Vannak azok a fajta akció-thrillerek, amiken látszik a próbálkozás, hogy valami tökös dolgot hozzanak össze, de az Istennek sem sikerül. David Twohy-nak is csak egyszer (Pitch Black) jött össze, többé-kevésbé. Új filmjében nagyon igyekszik, hogy olyan színvonalas thrillert prezentáljon, ami ha mást nem is, legalább remek szórakozást kínál. Az eredmény viszont a teljes értetlenség.
A Pokoli édenkert feltehetően igazi B-filmnek indulhatott, Twohy azonban annyira ki akarta csavarni az egyébként sem olyan nagyon meglepő fordulatokat, hogy a mű végül elveszette a jó másodvonalbeli filmek erejét. Alapvetően nehéz spoilerek nélkül beszélni a filmről, mivel legtöbb hibája a teljes történet ismeretében a legszembetűnőbb. A film kiinduló szituációja és konfliktusa hasonlít egy kicsit a Pitch Blackéhez: kevés ember szorult helyzetbe kerül egy jobbára elhagyott, de legalábbis nehezen megközelíthető helyen. Vagyis, ha baj van, nehezen lehet elmenekülni. Márpedig baj van.
Cliff (Steve Zahn) és Cydney (Milla Jovovich) friss házasok, akik Hawaii-on töltik nászútjukat. Éppen egy szinte tökéletesen elszigetelt part felé túráznak, amikor értesülnek róla, hogy egy fiatal pár gyilkosság áldozata lett Oahu szigetén. Az elkövetőkről pedig csak annyit tudnak, hogy ketten vannak – egy nő és egy férfi. Bár az eset egy másik szigeten történt, a fiatal pár aggódni kezd, hogy a tettesek talán közelebb vannak, mint szeretnék. Először egy rosszarcú stopposra és barátnőjére gyanakodnak, de miután megismerik az iraki veterán, szuperkatona, szinte-szuperhős Nicket (Timothy Olyphant) és Ginát (Kiele Sanchez), a hozzáállásuk alapvetően megváltozik.
Namármost ez a Pokoli édenkert tézise, amit olyan elképesztően erőszakosan tolnak a néző orra elé, hogy az már fájdalmas. Szinte tapintható, hogy Twohy egy nagy-nagy fordulatra, antitézisének felfedésére készül. Aki egy kicsit is ismerős a thrillerek világában, már érzi, hogy legalábbis 3 lehetséges útra kanyarodhat rá a történet. De a várt feszültség elmarad, talán a túl hosszú felvezetés miatt, vagy a rendező nagyon bízott benne, hogy a tetőpont feloldja majd a következetlenségeket. De hiába épít erre a pontra: mire odaérünk, már teljesen eluntuk a hosszú expozíciót, és a fordulat kifejezetten bután jön ki: mielőtt a nagy lelepleződés megtörténne, még egy teljesen fölöslegesen hosszú magyarázatot is kapunk, fekete-fehér flashback-jelenetsor formájában. Ez azonban már végképp túl hosszú és túl erőszakos, szinte letuszkolják a torkunkon, holott semmi szükség rá.
Annyit viszont meg kell hagyni a filmnek, hogy Twohy kifejezetten lendületesre komponálta meg a film akciójeleneteit. Eltekintve néhány túlságosan sokat akaró esettől, a feszült jelenetek vágása, és a képek összeillesztése zökkenőmentes, ezért fenntartja a folyamatos, sodró hatást. Nagy kár, hogy épp ezek a jelenetek nem tartogatnak magukban semmi igazán meglepőt. Nehéz eldönteni, hogy a Pokoli édenkert melyik összetevője a legidegesítőbb: először is, a történet közhelyes, és nincs alaposan végiggondolva, a forgatókönyv és a film tempója is lehetne sokkal feszesebb. A szereplők a teljes cselekmény ismeretében nagyon is következetlenek, nem is beszélve a katasztrofális castingról és a színészek ripacskodásáról. Különösen érdekes, hogy vajon mit keres Steve Zahn egy thriller/horror főszerepében, pláne, hogy miképp kerül mellé Milla Jovovich, mint a felesége – talán mentett volna egy kicsit a helyzeten, ha a szerepek a megfelelő „kezekbe” kerültek volna.
Meggyőződésem viszont az is, hogy a Pokoli édenkert kétszer ilyen rossz is lehetne, ha nem egy ennyire gyönyörű helyen játszódna. Ráadásul mindig jó alap egy szorongató thriller történetéhez, ha egy szép helyen rossz dolgok történnek. Talán ezért is van, hogy minden hibája ellenére, a képi világ vissza tudja rántani a sírból a filmet. Mindenesetre a környezeten és a fényképezésen nem múlt a film színvonala: a szinte már túlvilági, buja természet képei, hasonlóan a National Geographic-on látható HD-természetfilmek szuperszínes felvételeihez, szinte hipnotizálják a nézőt.
A Pokoli édenkert, amellett, hogy kétségtelenül nagyobb rizikót vállalt, mint a bonyolultabb agyfunkciók kiiktatása után nagyon is élvezhető Pitch Black - 22 évente sötétség, feltűnő hibái miatt csalódást okoz. Folyamatosan, szinte minden jelenetben érezhetjük, hogy tombolni kéne bennünk az adrenalinnak, de ehhez több kellett volna néhány ügyes vágásnál.
