Chris Columbus új filmjével gyakorlatilag az általa rendezett Potter-filmek sorát folytatja. Az ezúttal választott regényciklusnak azonban nemcsak az alaptörténete nem követezetes, de a filmre adaptált változata sem tesz semmit hozzá a fantasy zsáneréhez, ráadásul kb. annyi szükségünk van még egy „középiskolások világába” ágyazott tini-fantasyre, mint az Avatar regényváltozatára.
A fantasy-filmek legutóbbi hulláma (vagy inkább dömpingje) ugyanis az elmúlt 10 év alatt teljesen belefáradt önmagába, és a folyamatosan, szinte futószalagon gyártott filmek lassan egymás klónjaivá váltak. Az olyan fantasy-adaptációk, mint Az arany iránytű, a Narnia krónikái, az Eragon, a Harry Potter-sorozat, vagy éppen A Gyűrűk Ura-trilógia, túlzás nélkül legalább egy újabb évtizedre kimerítették a műfajt. Így hát Columbus filmje nemcsak rossz, de rendesen el is késett és teljesen fölösleges.
Ráadásul közhelyes módon Rick Riordan Percy Jackson és az olimposziak1 című regénysorozata szinte pontosan ugyanazt a dramaturgiát követi, mint J.K. Rowling Potter-könyvei. Adott egy fiatal fiú, aki elől eltitkolják valódi származását, majd mivel óriási, és legalább ennyire nem várt veszélyekbe kerül, bölcs tanítója felfedi az igazságot. Az ilyen típusú történeteknek pedig egyik legfőbb jellemzője: hogy legfeljebb egyszer válnak kultikussá, hiába utánozza le utána tökéletesen egy másik. A szereplők is meglehetősen ismerősek: a kezdetben botladozó ifjú hérosznak két segítője akad: egy „stréber”, mindentudó lány, aki ugyanakkor remek harcos is, illetve egy folyton poénkodó fiú, jelen esetben szatír. (Mindamellett belátható persze, hogy a dramaturgia megfelelő vezetéséhez ez a lehető legegyszerűbb felállás.)
A történet váza tehát adott, a megtöltésére pedig már nem kell olyan sok energiát befektetni. Percy (lásd Perszeusz) Jackson átlagos (mi más) kamasz, átlagos diszlexiával és koncentrálási problémákkal. Élete lassacskán folydogál a maga átlagos medrében egészen addig, amíg egy múzeumban rá nem támad egy fúria (sic!) és követeli rajta, hogy adja vissza Zeusz villámát. Innentől aztán nincs megállás, és hősünk elkezd szembesülni azzal, hogy ki is ő valójában. És ő nem más, mint Poszeidón isten fia (sic!), akit – hogy, hogy nem – villámtolvajlással vádolnak. A film történetvezetése nem kifejezetten következetes, de legalább borzasztóan demagóg. Ugyanis a szerencsétlen nézőnek ideje sincs feltennie kényelmetlen kérdéseket, mert a történet elképesztő gyorsasággal és minden egyebet elnyomóan bontakozik ki. Holott érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi indokolta az in medias res kezdést, vagy, hogy miért barátkozik meg Percy olyan könnyen félisten-létével, egyebekről nem is beszélve. Az már a ráadás, hogy hősünk mindössze egy délután alatt legyőzhetetlen harcossá növi ki magát. Mindez még a közel két órás film első fél órájában történik, később még sokkal butábban ugrunk a történetben 5 egész napot, amit a szereplők kvázi-kábítószeres bódulatban töltenek Las Vegasban.
Az egészben a legbosszantóbb, hogy nem is a film, hanem már eleve Riordan könyve a rossz, amiről Chris Columbus tulajdonképpen nem tehet. A Villámtolvaj olyan mesteri szinten keveri össze egy sztorivá a görög mitológia különböző történeteit, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Álljon itt pár: Percy első nekifutásra megöli a rájuk támadó (sic!) Minotauruszt, ami eredetileg Thészeusz hőstette. Nevelője Kheirón lesz (eredetileg Akhilleusz tanítója), majd lefejezi Medúzát (a három Gorgóból erre a történetre csak egy jutott), legyőzi a Hidrát, ami pedig Héraklész (aki egyébként Perszeusz leszármazottja) 12 próbájának egyik állomása. Nem sokkal ezután pedig Odüsszeusz kalandjaival is összefolyik hőseink mentőakciója, amikor is a lótuszevők „fogságába” kerülnek. Riordan alapötlete valami olyasmi lehetett, hogy a hellén mondakör legizgalmasabb részeit és legjobban csengő neveit egybe kell gyúrni, hogy minél lebilincselőbb végeredményhez jusson. Nagy kérdés, hogy vajon innen még hova lehet tovább emelni a téteket. A filmes megvalósítás ugyanis szintén meglehetősen sablonos, bár a maga PG-módján azért látványos. Ám sajnos amellett, hogy a látványvilág nagyon hasonlít a fentebb említett filmek bármelyikéhez, a CGI-effektek minősége sem nagyon haladja meg azt a szintet, amit Columbus 8 évvel ezelőtt is használt a Harry Potter és a Titkok Kamrájában. Riordan történeteinek esetében arról lehet szó, hogy a szerző fel akart még ugrani a már-már kifutó hollywoodi fantasy-vonatra. Persze nem lehet (de legalábbis nem jogos) a mítoszhűséget számon kérni az írón, hiszen egy szóval sem mondta, hogy az európai kultúrát alapvetően meghatározó történetek pontos adaptálását kívánja elvégezni (szemben mondjuk a Trója blődségeivel), az azonban azért mégis elég felháborító, ahogy a film (és persze a regény) a komplett görög mitológiával dobálózik.
A filmen egyvalami még nagyon tisztán tükröződik: a készítők szerettek volna valami biztos befektetést, ami minimális kockázattal, de legalább egy kevés biztos profittal jár majd – ez valószínűleg össze is jön majd nekik. Persze a bevételtől is függ, de azért sok rizikót nem vállal az, aki már a folytatásokat is elképzeli. Elvégre az alapanyag már adott. Ezek után lehet találgatni azt is, hogy Chris Columbus voltaképpen mit akart ezzel a filmmel bizonyítani, mert a Harry Potter-saga és a többi klón árnyékából nem sikerült kibújnia vele. A Villámtolvaj történetnek pocsék, filmnek gyenge közepes.
1 A Filmtett a film és a könyv hivatalos magyar címét használja, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk: helyesen olümposzinak írják – a szerk.
