Látványos, akciódús, szép és botrányos. Az Agora tehát ideális figyelemfelkeltő. Ráadásul egy gyönyörű nő emeli az összhatás fényét, hiszen a főszereplő Hypatia (Rachel Weisz) az első ismert női tudós és filozófus. Mindezek ellenére Alejandro Amenábar bőven számíthat sértődésekre és fröcsögésre a legutóbbi filmje kapcsán, hiszen az Agora nem éppen hízelgő portrét fest a korai keresztényekről.
Hypatia kivételes tudással rendelkező filozófus és tanár – és a film szerint az egyedüli nő, akinek hallgatnak a szavára és aki szabadon jár-kel az agorában. A természet törvényeit tanulmányozza és a Föld vonzásának kérdése foglalkoztatja, de közben távol tartja magát a társadalmi és politikai élet gondjaitól. Nem is annyira nő, mint inkább női testbe zárt absztrakció, aki csak olyankor szembesül fizikai valójával, mikor az érte epedő férfiakat utasítja el és amikor a halállal szembesül.
Az Agora cselekménye így két szálra bontható: az egyik az idővel és a történelemmel függ össze, a másik egy szerelmi háromszöget állít fel. A történelmi háttér, a keresztények hatalomra jutása és a különböző vallások közötti háborúskodás jóval fontosabb szerephez jut, mint a Hypatia kezére pályázó férfiak, akik – eléggé előrelátható módon – egymás ellenségei. A kereszténnyé vált szolga, Davus (Max Minghella) és a pogány római prefektus, Oresztész (Oscar Isaac) a harctéren minden bizonnyal megölnék egymást, azonban a nő bájai és tanítása iránti csodálatuk szkeptikusabbá, megértőbbé és érézkenyebbé teszi őket.
Oresztész magas, horgas orrú, göndör fürtű római férfi, aki jártas a művészetekben, fiatalkorában forrófejű és beképzelt volt, de férfikorára felelősségteljes prefektus lett. Davus kissé zömök, akaratos és durva külsejű, azonban tanulékony és van érzése a természettudományokhoz. Ami közös a két férfiban, az az, hogy erőteljes ösztönlények és ebben mindketten szöges ellentétei Hypatiának. Mindketten ragaszkodnak csoportjukhoz, vallásukhoz, ugyanakkor adott ponton ellene szegülnek a rendnek, hogy az angyali tisztaságú nő védelmére kelhessenek. Érzelmeik vannak, kételkednek, felnőnek, változnak és nagyon emberiek. Izgalmas szereplők, akiknek nem jut elég tér a megmutatkozáshoz, mert nem „csak” emberek a filmben, hanem a csoportjukat is képviselik. Amenábar filmjében a szerelmi szál túl gyenge, hogy megéljen, inkább ürügy két ellentétesnek vélt törvény és csoport összeütközésének a „megtestesítéséhez”. Nem lehet érzelgősséggel vádolni a rendezőt, a Hypatia szerelmi életéről szóló pillanatokat elsöprik az erőteljes csatajelenetek és az óriástotálokban bemutatott lenyűgöző terek.
Állítólag Amenábar már akkor is Rachel Weiszra gondolt, amikor megírta a szerepet – ami jó szerep is lehetne, ha valóban életre kelne Hypatia a film során. De nem teszi. És ez nem a színésznő hibája, kiegyensúlyozott és hiteles a játéka, viszont a karakter semmit nem fejlődik, mondhatni ugyanolyan tökéletes, mint az általa oly sokat magyarázott forma, a kör. Kizárólag a kutatási eredmények szempontjából jut előrébb, amikor közelebb jut a naprendszer szerkezetének leírásához. Ez azonban nem túl izgalmas a néző számára, mert a gondolkodás filmen nem látványos tevékenység. Még akkor sem, ha a gondolkodó maga történetesen egy szép nő.
Azonban az első jelenetben Hypatia által felvetett problematikát szépen és következetesen fejezi ki a film: a kör, mivel a bolygók mozgását jellemzi, egy felsőbb, tökéletes rend szimbóluma; ehhez képest a földön a testek esése és mozgása lineáris. A kereszténység előretörésével az idő számítása is lineáris lett, de a ciklikus ismétlődést nem lehet kizárni (ebből) a történelemből (sem): az emberi hatalomvágy, bosszúszomj és korlátoltság minden korban ismételten pusztuláshoz vezet.
