Újságírók, politikusok, szakmabéliek és jobb sorsra érdemes nézők kart karba öltve szokták ismételgetni a magyar filmgyártás súlyos betegségeit, és ha fel is villan néha a fény az alagút végén, szomorú fejcsóválással nyugtázhatjuk, hogy a helyzet változatlan: a magyar film köszönőviszonyban sincs a közönséggel. Pedig ha az idei hazai felhozatalból valami, akkor a Bunkerember hatalmas előnnyel indulhatott volna. De ehhez ugorjunk vissza 2002-be...
Ez volt az az év, amikor egy videóinterjú révén Szalacsi Sándor neve beépült a köztudatba, és az évek során valódi kultuszfigurává nőtte ki magát. Egy városi televízió munkatársai akarták lencsevégre kapni a Friderikusz Show-t is megjárt Fogarassy Árpádot, aki atombunker építésébe kezdett egy Kocsord nevű községben, pár kilométerre Mátészalkától. Őt nem találták meg, de ráakadtak Szalacsi Sándorra, és jobb híján őt kérdezték az épülő betonmonstrumról. A beszélgetésnek azóta több százezer nézője akadt a különböző videómegosztó honlapokon, rajongói oldalak jelentek meg és még zeneszámok is készültek az ominózus beszólások alapján.
Miért nem lehetett hallani erről a filmről már hónapokkal a bemutatója előtt? Miért nem lehetett felhasználni az internetet, hogy kialakuljon a hype? Mert ha valami, akkor az ilyen előzményekkel bíró Bunkerember esetében ez gyerekjáték lett volna. De ezen már kár bánkódni, a film készítői kihagyták ezt a ziccert.
Zsigmond Dezső rendező saját bevallása szerint az ő igazi műfaja a dokumentumfilm, ezért minden játékfilmje doku-alapú. Magáról Árpádról is készített már egy portréfilmet, ami – némi átalakítás után – játékfilmmé nőtte ki magát. Ennek megfelelően a Bunkerember egy része a valóban megtörtént eseményeket mutatja be, ugyanakkor jókora teret kapott a fikció is.
Még javában létezik a Szovjetunió, még nem következett be a csernobili katasztrófa, ám az atomfegyverek kapcsán érkező hírek Damoklész kardjaként lebegnek az emberek fölött. Ilyen miliőben kezdődik a film, az áldott állapotban lévő Anna és a pénzhiány miatt aggódó, de nagy terveket szövögető Árpi esküvőjével. A lakodalmas videók kép- és hangminőségét időző felvételek először ijesztően amatőrnek tűnnek, de az ember hamar hozzászokik és belátja, hogy még ha nem is tökéletesen, de illeszkedik a filmhez. Különösen, hogy a következő néhány pecet a falusi élet eltúlzott kikarikírozásának szentelik az alkotók. Részeg bakter, vajúdó feleség a csomagtartón, haldokló apa a talicskában, mintha csak egy Kusturica-filmbe csöppentünk volna. Még ha némely poén elcsépelt is, jól használják az alkotók, de ahogy Árpi paranoiás terve elérkezik a megvalósítás fázisába, a hangnem kissé megváltozik.
Az építkezés megkezdése, és a rádióból érkező aggasztó hírekből elkapott félmondatok meghozzák a drámai felhangot. Árpi egyre betegesebb buzgalommal dolgozik az atombunkeren, minden pénzt (még a pelenkára valót is) beleöl élete főművébe, ami szakításhoz vezet; felesége elhagyja őt. Ezzel az irónia is alábbhagy, Zsigmond Dezső nem kiröhögni akarja Árpit, sokkal inkább egy szimpatikus figurát akar a nézők elé tárni. A többi szereplő is ezen cél megvalósításához asszisztál. Mindenki tisztában van a férfi bolond tervével, mégis szívükön viselik a sorsát, törődnek vele és mindenki a maga módján biztatja őt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a humort teljes egészében száműzték volna (de azért majdnem: mindössze egy-két poén akad), csak itt már megjelenik az a balladai hangulat, ami majd fölerősödik a finálé, Kőmíves Kelemen történetéhez hasonló megoldásában, amire a bunker már mindent és mindenkit felemészt, és Árpi egész élete a bunkeré lesz.
Sajnos ez magára a filmre is igaz, mert ehhez a hangnemhez már egyáltalán nem passzol ez a dokumentarista képi világ, sokkal inkább csorbítja a film drámai élét. Ráadásul a film második felében elszaporodnak a monoton részek, és az összhangot sem sikerül olyan szépen megtalálni vígjáték, dráma és mese között.
Fentebb már hivatkoztam a rendező szavaira, zárásként ismét hozzá kanyarodnék vissza. Zsigmond Dezső elmondása szerint még nem lehet tudni, hogy a film tévében kerül bemutatásra, vagy moziforgalmazásba kerül (esetleg mindkettő). Teljesen jogos a kérdés, a Bunkerember ugyanis valahol félúton van a tévéjáték és a mozifilm között. Egy azonban biztos: akit érdekel egy bolondos, ugyanakkor szerethető ember története, az nézze meg a filmet. Különösen, hogy ezt az embert egy rendkívül szimpatikus magyar színész, Trill Zsolt kelti életre, akit jó volt újra a vásznon látni. Ha van ebben a filmben valami, amire érdemes emlékezni, akkor az az ő játéka.
