Talán egyik országban sem született annyi zseniális, a kommunista rezsim által betiltott film, mint Csehszlovákiában1, így utólag hihetetlen, hogy ezek egyáltalán elkészülhettek és a megsemmisülés helyett egy fiókban csücsültek felszabadításukig. A rendszer nem volt kedves a Cseh Újhullámhoz, ehhez képest a váltás után mindössze 6 évvel készült Kolja egész szépen mesél az ottani átkos végéről.
Frantisek Louka (Zdeněk Svěrák) egy pártbizalomból (és ezáltal a Filharmóniától) kiesett csellista, aki saját család és rendes meló híján nőzéssel, sírfelirat-felújítással és alkalmi temetési (krematóriumi) zenélgetéssel tölti az idejét – de ez nem elég a lukas zoknik befoltozásához és a fűtésszámlák kifizetéséhez, így némi gondolkodás után kapva kap az egyik haverja ajánlatán, és elvesz egy orosz (értsd szovjet) nőt feleségül, hogy az kaphasson cseh útlevelet (és vízumot a németekhez). Nem ez az első ilyen érdekházasság a filmtörténetben, de talán az egyetlen, amely csak ürügyként szolgál ahhoz az egyszerű, de nagyszerű forgatókönyvi csavarhoz, hogy a nő lelépjen és kanos agglegényünknél hagyja a mit sem sejtő, ártatlan porontyát, a kis Kolját. Valljuk be: hallottunk durvább sztorikat is (annak idején és azóta is) arról a korszakról, így az egész tényleg hihetőnek tűnik, s a dolog pikantériája (hogy ti. senki sem szereti igazán az oroszokat/szovjeteket (ott se, nemcsak itt), pláne nőfaló főhősünk édesanyja) csak élvezhetőbbé árnyalja a szüzsét.
A Kolja a lehető legjobb időben és helyzetben érkezett az Oscart osztó bizottsághoz: a hidegháborús helyzet hosszú évtizedekig szkeptikussá tette az amerikaiakat (és ezzel együtt az Akadémiát) mindennel szemben, aminek köze van a szovjetekhez (a klasszikus orosz jelleget azért még tudták értékelni), azonban a csúf vörös felleg ideje leáldozott, új konfliktus kezdődött az Öbölben, s a kilencvenes években hirtelen Oscaréknál is véget ért a hidegháború és elkezdődött a peresztrojka és a glasznoszty. Ráadásul a politikai máz alatt igazi Oscar-alapanyagú történet bújik meg: a két vadidegen, a cseh bácsi és az orosz kisfiú közt szövődő igaz (apai?) szeretet, amit már százszor láttunk Hollywoodban, de ennyire kedvesen és életszagúan, a giccs és a művészet közt ügyesen ingadozva, mint ahogy csak a csehek tudják, még nem.
A lényeg, mint ahogy azt Howard Hawks is megmondta, a jeleneteken van (hogy ti. egy jó filmben van legalább három jó jelenet – és egy rossz sem). Itt is jelenetek füzérét kapjuk, életképeket, helyzeteket a döglődő szocializmus végnapjaiból, a korabeli Prága meghasonlottságából, „megcsinált" lakodalmat, „igazi" kihallgatást, falu-város kontrasztot, csupa hihető dolgot, s 20 év távlatából kuncoghatunk a poénokon, utalásokon, amiknek már nem kell szubverzióra támaszkodniuk, szólhatnak eredetiben, őszintén, átiratok nélkül a kommunizmusról. Ezektől erős a film első kétharmada: a vélt vagy valós pánszláv-mítosz-kifigurázásról (a verbális kommunikáció nehézsége a közös nyelvcsalád ellenére), a nemzeti zászlók egymás mellé helyezésétől, a feldolgozott urbánus legendáktól, a szovjet/orosz kultúra Európára tett hatásának finom ábrázolásától.
Aztán egyre hangsúlyosabb lesz a film „igazi", Oscar-várományos tétje, a kialakuló apa-fiú kapcsolat, a kezdetben beszélni sem akaró gyerek kinyílása, amikor ráeszmél, hogy a nagyi meghalt, az anyuka lelépett (a film talán legszebb jelenete a kádban zuhanyzórózsát telefonkagylóként használó, szívszakasztóan bőgő kisgyerek képéhez kapcsolódik), és ebben a hosztilis országban nincs senkije már, csak ez a cseh bácsi, aki éppen az ő orosz fajtája miatt van slamasztikában. A kibékíthetetlennek hitt történelem egybekelése: az elnyomott cseh dajkálja az elnyomó oroszt. Gyönyörű képlet, keresve se lehetne jobbat keresni egy Oscarhoz, ráadásul még a történelem ismerete is az alkotók pártjára állít mindenkit, magabiztosan mesélhetnek erről a furcsa barátságról, megnyugodva, hogy az ábrázolt korszak nem tér vissza többet.
A DVD-n található dokumentumfilm szerint az utolsó pillanatban találták meg a megfelelő fiúcskát Kolja szerepére, de jobbat úgyse találhattak volna: a kisgyerek telitalálat, érzékeny anyai és nagyanyai szívek örök kedvence. Akár olcsó trükknek is felfoghatnánk (mert kisgyerekkel és kutyával mindent el lehet adni), de annyira a dramaturgia részévé tudták tenni ezt a kölket, hogy még a legzordabb kritikusi szívet is meg tudja olvasztani, ráadásul tényleg orosz, még ezt sem csalták el – mint ahogy a befejezést sem, amit viszont pont annyira tompítottak le (zeneileg, képileg stb.) hogy még éppen átcsússzon a szigorúbb giccsszűrőkön is.
A Sverák-féle cseh családi filmvállalkozásnak (az öreg, Zdeněk írja és játssza, a fia, Jan rendezi és produceli) nem ez az egyetlen, hasonló hangvételű és felállású filmje, a másik kettő (Obecná skola / Általános iskola, 1991; Vratné lahve / Csereüvegek, 2007) alig marad el a Koljától, de ez marad a legsikeresebb közülük – mert ez adható el leginkább a pöffeszkedő Nyugatnak, aki azt hiszi, hogy tudja, milyen világ volt itt 1989-ig. Mindettől függetlenül finoman, gördülékenyen, érzékenyen megírt, eljátszott és fényképezett munka, tele cseh empátiával és részletekre való odafigyeléssel.
1(O slavnosti a hostech / Az ünnepségről és a vendégekről, 1966; Vsichni dobrí rodáci / Minden kedves honfitársam, 1968; Ucho / A fül, 1970; és még sok más)
