Megszokott módon a Szemlén idén is ömlesztve kaptuk a kísérleti- és kisjátékfilmeket, ezért két részletben – a kronologikus rendet felrúgva – vesszük át a különböző csoportok filmjeit. Jelen írásban a K1-K3, illetve a K6 és a K7-es blokkok filmjeit nézzük át.
A Szemlére nevezett kisjátékfilmek között találkozhattunk a Magyar Televízió Hajónapló című sorozatának néhány epizódjával is. Bagota Béla Frusztra című filmje talán a legfantáziadúsabb, legötletesebb a tárgyalt blokkokba került Hajónapló-filmek közül (Boldizsár Márk opusza, a Levegőt venni a következő részben kerül majd megtárgyalásra). Anger Zsolt egy Balatonra igyekvő rajztanárt alakít, aki út közben nem várt akadályokba, néhány vállalati tréning-fanatikusba ütközik, miközben a film összemossa Solymossy múltjának és jelenének párhuzamait. A Frusztra talán a legkerekebb, legszebb ívű is az említésre kerülő Hajónaplós alkotások között. A főszereplő Anger Zsolt most is kiválóan játszik, Bagota pedig képes a filmhez illő rengeteg iróniával tekinteni a meseszerű történetre.
Nagy Viktor Oszkár a sorozattal azonos című rövidfilmje is igazi profi munka, az antiszociális író spirituális tapasztalatokba hajló története azonban mintha egy kicsit a levegőben lógna. Nem mintha nem lehetne összefoglalni a Hajónaplóban történteket, de az egész mintha a semmiből a semmi felé futna. Kicsit ez történik a Május-június című alkotásban is, amelyben egy matematikatanárnő és egy kábítószeres recepciós lány egymásba érő sorsait látjuk. Mátyássy Áron filmje talán nem találta meg a történethez megfelelő játékhosszt a rövidfilm műfajában, a cselekmény ugyanis jobban kívánkozik 60 vagy akár 90 percre, ebben a formájában egy kicsit súlytalan. A 25 perces játékidő alatt épphogy felvesszük a ritmust, mire már véget is ér a film, és szinte nincs időnk azonosulni a történettel.
A Barbárok (Miklauzic Bence) roppantul vicces film, amely érintőlegesen vizsgálja a „Budapest vs. vidék”-viszonyokat is, a fősodor mégis az összegyűlt család lusta tehetetlenséget mutatja be. A nagyhangú és már elég részeg bagázs hirtelen nem tud mit csinálni, amikor kiderül, hogy a nemrég érkezett húsvéti locsoló gyilkosságot követett el. Miklauzic filmje, amely leginkább a várandós Edit szemszögéből meséli a történetet, erősen ironikus, szinte örkényi ihletettségű, azonban (nyilván a tévés megbízás miatt) sokkal kevesebbet vállalt, mint amennyi ténylegesen benne rejlik.
Szurdi Miklós és Ab Szurdi filmje, a Showdown végül is bájos történet, de ezen kívül nem nagyon fogja meg a nézőt: szép, kimért képek és kameramozgások – láthatóan magas költségvetés. Az eleinte lassan, majd egyre gyorsabban hullámzó párbaj a két lány között viszont jó ritmust ad a történetnek. Sopsits Árpád Exitium – A pusztulás hangjai professzionális kisfilm, ami a pusztításból formálódó teremtés, majd az abból újra pusztítássá válás körforgását mutatja be. Talán neki is túl rövid a szűk negyedóra, távolról sem lenne elképzelhetetlen ugyanez a történet játékfilmre „nagyítva”.
A főiskolás filmek majdnem minden évben csalódást keltenek, és valójában idén is csak egy film, mégpedig Szimler Bálinté húzza fel a színvonalat. Persze vannak érdekes próbálkozások, például Lichter Péter Félálomja, amelyben a készítők régi, piacon összevásárolt szuper 8-as filmeket rongáltak-alakítottak. A film viszont erősen kísérleti, úgyhogy nem valószínű, hogy minden körben tetszést fog aratni, de az alkotók ötlete és maga a kivitelezés is igen meggyőző. Hasonlóan kísérleti A 3Testőr is, erről a filmről azonban inkább elég is ennyi. Az Éjfél (Kárpáti György Mór) és az Otthon (Lakos Nóra) című filmek szinte minden kisjátékfilmes klisét elpuffogtatnak – a rosszakat és a jókat (ha vannak egyáltalán jó klisék) egyaránt. Kicsit így járt Az utolsó kép is, ami egészen jó film lehetne, ha nem futna bele zavaró közhelyekbe és modorosságba. Az Ünnep és a Cathrine magánélete érzékeny témákat boncolgatnak, előbbi megvalósítása kissé modorosra sikerült, az utóbbi története pedig kifejezetten felkavaró. A Vacsora a jobb SzFE-s filmek közül való, a története is elég vicces, de Bálint Dániel rendező mintha túlságosan is nyitva hagyná a filmjét, ami általában elég rizikós vállalkozás, szerencsére ezúttal nem tudta elrontani az összképet.
Nemcsak a főiskolás filmek közül, hanem az egész mezőnyből látványosan kiemelkedik Szimler Bálint Itt vagyok című filmje, amely a kisjátékfilmek közül talán a legjobb, legfrissebb munka. Az erősen improvizatívnak ható alkotás egyetlen igazi hibája, hogy túl hosszú. Még 5 perc ugyanis egyenesen tönkretette volna az amúgy nagyszerű ötletet. Az Itt vagyok legnagyobb ereje a főszereplő, Vida Viktor, akinek rögtönzésen alapuló játéka szinte észrevétlenül szervezi a filmet. A Jarmusch-parafrázisnak is beillő alkotásnak ugyan nincs kifejezetten egyenes történetvezetése, mégis (talán épp a főszereplő miatt) mentes a többi hasonló koncepciójú, de alapjában rosszul működő rövidfilmek hibáitól. Amellett, hogy a képi világ és az operatőri munka lehetne kicsit markánsabb, az Itt vagyok nagyszerűen sikerült kisfilm, amely ebben a formájában kihozta magából a maximumot.
A legjobban várt, és ezért a legnagyobb csalódást is jelentő alkotás Géczy Dávid Stricik című filmje, amely tévútnak tűnik a fiatal tehetség eddigi pályáján. Hiába a 4 forgatókönyvíró, a filmnek csak nagyon kezdetleges történetet tudtak összehozni, ami a játékidő felénél már kiszámítható, és végül teljesen széthullik. Géczyék szinte csak annyit tettek, hogy összeszedték a Tarantino- és Guy Ritchie-filmek összes tipikus karakterét, és belegyúrták a szereplőkbe. Nagyon úgy tűnik, hogy az egyébként tehetséges alkotók a Striciket pusztán menőzésből csinálták meg, illetve, hogy a Hangár után még bozontosabb, szinte barokkos káromkodásokat és bazmegelő mondatvirágokat írjanak filmbe. Ez kétségtelenül sikerült. Valódi történet és erős szerkezet híján viszont a filmet nincs ami összefogja (hacsak nem a rengeteg káromkodás), ezért a Stricik sajnos elég elhibázott darab.
