Ha megszámolnám, hogy hány ismerősöm nem tudja elénekelni, hogy „Hull a hó és hózik, Micimackó fázik”, a fél kezem elég volna. Ugyaneddig jutnék, ha azokat gyűjteném, akiknek soha nem énekelték hogy „Boldog, boldog, boldog születésnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!”. E néhány ujjra való embernek a Csiribiri hiánypótló film, a többinek pedig egy újabb a darab a Halász Judit-gyűjteménybe.
Kevés ma már az olyan háztartás, amelyben ne találnánk egy bakelitet, magnókazettát vagy CD-lemezt az énekesnő dalaival, melyeken a harminc-akárhány éves pályafutás alatt három generáció tanult meg komoly dolgokat tréfás köntösbe bújtatva az életről. Az ugrabugra hippilányból édesanya, majd nagymama lett, de még ma is színes ruhákat ölt, fiatalosan szökken a színpadon és ugyanolyan bájos a mosolya. És ami a legfontosabb: bársonyos hangjával ma is ugyanúgy simogatja a szíveket, ahogy egykoron. Ezt a jelenséget hivatott megörökíteni a Rózsa János rendezésében készült Csiribiri.
Persze mondhatnánk azt, hogy ez az egész nem több egy egyszerű koncertfilmnél. Végigkísérhetjük a művésznőt, amint autójával egyik városból a másikba siet, láthatjuk, hogyan foglal helyet a Pandamaci, a Szárnyas Malac, Bóbita és a többiek közt a színpadon, hogyan készülődnek a zenészek, s hallhatjuk, milyen lelkesen várják a kántáló lurkók, hogy „kezdődjön, kezdődjön!”. Majd felcsendülnek a dalok, énekre nyílnak a csöpp – és kevésbé csöpp – ajkak, de egyszer csak véget ér a mulatság, az énekesnő kioszt jó pár autogramot, majd mindenki hazamegy. De vétek lenne ennyire leegyszerűsíteni ezt a másfél órányi filmet. Ennél ugyanis sokkal többről van szó. A pergő képkockákat látva, a jól ismert dalokat hallva ismét előtör belőlünk az a kisgyerek, aki tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt egy Halász Judit-lemezt hallgatva hunyta álomra a szemét, vagy épp egy vasárnap délutánon felvette legszebb ünneplő ruháját, hogy abban menjen koncertre.
Hiába telnek, múlnak az évek, a dalok ugyanazok maradnak. A hiányos fogazatú apróságok az anyukává és apukává lett kisfiúk és kislányok ölében énekelnek Jutka nénivel, vagy a többi gyerekkel perdülnek táncra a színpad előtt. Ragályi Elemér kamerája pedig nem rest megörökíteni az arcokra kiülő érzelmeket. A gyerekek huncut mosolya arról árulkodik, hogy „vannak még rossz gyerekek”, a felnőttek könnyei pedig nyugtázzák, hogy „ha a gyermekedre nézel, látod, az idő hogy szalad”. A premier plánok sorozatát időnként animált klipek és archív felvételek szakítják meg. A színpadi díszlet hatalmas állatai és a Jutka néni pólóján látható mókás figurák egyszer csak egy-egy dal főszereplőivé válnak és életre kelnek. A régi koncerteket megörökítő képsorokból pedig kiderül, hogy már a 70-es években is nagyon várták Mary-t. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, még egy jó darabig várni is fognak rá.
Miután e sorok írója is olykor dalra fakadt a kényelmes fotelben ülve, csak alapos fejtörés árán tud egy kevés rosszat mondani a filmről. Ami mindenképp felesleges, az a híres-neves rendezőnk és pletykalapokból ismert sztáranyukák bevágása. Nem tesznek hozzá semmit a filmhez. Ennél nagyobb hiba helyenként a hangillesztés, mert ez bizony hagy némi kivetnivalót maga után. A dalok sodrásában azonban erről hamar megfeledkezik a néző – de nem csak erről a technikai bakiról, hanem minden gondjáról, bajáról. Halász Judit a tőle megszokott módon magabiztosan vezet minket a Szárnyas Malacok és az Ákombákomok világában, ahol a bú és a bánat ismeretlen fogalom. Rózsa Jánosnak sikerült elérnie, hogy ezt a világot elérhetővé tegye azoknak, akik nem jutottak el felesége turnéjának egyik állomására sem – vagy épp azoknak, akik repetázni szeretnének. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a film közben kislányok és kisfiúk vékony hangja töltötte be a mozitermet és hirtelen táncoló gyerekek jelentek meg a vászon előtt, akik az előadás után is énekelgettek és fel-felszökkentek az utcán. Milyen jó volna, ha a manapság vetítésre kerülő filmekből bár csak ennyit magával vihetne a néző…
