Amikor hosszú csend után Jancsó Miki bácsi jelentkezett a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című mozijával, már-már azt hihettük, hogy a bőséges életmű karcolatos és durva hattyúdalát láttuk. Mégsem így történt, a Kapa-Pepe-kalandból széria lett. Az akkor „elmaradt” summázat most megvalósult: Jancsó fogta fontosabb filmjeinek főbb szimbólumait és belesűrítette őket egy majd’ másfél órás áltörténelmi tablóba.
Ám, ha az Oda az igazság csupán ennyiről szólna, akkor valószínűleg egy unalmas, hetvenes évekbeli Jancsó-retró lenne. De nem az. Ennek egyik oka, hogy a Jancsó filmek egyik unos-untalan klasszikus visszatérő témáját, a hatalom anatómiáját sikerül felfrissítenie. Szerencséjére legyen mondva – a hazai politikai hercehurcát elnézve – van hova beletrafálnia. Mégis furcsa, hogy a rendező e lövései meglehetősen haloványak ahhoz képest, amit megszokhattunk korábbi filmjeiben. Akár a Kék Duna keringő bevezető képsoraiban, akár az Utolsó vacsora… tűzijátékánál, Jancsó politikai iróniái mindig élesek voltak, az Oda az igazság ilyen fricskái mégis tompák, s csak egy-két finom kortárs párhuzamot fedezhetünk fel. A Szegénylegények és a Csillagosok, katonák keserű szájízű haláltáncában még matematikai pontossággal működött az elnyomó gépezet; a Lámpásban már egy elvtelen kapitalista bűnöző-szajha világ jelenik meg; az Oda az igazság kicsi, de gyilkos intrikák láncolata, amely végül katasztrófába fordul a mohácsi csatával.
Jancsó nem árul zsákbamacskát, az első snittekben mindjárt láthatjuk, milyen filmet fogunk kapni: a két őrangyal, Mucsi Zoltán és Nagypál Gábor az esernyő alatt hosszan néznek a svenkelő kamerába, néhány perccel később két ősrégi Jancsó-motívum, a ló és a meztelen nő is megjelennek a vásznon. Ha hihetünk a barátoknak – például ezt a filmet is dramaturgként jegyző Marx Józsefnek –, akkor Hernádi Gyulával már a Téli sirokkó (1969) forgatása közben terveztek egy Mátyás-filmet, amely végül az olasz producerek kihátrálása miatt hiúsult meg. Hogy mennyi maradt meg ebből a tervből, nem tudjuk; valószínűleg semmi, mégis a hosszú évek talán megérlelték az ötletet. Mindenesetre nincs mellébeszélés, Miki bácsi hozza a régi formáját.
Hozza, de nem kell tartanunk hosszúra nyúlt, bonyolult, negyedórás jelenetektől. A maximum 6-7 percre nyúló vágások az arcokra koncentrálnak. Ugyanez a stílus a hatvanas évekbeli kelet-európai újhullám (és tévéfilmgyártás) variózási mániáját juttatja eszünkbe (amiből persze maga Jancsó sem maradt ki), mégsem hat avíttnak. A fia, Nyika által fotografált arcok szinte panoptikumszerűen mozognak egymásra, Janus-arcokat, a kétszínűség táncát létrehozva ezzel. Kamerájával remekül fahrtol a belső és külső terekben, még ha néha életlen is marad a kép. A háttérben hömpölygő ornamentikus érzetet kölcsönző táncosokkal mindig más és más esemény és tér idéződik meg. Kár, hogy a finomhangolású kétszínűségeket bemutató jelenetek után a Pindroch Csaba által alakított Janus Pannonius a néző képébe mondja az igazságot, mintha a filmnek karakán „mondanivalója” lenne: hiábavaló minden, a történelem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindul, nem tanulunk belőle semmit.
Ám Jancsó nemcsak e közhely-szentencián moralizál, hanem azon a megalkuváson is, ami a magyarokra jellemző. A Márton István által alakított fráter (talán György barátra utalva) ironikusan „Allahu Akbar” áldással szórja a kereszteket, miközben bizonygatja: ő már átállásban van. Az arcok táncát keretbe foglaló motívum a levágott fej szimbóluma. Míg a bevezetőben mészfehér kerámiafejként semmisül meg az ellenség keze által, egy kultusz-király születését jelezve, addig az utolsó képben Kinizsi Pál (Cserhalmi György) levágott feje szólal meg morbid módon. Talán az ő igazságuk vesz el? Ha ez így van, akkor nemcsak az intrikák miatt kétszínű ez a világ, hanem azért is, mert az igazság is kétélű: mindenkié más.
Jancsó 3 részre tagolja történelmi tablóját: a király trónra lépésének ideje az első rész, a második az elcsigázott, halálosan beteg uralkodó portréja, akinek a főurak a halálát várják, a harmadik rész pedig a mohácsi ütközetig kíséri az eseményeket. Ám ne higgyük azt, hogy ennek a filmnek van főszereplője. Ha mindenképpen keresni akarunk ilyen státuszt, akkor elmondható, hogy csak a Nagypál és Mucsi által kiadott kettős alak fogja össze a filmet. Mátyás király neve egyáltalán nem hangzik el, de a mellékalakok neveiből (Kinizsi Pál, Mihály bácsi: Szilágyi Mihály) tudjuk, az ő palotáiban járunk. Az első két epizód erősen rokon a tematikájában is hasonló A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című 30 évvel ezelőtti Jancsó-mozihoz, Gálffy László (a király) nem véletlenül került át onnan ide. A párhuzamok mellett mégis lényeges különbség, hogy A zsarnok szíve pazar belső terei, ünnepélyessége és túlzsúfoltsága egy apokaliptikus történelmi káoszba torkollik. Az Oda az igazságban, noha nem mondhatjuk, hogy ez másképpen lenne, mégis, a hangvétel – főleg káromkodások és harsány jelenetek miatt – ironikusabb. Jancsó királya nem zsarnokká válik, hanem egy bezárt beteggé, akit a királycsinálók mozgatnak.
Míg Jancsó a nyolcvanas években a szép halálok filmjét rendezte meg, addig ez a reneszánsz világ, a bukott életek filmje. Mintha a direktort (már) nem érdekelné a világvége, csak groteszk káoszt vizionál. Teszi ezt úgy, hogy ez a zavarodott világ volt az utóbbi 6 alkotásának is a gerince, s ez jelenik meg filmjének utolsó harmadában is, ahol Kapa és Pepe is visszatérnek szerzetesként, hogy ugyanolyan krónikásai legyenek egy „őrületnek”, mint ahogy sorozatukban voltak. És ugyanott is találnak egymásra, mint korábban, a Mohácsi vészben (2006).
Jancsó tehát nem továbbgondolkodás miatt gyűjtötte össze főbb motívumait egy csokorba, hanem hogy az „egy helyben toporgást” bemutassa. A szikár mondatok, a meztelen nő, a titokzatos hegedűs, a sárga labda, a néptáncosok ornamentikus hatást kölcsönző háttere, a fa szimbóluma, a vissza-visszatérő régi (Daniel Olbryski, Cserhalmi György) és új (Mucsi Zoltán, Scherer Péter) szereplők panoptikuma összegyűjtve szatirikus dramaturgiát kapott. Fáradságot azonban érzünk a rendezőn, talán azért is, mert egy „klasszikus” Jancsó filmből sem hiányzott ennyire Madaras József, Kozák András, Hernádi Gyula és Cseh Tamás. E régi-új stílusváltás most még korrektnek mondható, azonban ezek után kérdéses, hogy merre is tarthat még a 88 éves rendező életműve.
