Egy dobozban sok minden lehet. Ha ismerős hozza, talán ajándék van benne. Ha futár, talán pizza. Ha ketyeg, lehet, hogy bomba. Amennyiben a padláson áll, régmúlt idők emlékét őrizheti. S amikor egy roncsolódott arcú, kalapos idegen csönget vele az ajtón, akkor az egy titokzatos piros gombot tartalmaz.
Általában ezt a piros gombot mindig csak végső esetben szabad megnyomni, ugyanúgy, ahogyan a piros kábelt sem tanácsos idő előtt elvágni. Aki ezt mégis megteszi, azzal furcsa dolgok történhetnek. Richard Kelly rendező (Donnie Darko; Domino) Richard Matheson Button, Button című elbeszéléséből készült legújabb filmje (amely már egy Alkonyzóna-epizód alapjául is szolgált) egy nehéz döntés következményeiről és furcsa emberek bizarr játékáról szól.
Az éppen anyagi problémákkal küszködő NASA-mérnök (James Marsden) és tanárnő felesége (Cameron Diaz) egy titokzatos dobozt kapnak, amit egy bizonyos Mr. Steward (Frank Langella) hoz házhoz, és nem más, mint egy négyzetalapú hasáb, piros gombbal a tetején. A misztikus szereplő 100 dollárt ad előlegként, majd két választási lehetőséget kínál nekik: ha lenyomják a gombot, akkor valaki (valahol) meghal, ám további 1 millió dollár ütheti a markukat; ha ellenkeznek, azzal saját magukat hozzák veszélybe. Hezitálnak, haboznak, de végül egy életem-egy halálom alapon rácsapnak a pirosra. Felírják Mr. Steward kocsijának rendszámát, és azt teszik, amit ilyenkor a legkevésbé szabad: kapcsolatba lépnek a rendőrséggel.
Közben félteni kell az elkényeztetett gyerkőcöt, aki még a pincében elrejtett bankókról sincs tájékoztatva. Innentől kezdve furcsa dolgok történnek, s a magát egyszerre drámai, horrorisztikus, thrilleres és sci-fi-tematikájúnak valló film ezennel már nem tudja magáról, melyik műfajdobozba zsugorodna legszívesebben. Túlnyomórészt komolyan vett, de gyenge effektusokkal megvalósított akciójelenetek jellemzik, gyorsan süllyed a b-mozik szintjére (olyan ordító közhelyekkel, hogy „nézz a fény felé/tükörbe és megtudod a választ”).
Cameronnak jó a frizurája (a Vanília égbolt óta semmi sem változott), Marsden pedig Tom Cruise-ra hasonlít – ellenben színészi teljesítményüket nem lehet negatív kritikával illetni. A rendezés is jó, bár ugyanúgy kezdődik, mint a Darko: elképzelhető, hogy Richard Kelly-nek gyermekkorában enyhe iskolabusz-komplexusa volt és ezért indít mindig kisiskolások nagy, sárga járműbe való beszállásával. Az események fölött álló Mr. Steward pedig végig rémisztgeti a szereplőket, és velük együtt a nézőket is. Kár, hogy nem mesél például arról, hogy miért vérzik a főszereplőkkel párbeszédbe keveredő civilek orra – erre és még jónéhány hasonló jelenségre ne is keressünk magyarázatot. Tudományos intrika-fikciónk projektje amúgy már annál a ténynél elvérezhetne, hogy egy idegent nem engedünk be a lakásba csak azért, mert hozott egy skatulyát – főleg, ha egy villámcsapás torzított el az arcát. A sok különböző helyszín, a titokzatos csavarok viszont élvezetesek, s olyan precízen vannak összeállítva, hogy keresve sem lehetne hibát találni bennük.
Nem az első film, ami úgy kezdődik, hogy valaki becsönget egy amerikai család házába, majd egy csomagot rak az ajtó elé. Én azért reménykedem, hogy ha hozzám csönget be valaki, akkor csupán egy csecsemőt rak a küszöbre.
