Az ötvenes évek amerikai filmszínházaiban a monumentális stílus volt az úr. Az ekkor született csata- és kalandfilmek meghatározó alkotások mind a mai napig. Ha a Turner- és Hallmark-féle nagylélegzetű, egzotikus, romantikus kalandfilmjeinek is vannak alapművei, akkor az 1957-es Oscar-ceremónia meglepő győztese, Michael Anderson Cinerama-útifilmje, a 80 nap alatt a Föld körül biztosan közéjük tartozik.
Az 1957-es Oscar-díjkiosztó több meglepetéssel is szolgált. Az új (1953 óta létező) Cinerama-technika és a szélesvászon mámorában úszó hollywoodi szakemberek 3 monumentális (s több mint két órás) alkotást jutattak a döntőbe. A végső hajrá az újoncok sikerét hozta. Az Én és a király (ismertebb címén Anna és a sziámi király / The King And I) első feldolgozásában Yul Brynner, a mongol sztyeppékről származó (valójában orosz), jobbára ismeretlen, egzotikus, sötét bőrű színész nyűgözte le a szavazókat. George Stevens utoljára játszatta vásznon az istenített James Dean-t az Óriásban, melynek szintén rendezői díj lett a jutalma. Ám, hogy miért nem ez a darab nyerte akkor a legjobb filmnek járó szobrocskát, igazából rejtély. Ugyanis a legmagasabb kitüntetést Mike Todd producer vehette át a kissé butácska 80 nap alatt a Föld körül című Verne-adaptációért.
Todd már több szakmában – így az építőiparban és a színházban is – kipróbálta magát. Az ötvenes években a Cinerama-technikával kísérletezett (céget is alapított), amely a szélesvászonnak olyan formája volt, hogy 3 kamerával egyszerre, különleges optikai hatással rögzítették és vetítették a filmeket. Ez borzasztóan zavarta Toddot, aki Dr. Brian O’Briennel, a Rochesteri Egyetem kutatójával és az Amerikai Optikai Vállalattal karöltve kifejlesztette a nagy látószögű Todd-AO eljárást. Ez tulajdonképpen a három kamerát forrasztotta egybe, s elég volt egy-egy szerkezet a felvételhez és a lejátszáshoz is. A 80 nap alatt témája ideálisnak tűnt e technika tesztelésére. Számítása bevált, a 6 milliós költségű film 16 milliót termelt a mozipénztáraknál. Talán a producer brilliáns reklámkampányának és szélhámos jellemének köszönhető, hogy sikerült kritikailag értékesebb alkotásokat megelőznie a díjkiosztón. Todd karrierje végre felfelé ívelt volna, ám 1958-ban egy tragikus repülőgép-szerencsétlenség ezt mégis meggátolta.
Michael Anderson ipari rendezőt kérték meg, hogy vezényelje le az utazást. A fiatal és hollywoodi berkekben zöldfülű angol direktor készségesen végrehajtotta producerének legnagyobb kívánságát: mindent a tájképnek és az egzotikának kell irányítania. Képlete igazán egyszerű volt: ha nem éppen egy hosszan kitartott, dagályos zenével fűszerezett horizontot élvez a néző, akkor azon rágódhat, hogy vajon melyik korabeli sztár tűnik fel cameo-szerepben a vásznon. Ha közelebbről vizsgáljuk a filmet, rájöhetünk, hogy az alkotók a formalista mozikat is megszégyenítve bizonytalanították el a dramaturgiát. Nem elég, hogy a színészeket alig közelíti meg a kamera, de a cselekmény is rendesen lerövidül. Az első 6 percben önreflexív, kissé zavaros „előadást” láthatunk arról, hogy régen és ma (értsd: 1956-ban) mennyi ideig tartott megkerülni a földet. Pikantériája a felütésnek a film-a-filmben-jelenet: szinte teljes hosszában megnézhetjük itt Georges Méliès Utazás a Holdba című 1902-es ős-sci-fijét.
A következő negyedórában sűrűsödik a prológus: megtudjuk, kik a szereplők, s a bonyodalmat mozgató fogadás is gyorsan tisztázódik, majd a következő 17 percben jutnak el hőseink – léggömbbel – Spanyolhonba, miközben gyönyörű tájképeket csodálhatunk meg. A játékidő következő 20 percében egy flamenco-tánc és Passepartout hosszas, tág perspektívájú bikaviadalán kívül nem történik semmi. A film dramaturgiája szinte végig ilyen epizodikus: történetek keverednek hosszú panorámaképek közé, amelyek Jules Verne címadó regényének inkább ihletői, mint adaptációi.
Ha ez nem lenne elég, a történetet még agyonnyomja a sok miniszereplő. Ugyanis a producer az összes minimál-statisztaszerepre nagyágyúkat szerződtetett: Sir John Gielgud így lesz lakáj, Peter Lorre hajósinas, Marlene Dietrich prostituált, Buster Keaton kalauz, Fernandel kocsihajtó, Trevor Howard bankár, Frank Sinatra pedig szalonzongorista, hogy majd a végefőcím játékosan oldja fel e sztárok filmbéli kilétét. De nehogy azt higgyük, hogy a főszereplők mélyebb jellemzést kapnak. A hűvös Phileas Fogg (David Niven) éppolyan háttérfigura marad, mint szerelme, a hamvas arcú Shirley MacLaine által megformált Aouda indiai hercegnő. A negatív szereplőnek is mondható Fix nyomozót az akkori öreg róka, Robert Newton alakította, aki szinte kisujjából rázta ki utolsó alakítását (a forgatás után szívrohamban halt meg). Ha a tájképek mellett van igazi főszereplője a filmnek, akkor az Passepartout, akit remekül formált meg a mexikói komikus, Cantinflas. Igazából az ő chaplini figurája (bő szakadt nadrág, csetlés-botlás, nők hajkurászása), burleszkes mozgása viszi előre a filmet, szinte soha nem tud a merev Niven mellett igazi társ lenni. Mai szemmel furcsának is hat rajongó ragaszkodása. Érdekes „divat”, hogy a Verne-adaptációkban szinte sorozatosan Passepartout figuráját nyomják előtérbe, mintha az eredeti főhős karaktere nem lenne izgalmas. Legjobban ez a 2004-es Disney-változaton látszik, ahol a kótyagos lakáj-figura Jackie Chan kung-fu örökmozgójában reinkarnálódott.
James Poe, S.J. Perelman (híres komikus volt) és John Farrow (eredetileg ő lett volna a rendező, de bedobta a törülközőt) forgatókönyvírók a széles horizontot és az egzotikát műfaji panorámának is szánták, szinte minden egyes átutazott kontinenst saját zsánerébe zárták. Passepartout magára is aggatja e kultúrák hős karaktereit: lesz ő torreádor, kalóz, indiai rabló, kabuki-színész, pisztolyhős. S mivel minden szentnek egy kicsit maga felé is nyúlik a keze, az amerikai utazás erőltetett western-toposzai kicsit több időt kaptak, felelevenítve a dicső hőskorszakot.
Anderson optikai csaláson nyugvó táj-orgiája az egzotika túlburjánzása miatt lett klasszikus. A televízió saját gyártású produkcióinak egyik leghatásosabb alapja lett a későbbiekben a tájmutogatás, amivel a 4:3-as, szegényes képarányt is monumentálisan sikerült kitölteni. Ha még valamilyen fantasztikus sztori is akadt, akkor – legalábbis a konzervatív amerikai – tévénéző a képernyőre tapadt. A Turner Pictures polgárháborús giccseire (Gettysburg,1993; Istenek és hadvezérek, 2004) ez legalább annyira érvényes, mint a Robert Halmi producer által jegyzett fantasztikus nyáltengerekre (pl. Az utazás a föld középpontja felé jónéhány feldolgozása), aki futószalagszerűen gyártja a Verne-feldolgozásokat a televízió számára. Anderson karrierje a másodvonal felé sodródott. Ugyan a félkultikus Logan futása (1976) és az Orca, a gyilkos bálna (1977) is az ő nevéhez fűzhető, azonban a kilencvenes években szinte már csak tévében dolgozott, ahol újra Vernéhez nyúlt. Az említett tévécsatornáknak boldogan gyártotta le a Némó kapitányt (1997), röhejes számítógép-kollázsokkal vegyítve. David Nivennek és Shirley MacLaine-nek viszont hosszan tartó sikersorozatot hozott ez a film, míg Cantinflas – talán bölcsen – hollywoodi kitérője után a hazájában szórakoztatta tovább a nagyérdeműt.
Feltehetjük a kérdést, hogy akkor miért is szerethető ez a kis csili-vili „képeskönyv”? A válasz egyszerű: a diszkovericseneles kezdés ellenére, a remek operatőri munka (Lionel Lindon ügyesen használta az új technikát) ámulatra, a köztes történetek ellentmondásos cameói kacagásra ingerlik a nézőt. Cantinflas figuráját legalább olyan jó nézni, mint egy némafilmet, Shirley MacLaine hamvas mosolya pedig ma is megdobogtathatja a férfi nézők szívét. Michael Todd korának legnagyobb showmanje volt, így filmes kirándulása az ötvenes évek második felének legnagyobb showja is lett; ha úgy tetszik, celluloid-porondján ügyesen vegyítette a versenyfilmet a road movie-val, a romantikával, a komédiával, a westernnel és a zenével. Sok popcornnal fogyasztva legalább 10 romantikus csatorna napi filmfelhozatalát tudjuk vele helyettesíteni, kissé döcögős stílusa ellenére baráttal, vagy barátnővel, kellemes meleg hangulatban még ideális szórakozás is lehet.
