Jason Reitman legújabb karakter-mozija újfent stílusos, lendületes és humoros darab: az Egek urában egy szokatlan szerepkörben élő, találékony szemlélettel megáldott, kreatív, ám elköteleződni képtelen figura életébe nyerhetünk bepillantást – bár a történet tanulságai s a filmet záró képsorok inkább merengésre hangolnak.
Három film után talán már leszögezhető, hogy a dramedy műfajában utazó, kanadai származású direktor markáns alkotói repertoárral rendelkezik. Szereplői rendhagyó foglalkozással rendelkeznek (Köszönjük, hogy rágyújtott!, Egek ura), vagy szokatlan élethelyzetbe kerülnek (Juno), miközben átlagemberek problémáival szembesülnek (apaság, kapcsolatvállalás, terhesség).
Továbbá Reitman több szinten is stilizál műveiben. Filmjei rendre kreatív, mozgalmas, és hangulatos főcímekkel indulnak, amelyek előrevetítik a főszereplő világához köthető markáns motívumokat. Jól érezhető, hogy a rendező következetesen ragaszkodik a forgatókönyvekben rögzített csattanókhoz: például előfordul, hogy egy szereplő egy másikét visszhangozza. Hasonlóképp működik a színészvezetés is: szembetűnőek a túlzó, túlkomponált megoldások, amelyek a komikus hatás fokozása, vagy éppen a lendületes ritmus megteremtése érdekében kerülnek a filmbe. Miközben a fentiek műfaji jegyekként, illetve a rendezői koncepció részeként egyaránt elkönyvelhetőek, vagyis alapvetően nem hibák, az eszközhasználatból jellemző harsányság a vérbő szatíraként működő első filmhez passzolt a legjobban.
Az Egek ura története Ryan Bingham karakterére épül, aki foglalkozása szerint embereket rúg ki állásukból, a szolgálatára igényt tartó cégektől: munkaköri kötelességéhez tartozik, hogy kis, praktikus bőröndjével, exkluzív kreditkártyáival és céges mappáival megpakolva repül keresztül-kasul Amerikában. Hasonlóan azonban a Köszönjük, hogy rágyújtott! ördög ügyvédjeként brillírozó főhőséhez, Bingham karaktere is erényt próbál kovácsolni életvitelének hátrányaiból: az Egek ura a kötelékektől elszabadult, független és felszabadító „hátizsák-filozófiával” igyekszik leplezni a folytonos úton levésből következő otthontalanság, elhidegülés, illetve magány fenyegető rémképeit. Ezért a film egyik legszebb, legötletesebb megoldása, amikor az Amelie csodálatos életét idéző, a „segédpilóta eszményét” kifejező „nászutas törpéket” Amerika legkülönbözőbb pontjain láthatjuk viszont egy képen, akik virtuálisan Bingham 10 millió mérföldes repülési teljesítményét ellenpontozzák.
Ám a sajátos életfilozófia alól hamar kicsúszik a talaj, amikor Bingham egy kissé bizarr flört után hasonlóan sokat utazó párjára vél találni. A film legjobban sikerült, leginkább működő jelenetei is ekkor veszik kezdetüket: George Clooney szépen, visszafogottan alakítja a sokáig magabiztosnak mutatkozó, ám lassanként kinyíló, valójában érzékeny negyvenes férfi alakját. A főtörténettel párhuzamosan a film vissza-visszatérve szembesít a Bingham és későbbi társának a munkaköréből adódó következményekkel: több tucat, éppen kirúgott alkalmazott azonnali reakcióját, arcát láthatjuk, amint szembesülnek állásuk elvesztésével. A kirúgottak egy része valóban munkanélküli, többük azonban a korábbi Reitman filmekben is előbukkanó színészek közül került ki. Ahogy haladunk előre, az ironikus hangvételt lassanként érzékenyebb, szentimentálisabb megközelítésmód veszi át, amit a film a reptéri terminálok hűvös architektúráját kiaknázó kompozíciókkal tesz szemléletessé.
Az Egek urában Reitman újfent bebizonyította, hogy egy egész filmet képes egyetlenegy érdekes középponti karakterre fölépíteni, miközben ötletesen és könnyedén, a kliséket ügyesen kerülve ábrázol olyan hétköznapi, ismerős problémákat mint például, hogy mit vigyünk magunkkal, ha utazni készülünk.
