak, hogy a Nostromo űrhajó legénységét egy ismeretlen földönkívüli lény elpusztította. Az egyedüli túlélő Ellen Ripley hadnagy (Sigourney Weaver), akinek végül sikerült kilöknie az űrhajóból az Idegent a világűrbe, majd hibernálnia magát. Ripley mentőkabinját a több évtizedes kozmikus sodródás után megtalálják, ám egy kommandós expedíció tanácsadójaként hamarosan vissza kell térnie a bolygóra, ahol annak idején az alien-tojásokra bukkantak… Noha a történet hiteles folytatása az első filmnek, a két epizód sok eltérést is mutat. A Ridley Scott-féle változat, ami műfaját tekintve pszicho-horror, elsősorban a sejtetéssel visz feszültséget a történetbe, ami – valljuk be – néhol nemigen sikeredett: alig valamit látunk a szörnyből, inkább csak „ijesztgeti” a film a nézőt. A Cameron-mozi ehhez képest sokkal akciódúsabb, a gonosz földönkívüli, amiből az első részben még mindössze egyetlen volt, itt már csapatokban támad hőseinkre, így az Aliens lesz az első a korszak véres szörnyvadászatait megidéző akció-horror-sci-fi mozijai sorában. A Sigourney Weaver által alakított Ripley karaktere pedig az emancipáció élharcosaként vonul be a nézők emlékezetébe (a színésznőt egyébként alakításáért Oscar-díjra jelölték).
Cameron következő filmjét, A mélység titkát (The Abyss, 1989) saját, középiskolás korában született novellájából készítette. Az azonos című írás főhősei olajfúró munkások, akik a víz alatt egy ismeretlen világot fedeznek fel. A film – az Aliens után – épp ellentétes módon ábrázolta a földönkívülieket: itt ugyanis baráti szándékkal érkeznek az idegenek, csak ezt az emberek nehezen akarják elhinni. A különös lényeket a korban még újnak számító digitális technikával alkották meg, amelyet a rendező – egyre professzionálisabb minőséget produkálva általa – a soron következő filmjeiben is előszeretettel alkalmazott. A cselekmény nagy része a víz alatt játszódik. Cameron perfekcionizmusáról árulkodik a tény, hogy a korabeli technika fejletlensége miatt úgy határozott, hogy valóban víz alatt forgatja le a szükséges jeleneteket, ráadásul a hitelesség kedvéért a veszélyes jelenetek többségét nem kaszkadőrökkel, hanem magukkal a színészekkel vette fel (amelynek következtében a férfi főszereplő, Ed Harris egyszer kis híján vízbe is fulladt). A forgatás állítólag feszült légkörben zajlott, a stáb nehezen viselte Cameron maximalizmusát. „Emlékszem, óriási benyomást tett rám Jim Cameron, amikor találkoztam vele” – mondta a rendezőről A mélység titka női főszereplője, Mary Elizabeth Mastrantonio. „Teljesen összeszedett volt, minden ötletét világosan és lelkesen magyarázta és védte meg. Mielőtt a végére ért, legalább egy tucatszor akartam megölni.”2
(folyt. köv.)
1 Idézi: Megyeri Dániel: Nagy mesterek kis filmjei – James Cameron
