A filmről, a filmkészítésről szóló filmekkel Dunát lehetne rekeszteni. De nem a magyarországi szakaszon. A magyar filmek között sajnos hiába kerestünk a témát feldolgozó nagyjátékfilmet, nem nagyon találtunk. Egészen mostanáig. A Hajdu Szabolcs rendezte Off Hollywood hogy lehet és kell is ilyen típusú filmet készíteni.
Hajdu Szabolcs saját bevallása szerint szeretett volna egy olyan filmet létrehozni, ami nem egy rendezőről, hanem egy gyártásvezetőről vagy egy első asszisztensről szól –, de nem tartotta etikusnak másokat ironizálni, így saját magán kezdte a sort, tehát Bódi Adél (Török Illyés-Orsolya) Hajdu alteregójának tekinthető.
A film annak a napnak a krónikája, amikor legújabb filmje bemutatásra kerül. E reggeltől reggelig tartó megfigyelésben sűrűsödik össze minden stressz, trauma és kétség, amit a Nem, hanem című film elkészítése okozott. A bemutatott filmet nem ismerjük, mert nem erre kell koncentrálnunk, hanem az alkotókra, s kiváltképp a rendező(nő)re.
A filmkészítés általunk ismerni vélt folyamatának sablonjait Hajdu igen jól használja ki a mellékszálaknál és a mellékszereplőknél: a főszereplő színész a pénzét követeli a producertől, a lelkes mellékszereplőt kivágják a filmből, de munkatársai elfelejtik ezt vele közölni, s ő nagy reményekkel érkezik a bemutatóra, majd csalódik. Jókat nevetünk rajta, ugyanakkor érezzük a keserűségét és az öniróniát is a jelenetekben.
Ami a főszereplőt illeti, ő a nap kezdetén egy rádióinterjún vesz részt, ahol egy pályát tévesztett, frusztrált és kiégett riporter faggatja és fordítja ki minden mondatát. A karakter élvezhető, de egy ponton túl a poénok unalmasak, és kissé monotonná válik a beszélgetés. De azt kétség kívül látjuk, hogy valami nincs rendben, fojtott hangulat kíséri a jelenetet. Ahogy a nap folytatódik, úgy telik be a pohár a rendezőasszonynál, a kiborulás már csak idő kérdése kellene legyen. De hiába látjuk és érezzük a gondokat, amelyek idegösszeomláshoz kell hogy vezessenek, úgy érezzük, valami hiányzik. Talán az, hogy nem egymásra tevődnek ezek a problémák, hanem egymás mellé: a jelenetek nem felépítik, hanem feldarabolják a feszültséget.
A film második fele dicséretet érdemel, bár ez inkább önálló részként fogható fel, mint Bódi Adél történetének a folytatása. A rendezőnő az afterpartyn kiborul, alig tudja a mellékhelységben összeszedni magát, majd elmenekül az éjszakába. A hosszú futás alatt a szinte vágás nélkül követhetjük nyomon, közelebb kerülünk hozzá, próbáljuk felfedezni, a lelkébe hatolni, hogy megértsük, miért is történik mindez. Magával ragadó ahogyan Hajdu Szabolcs megfogja a hangulatot, de nem értjük, miért menekül Adél, hiszen ámokfutását a film első része nem indokolja.
A második rész hangzásvilága igen karakteres és jól kidolgozott. Főleg ennek köszönhetően érezzük a jelenet szubjektív jellegét, a normális zajok néha teljesen eltorzulnak. Például az Adélt a rohanás után kórházba szállító taxi ablaktörlőjének súrlódása hamarosan idegesítő, megsemmisítő hangörvénnyé válik, amit ő csak úgy tud legyőzni, hogy ordibál, túlharsogja a belső hangokat.
Összegezve, a filmet állapotfilmnek, krízisfilmnek tekinthetjük, ahol nem is szükséges kimondanunk vagy megfognunk a belső világot: az állapot a fontos, ami az érzékelés szintjén marad, ahol a miértek feltevése nem fontos, csak az események puszta tapasztalása.
