S.O.S. magyar film!
Sas Tamás: Szélcsend

A 41. Magyar Filmszemlén a rendező két filmmel is képviselteti magát (Szélcsend és Presszó 10 év), jelen alkotása viszont se nem cukros, se nem híg, nemes egyszerűséggel csak rossz. Aki eddig nem volt tisztában azzal, hogy a férfiak szemetek és önző semmirekellők, az az utóbbi néhány évben másfél-két órába belesűrített magánórákat vehetett a nemek nagy ismerőjétől, Sas Tamástól és készséges írótársaitól. Mindig került egy kőszívű bájgúnár, akin csak egy türelmes, szépséges és jóságos teremtés segíthetett, és mindig sikerült elhitetni a nézőkkel, hogy a magyar nők tényleg annyira naivak, mint amilyennek ő mutatja, a férfiak pedig két véglet – a lúzerség és a májerség – között ingadoznak (ha komolyabb tulajdonságokkal akarnák felruházni őket, akkor a végén még karakteres szereplői, neadjisten, tűrhető filmjei lennének!). Arról már nem is merek beszélni, hogy mindig sikerül rátukmálni a nézőkre azt a tévhitet, hogy ó, igen, a happy end nemcsak egy hollywoodi filmes megoldás, hanem akár még a legegyszerűbb magyar nővel is megtörténhet (a férfiakkal már kevésbé, a Sas-féle májerségbe születni kell).

A fenti szempontokhoz képest a Szélcsend merész újítás, mondhatni komoly lehetőségeket hordoz magában – egészen addig, amíg az ember meg nem nézi. Az alapszituáció ismerős lehet, ha azt mondom, hogy a 80-as évek végén (és persze nemcsak, hisz már Polanskinál is láttuk) népszerűvé vált, B-kategóriás „hajón játszódó thrillerek” kategóriájába tartozik, azaz hivatalosan ide sorolják. Márpedig egy vérbeli „hajón játszódó thriller” cimkével ellátott filmről nem a Balaton közepén lehorgonyzott három, a körmét kenegető és közben hisztiző nő kellene eszünkbe jusson, hanem például a Nicole Kidman, Sam Neill és Billy Zane főszereplésével készült Halálos nyugalom (Dead Calm, r.: Phillip Noyce, 1989), mely minden szükséges elemet tartalmaz egy reszketős-izgulós 90 perchez (ki tudná elfelejteni Kidman nyugágyas jelenetét, melyben Zane úrfi hátulról akar ráijeszteni?).

Most az egyszer nem a férfiak a ludasak, a gonosz kiiktathatatlan magva a nőkben bújt meg. Na de kik ezek az apuci jachtján civakodó nők? Ketten testvérek (Kováts Adél a nővér, Pálmai Anna a húg), a harmadik pedig (a Sas-filmekből már jól ismert Kovács Patrícia) a húg barátnője, de a flashbackek pixelein keresztül megjelenő apuka sem túl idegen neki – hogy ne lőjem le a poént (bárcsak beszélhetnék poénról!).

Sas nemcsak műfajában újít: filmjében most kivételesen egyetlen férfi sem szerepel, pontosabban egy sincs jelen – a rendkívül primitív módon beiktatott mobil-flashbackekben megjelenő férfi viszont a hölgyek drámájának (bárcsak beszélhetnék drámáról!) központja lesz. Izgalomnak nyoma sincs, a legnagyobb dráma az, ahogyan Kováts Adél öregedésének jelei kivetülnek a vászonra, filmbeli neurotikus karakterének pedig már rég a zártosztályon lenne a helye. Az is különös, hogy egy köztudottan közveszélyes nővel miért éppen a Balaton közepén kell közölni azt, hogy így negyven akárhány (?) évesen már nem ő apuci kedvence.

Hogy részben megcáfoljam kollegám nemrégiben tett kijelentését a színészek és a forgatókönyv fontosságáról, az a helyzet, hogy ezekkel az iszonyúan nevetségesen megírt párbeszédekkel, megnyilvánulásokkal és kirohanásokkal még – ha már őt említettem – Nicole Kidman is hasonlóan kényelmetlen helyzetbe került volna. A film képeiről beszélve sem szabadulhatunk Sastól, lévén ő volt az operatőr is. A halmozott arcközelieknek köszönhetően a szereplők gyakorlatilag a nézők képébe másznak, utat mutatva a tiszta pórusú, tökéletesen alapozott nők dermatoszférájába – ez mind rendben is lenne, na de nem minden második vágásnál! Az sem mellékes, hogy a forgatókönyvet Sas Tamás felesége, Csikesz Judit írta, a lényeg viszont az, hogy az eredmény úgy néz ki, mintha egy húzós replikákat véletlenszerűen kiköpő gépezet 0.9-es verziója generálta volna. A kávéautomata tehát ez alkalommal is elnyelte a pénzt, de csak az üres műanyag pohár csusszant ki belőle. Nyugodtan el lehet dobni, és át kell térni a teára.