Doktor Fauszt(usz) repülő cirkusza
Terry Gilliam: The Imaginarium of Doctor Parnassus / Doktor Parnassus és a képzelet birodalma
Ritter György / 2010.01.21. 08:00
Az ex-Monty Python-os szürreálguru Terry Gilliam szólókarrierje megosztja rajongóit. Míg komor apokaliptikus disztópiái (Brazil, 12 majom) kultusz-státusznak örvendenek, kései mese-parafrázisaira ez már nem mondható el. Mégis a Doktor Parnassus eklektikus, vad világa sokkal jobban illeszthető az Időbanditák és a Münchausen báró kalandjainak vonalához, mint a Grimm kifordított világához.
Gilliam extravagáns, pénzügyileg igencsak veszteséges celluloidvízióihoz egyre nehezebben kuporgatja össze a pénzt. Ezúttal a bajokat tetézte főszereplőjének, Heath Ledgernek váratlan halála, amely (morbid módon) utólag profitja lett a produkciónak. A posztumusz-oscaros színészlegendát ma már csak örök fiatalnak fogjuk látni, s kultuszát még tetőzte, hogy utolsó alakításaiban romantikus, kisfiús imázsát negatív karakterek megformálásában sikerült leráznia (Christopher Nolan: A sötét lovag), halálával pedig a színészmogulok Pantheonjába is sikerült bekerülnie. Ám végső alakítása (és a csonka film is) kiegészítésre szorul.
A rendező új mozijában, csakúgy, mint korábbi filmjeiben, a párhuzamos világokkal játszadozik. Az 1000 éve élő címszereplő vándorcirkusza rejti a kaput (tükröt), amely saját tudatának világába nyílik. Társai a vándorúton Percy, a törpe, aki külső szemlélője és humorforrása is a történetnek. A befogadott és fiatal bohócpalánta Anton, segítője és egyben kétkedője a csapatnak, akit gyengéd érzelmek fűznek a kissé extravagáns kinézetű Valentinához, Parnassus lányához. Így élnek, vonulnak egyik napról a másikra, városról-városra, ám az öreg cirkuszvezér gyengéje a fogadás, s nem kisebb partnere van ebben, mint a kissé modoros, ám annál szimpatikusabb gonosz, Mr. Nick. Legutóbbi tétjükben (ismét) a Sátán áll nyerésre, amivel sikerülne megkaparintania a Doktor éppen 16 éves lányát. Ám, hogy csemetéjét megmentse, újabb fogadásba megy bele, de ezúttal feltűnik az akasztott ember, Tony, aki mindent megváltoztat.
Gilliam világa ezernyi forrásból táplálkozik. Heath Ledger Tonyja a tarot-kártyák egyik leghírhedtebbének, a fejjel lefelé függő embernek, a jövő és múlt kettős személyiségének megtestesítője. Csakúgy, mint a többi szereplő, az allegóriák világából bukkant elő (Parnasszus = a költészet birodalma). A képzelet világába lépve mintha egy megelevenedett Salvador Dalí-panoptikumban tévelyegne a film nézője: a bevezetőben tobzódó elefántok, illetve a Tony tükörképeiben megjelenő alvilági folyó (Akherón) vagy a létrás epizód is a hispán mester hosszúlábú, barokkos túlburjánzásait idézik meg. Sőt, végre még az ősi Pythonos korszak egyes humoros elemei is visszaköszönnek a filmben. Ilyen Jude Law epizódszerepének jelenetében a Parnassus fejéből előugró hímnős rendőrrevü. Nem tudni miért, de olybá tűnik, hogy Gilliam össze akarta foglalni eddigi életművét. Saját motívumainak (animációs betétjeitől a Grimmig) egybegyúrásából kerekítette ki szemfényvesztésről szóló tanmeséjét. S minden irónia és hiba ellenére, ez nem is sikerült olyan rosszra, a Félelem és reszketés Las Vegasban óta talán a legjobb munkája ez. Ám míg ott egy kétórás gyomorforgató trippet kreált, itt egy összetettebb, fogyaszthatóbb történetet főzött ki. Jó mesét. S talán már ez is nagy szó.
A rendező ugyan ezúttal is közönségfilmes dramaturgiát használ, a bevezetőben nagy durrantásokkal, néhol kissé csúnyán kimunkált CGI-trükkökkel (pl. Tom Waits olajpatakká váló arcmása) igyekszik meggyőzni nézőjét, de Ledger megjelenésével kissé megtörik a tempó, s inkább a való világban téblábolunk, míg a film utolsó negyedében újra elveszünk a pszichedelikus giccsben. Itt már a főszereplők is visszafordíthatatlanul kifordulnak magukból, s a történet egy keserédes befejezésbe torkollik. A dramaturgiai törést vélhetően a Ledger halála miatt íródott új forgatókönyv is okozta. Charles McKeown – akivel a direktor már a Münchausenben és a Brazilban is dolgozott – segített az átalakításban. Mivel Tony tükörvilágbeli kalandjait egyszerre három színész játssza tovább (Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell), ezért a sztárcameók jelenléte szinte eltereli a figyelmet Parnassusról, akiről igazából a film szólna. Ledger távozása nemcsak a dramaturgiát, de a látványvilágot is megváltoztatta, a film utolsó negyedére a titokzatos mellékalakból szinte főszereplő válik. Ráadásul a végefőcímben elsőként kiírt „Heath Ledger és barátainak filmje” szlogen egy az egyben elmaszatolja a valós történetet, így együttesen csak egy funkciója van: a tragikus sztár kultuszát növelni. A csúcsra járatott vizuális cukormáz a végefelé üt vissza legjobban, amikor a fordulatok drámai hatás nélkül maradnak, s így szinte alig hisszük el, hogy a fő szemfényvesztő, az akasztott ember Tony, Colin Farrel arcmásában eltorzult áruló. A meglovagolt kultuszgyártás ellenére nem találkozunk kifejezetten rossz színészi alakításokkal. Sőt, az öregedő Christopher Plummer remekül formálja meg a „lecsúszott” varázsló alakját, amely a sok Gandalf- és Dumbledore-klón után kissé ki is forgatja a fantasy-toposzt. A film legérdekesebb felfedezettje a megjelenésével is különleges, mindenhol gömbölyded, Valentinát megformáló Lily Cole, vele még biztosan találkozunk majd. Andrew Garfield csetlő-botló, romantikus, féltékenykedő hősszerelmes Antonja fiatalosan naiv és szimpatikus. Ellentétje az Austin Powers-filmekből már ismerős Verne Troyer (Percy), aki szinte kirázza kisujjából a cinikus kisember karakterét. Titkos kis kedvenc lehet még Tom Waits színpadiasan túljátszott, de mégis vicces Mefisztó-inkarnációja is.
Gilliam nagyot markoló kezéből sajnos kicsúsztak saját világának építőkövei. Egyértelmű Faust(us)-parafrázisa csak ügyeskedő, látványában a szürrealista abszurd művészfilm, dramaturgiájában a popcorn-multiplex-esztétika között egyensúlyoz. Nicola Pecorini kamerájának segítségével ugyanúgy kényelmesen mozog a tág képzelet-univerzumban, mint a hosszúkás, zsúfolt és szűk cirkuszi kocsiban. Az ál-főszereplő hiába él évezredeket, a legjobban a mindentudás utáni vágya izgatja, csakúgy, mint Goethe alakját, aki kisvilágába menekül: Parnassus ráerőlteti „képzelet-világát” barátaira, miközben önzően fogadások tárgyává is avanzsálja őket, ám ezért meg is bűnhődik. Az önámításban és szemfényvesztésben forgolódó „örök” hasadt kisember tragédiája ez: képzeletének része az Ördög, aki képes elcsábítani, sőt tartományt elhódítani országából. Parnassus azért képes – minden szenvedése ellenére – ugyanúgy összekacsintani az Ördöggel, mint korábban, mert igazából egymás nélkül nem léteznének. Ám, hogy melyikük álmodja a másikat – már végleg a rendező rejtélye marad.
Gilliam mozija a gyengeségei mellett egy jól összerakott nagyoknak szóló mesefilm, amely archaikus klasszikusok megidézéséből, az enciklopédikus illusztrációk és a barokkos-szürreális víziók kollázsából összeállított néhol pazar, néhol esetlen trükkök víziójából áll. Mégha olykor-olykor fárasztónak is tűnik ez az utazás, azért nagyon is nézhető szórakozás, s talán kissé helyrebillenti az angol-amerikai direktor megtépázott hírnevét.
