A Bibliothéque Pascal látványvilága és meseszövése egyaránt arról győz meg, hogy a Macerás ügyek, a Fehér tenyér, a Tamara és az Off Hollywood alkotója fáradhatatlan, innovatív, és a szó legnemesebb értelmében szerzője a mai magyar filmművészetnek. Interjúnk a 41. Filmszemle díjkiosztója előtt készült.
Filmjeidben számtalan különböző világot mutattál már be. Meg tudod-e nevezni a kiapadhatatlannak tűnő ihletforrásokat?
Ha elkezdeném fellapozni a füzeteimet, mindig van belőle 4-5, [elővesz hármat] mindegyikbe más dolgokat gyűjtök, és amennyire tudom, rendszerezem őket. Ha fellapoznám őket, akkor meg tudnám mondani, mi honnan jött, és miért tartottam fontosnak egy bizonyos esemény vagy dialógusrészlet leírását. De nagyon sokfelől jön. Vannak alapmotivációk. Közvetlenül azután, hogy az ember elkészített egy filmet, nagyon ráun arra a dologra. Nekem egyszerűen fizikai fájdalmat okoz az utolsó hónapokban a filmmel való munka. Amikor az ember naponta lencsét eszik 3 éven keresztül, attól rosszul lesz, megcsömörlik. Nézem a vágóasztalon ugyanazokat a képeket fél éven keresztül, próbálom eldönteni, melyik a jobb, melyik a rosszabb, kivenni, betenni, ez így mit jelent ebben a sorrendben, áthelyezni a hangsúlyokat. Gyakorlatilag az őrület határáig, ez maga a pokol. Nagyon jóleső dolog egy ilyenből átzuhanni valami teljesen másba. Az elsődleges motiváció tehát az, hogy valami egészen mást csináljak, ami az előző volt, lényegében az ellenkezőjét. És persze mindig fut három, négy, öt filmterv, megírt forgatókönyvek. Egyszercsak némelyik elkezd életre kelni, meg akar születni. Mesélem az embereknek, visszajelzéseket kapok. És a filmek önmaguktól elkezdenek életre kelni. Én pedig, mint valami végrehajtó ember, ezt a megszületést, mint bába, segítem. Tehát a legfontosabb az, hogy rabszolgájukká válok ezeknek a filmeknek, a hatalmuk alá kerülök, és mindent megteszek értük. Megszerzem a szereplőket, a pénzt, az operatőrt, és belelkesítek mindenkit. Végül elegem lesz ebből a rabszolgaságból. A Bibliothéque Pascallal most pont ebben az fázisban vagyok.
A Bibliothéque Pascal esetében hogyan született meg a történet és a forma, a képi világ?
A Tamara után sok szakmai vélemény vádolt formalizmussal. Akkor mindig azzal védekeztem, hogy sok esetben bizonyos filmekben formai megoldások válnak nagyon erős tartalommá, minden elsődleges tartalmi szándék nélkül. Egyszer csak rátalálok egy formára, és az abban a pillanatban, abban a korban a ritmusa, a tempója, a színei folytán valamitől tartalommá válik, valamit elkezd jelenteni. És ez egy oda-vissza játék. Én megpróbálok nem televíziós, képzőművészeti vagy filmes előképekből kiindulni, amikor egy filmet készítek. Persze rengeteg gyűjtés van mögötte. Előtte beszerzek egy csomó információt, és hagyom, hogy ezek hassanak rám. De akkor, amikor elkezdem csinálni a filmet, akkor minden ilyesmit próbálok kizárni, és igyekszem magából az alapötletből kiindulni, amiről a film szól. Ebben az esetben a történet a kiindulópont, és ehhez képest kerestük meg a formáját, a színészeket, a helyszíneket. Soha nem valamilyen filmet szeretnék csinálni – olyat, mint a nemtudomkié, vagy olyan világú filmet, mint valakinek a festményei, hanem van egy történet, és megnézem, ez a történet mit kíván, milyen formában szeretne megmutatkozni. Ez az expedíció célkitűzése, amiből nagyon érdekes dolgok jönnek ki, mert nem akar hasonlítani semmi máshoz. Az operatőr is elolvassa a történetet és megteremti a saját világát, a saját indíttatásai alapján dolgozik. Az anyag alakítja saját magát.
Beleolvastál már a kritikákba?
Nem olvasok ilyenkor kritikát. Amikor az ember egy filmet bemutat, nincs abban a tudatállapotban, amikor meg tudja ítélni, miről szólnak a kritikák, az emberek véleménye. És a többiek filmjét sem tudom ilyenkor megnézni, nem vagyok ebben az állapotban, majd egy év múlva leszek, amikor erre rálátok. Ilyenkor az ember csak arra vágyik, hogy dicsérjék, és minden dicséret kevés. A legkisebb kritika is fáj, bántó. És egy furcsa tehetetlenséget érez az ember, hiszen ekkor már nem tudok változtatni a filmen. A többiek filmjével kapcsolatban pedig beindul egy automatizmus, hogy keresem a hibákat, hogy mitől rosszabb az a film, vagy mitől nem lehet jobb, mint az enyém. Ilyen ember ne menjen moziba, ne menjen emberek közé. Viselje el a bemutató körüli történéseket, és miután megnyugodott, lehet elemezni, el lehet olvasni, meg lehet nézni.
Szerinted a magyar közönség fel van készülve a filmedre?
Nem tudom megítélni, de az emberekhez most már sok minden eljut. Ha a néző egy picit nyitott, ez a film el tud indítani benne mindenféle gondolatokat. Az egy másik kérdés, hogy én nagyon más életet élek, más tapasztalatokkal rendelkezem, mint az átlagember, mert sokfelé utazom, sokféle emberrel találkozom. Magyarországon nem is töltök túl sok időt. Emiatt lehet aszinkronitás köztem és a hazai közönség között. De mégiscsak hírt adok egy világról, ami érdekes lehet az emberek számára. Hírt hozok Nyugat-Európából, hírt hozok Kelet-Európából, és ezt megmutatja ez a film. Úgy, hogy az nem zavaró. Befogadható, elviselhető, talán szórakoztató, megindító. Ebben reménykedem. Nehéz műveletről beszélünk. Olyan ez, mint egy szívátültetés. Ami bennem van, érzékeny anyag, ezt ki kell magamból műtenem, és át kell tennem az emberekbe. Meglátjuk, sikerül-e.
Mi az, amit külföldön tanultál?
Amit külföldön megtapasztaltam, hogy mindenhol nehéz filmet csinálni, film közelébe kerülni. Az, amennyi pénzből Magyarországon filmet csinálunk, az nem kevés pénz, azért nem nyavalyogni kell, hanem meg kell becsülni. Mindent meg kell tenni azért, hogy kihozzuk a maximumot, a pénznek, ami rendelkezésünkre áll, annak maximálisan ott kell lennie a vásznon.
Mi a következő terv?
Most próbálok egyszerre három filmen gondolkodni. Egy trilógiáról van szó. Tar Sándor három novelláját szeretném megcsinálni, aminek az első részét készítjük most elő. Három közösség bemutatásáról van szó a rendszerváltás utáni Magyarországon. Ugyanazzal a stábbal fogok dolgozni, szeretem ezeket az embereket, ragaszkodom hozzájuk.
Debreceniként nem bírom megállni, hogy megkérdezzem, miért volt annyira nehéz abban a lakótelepi világban létezni?
Gyerekkoromtól fogva úgy éreztem, hogy nekem más helyre kellett volna születnem. Folyamatosan ez volt az érzésem. Úgy éreztem magam, mint egy ufó. Sohasem éreztem magam se debreceninek, se budapestinek. Sehova nem kötődöm igazán. Állandó kérdés az életemben a gyökerek problémája. Hogy hova tartozom igazán, azt nem tudom. Amerika volt az egyetlen, ahova amikor megérkeztem, úgy éreztem, hogy most teljesen biztonságban érzem magam. New York, Seattle azok a városok, amikben hirtelen elkezdtem magamra találni.
Rég láttunk a vásznon, mi az oka ennek?
Valamikor nagyon jól esne, de nem tartom egy jó dolognak. Számomra nem vonzó. Ha már az ember rendezett kicsit, az a fajta kiszolgáltatottság eléggé zavaró. Rá vagy utalva egy másik ember ízlésére, és ez veszélyes. Ha játszanék, saját dologban játszanék, csak abban meg bizonytalan vagyok, hogy lenne-e rálátásom.
Te sok szabadságot hagysz a színészeid számára?
Igen, azt hiszem. Arról szól ez az egész, hogy próbálom megnyitni a személyiségüket. Nem jó színészi alakításokat várok, nem jól megalkotott figurákat, az engem távolról sem érdekel. Egy dolog érdekel, hogy nyissák meg a személyiségüket, hogy lássam őket. Nem mint színészre, hanem mint emberre vagyok kíváncsi. Mert amikor elkezd valaki egy figurát játszani, az egy hazugság.
Mi van a fejedben egy film készítése közben?
Amikor már a filmet készítjük, nagyon praktikus dolgok. Reggel, hánykor, mikor mit. Elkezdődik valami, amit aktusnak nevezhetünk, maga a forgatási rész. Ami arról szól, hogy valaminek itt, most meg kell születnie, valamit itt, most meg kell találni, forgatókönyvtől függetlenül. A jelenetet le kell forgatni, az egy dolog, de nem ez a cél. A cél az, hogy valami létrejöjjön. Ha nem jött létre, akkor újra kell forgatni a jelenetet. Hiába van meg a kép. Minden napnak ez a tétje.
A fikció, a szürreális világ(ok), ami(ke)t ábrázolsz, a túléléshez kell(enek)?
Igen, ez a film üzenete, de más miatt is. Úgy látom, a mozi kezd eltűnni. Nem azért, mert kevés a néző, hanem a filmekből kezd eltűnni a mozis gondolkodás. A mozinak az a lehetősége, hogy metaforákban lehet gondolkodni, hogy képekkel lehet mesélni, hogy új és különleges képeket lehet megteremteni. Ezek a képek pedig különös tartalmakat kezdenek hordozni. Egyszer csak a megvilágosodás erejével kezdenek el hatni. A naturalizmus, az új divat, ami a Dogma óta mindent letarolt, teljesen kiirtotta ezt a fajta gondolkodást. Mint annak idején a cinéma verité. Egyrészről jó, hogy volt, másrészről nagyon sok kárt okozott, mert ezzel a formával sok hazug helyzetet hitetett el. A valóságban az nem úgy van, és a mozi szerintem nem is arra való, hogy azt mutassa be, mi a valóság. A mozi mindenféleképpen stilizál. Még a dokumentumfilm is stilizál, hangsúlyoz, irányítja a figyelmedet. A Bibliothéque Pascalban épp a kerettörténet hangsúlyozza, hogy ez egy mozi, egy mese, egy elképzelt történet.
