„A régi filmek feszesebbek voltak”
A kolozsvári születésű vágó, Teddy Darvas utolsó interjúja

David Lean jobbkeze lett olyan filmekben, mint A hanghatár (1952), a Hobson’s Choice (1954) és a Velence, nyár, szerelem (1955). Lean maga is vágóként kezdte pályáját. Mit tanult tőle?

Rengeteget. Dokumentumfilmezésből kerültem a játékfilmekhez. Előre figyelmeztettek: „Amikor Lean bejön a vágószobába, azok lesznek életed legizgalmasabb pillanatai.” Arra inspirálta az embert, hogy újszerű módon gondolkodjon. Mindig lehetett neki új megoldásokat javasolni, türelmesen végighallgatta őket. „Ez nagyon érdekes, de ha használnám, akkor tönkretennék egy későbbi jelenetet”, és elmagyarázta, hogy miért. Nála tanultam meg, hogy a film minden jelenete hatással van a többire. David sokat tanult Noel Cowardtól. Ő vágta Coward filmjeit, de rendeztek is együtt (Őfelsége hajója, 1942). „Három kreatív feladat létezik a filmgyártásban – mondta Coward –, az íróé, a rendezőé és a vágóé. Mert ők mesélik el a történetet. Mindenki más csak illusztrálja azt.”

A Híd a Kwai folyón (1957) Srí Lanka-i forgatásán Ön állította össze a képsorokat.

Forgatás közben vágni mindennapos gyakorlatnak számított. Ezekből láthattuk, szükség van-e további beállításokra, és sebtében leforgathattuk azokat, amíg álltak a díszletek. Végig egyedül dolgoztam, mert a fővágó nem tudott eljönni. David egyszer azt mondta: „Rakd össze a jelenetet úgy, hogy ne használd a közeliket, csak a félközeliket.”

Menet közben kísérletezett a vágással?

Csak meg akarta nézni, hogyan nézne ki az egész csupaszon. David és Korda Zoli egyaránt modern filmkészítők voltak, messze megelőzték korukat. Egy játékfilmnek megvannak a saját belső szabályai, mert a forgatókönyv kötelez, náluk azonban előfordult, hogy megváltoztatták a jelenetek sorrendjét. David viszont meglehetősen prózai módon forgatott: snitt, ansitt. Csak a nagy jeleneteknél volt mindenféle beállítása az összes mozzanatról. Ilyenkor két kamerával dolgozott egyszerre, a híd felrobbantásánál ötöt használt. A producer Sam Spiegel nem győzött panaszkodni, mekkora mennyiségű „coverage”-ot vett fel. A Kwai utáni filmjeinél David nem engedte, hogy bárki hozzányúljon a muszterekhez. Saját kezébe vette a vágást. Utolsó filmjénél (Út Indiába, 1984), úgy kiszúrt a vágóval, hogy „filmösszeállító” titulust adott neki a stáblistán, és a főcímben magát tüntette fel, mint producert, rendező, írót és vágót.

Megalomán lett.

Olyasmi. Azt mondják, a későbbiekben nem volt valami kedves ember. Én nagyon kedveltem, velem nagyon gáláns volt: odaállt a stáb elé, hogy bejelentse, „Teddy ma összevágta az első önálló jelenetét, és remek munkát végzett!” A legjobb szállodai lakosztályokban laktam miatta. Mivel a vágóasztalokat nálam állították fel, mindig légkondicionált helységekben helyeztek el – ami akkoriban ritkaságnak számított – , és mindig az ő szobája mellett. David a feleségeivel együtt cserélte a stábjait. Én voltam a kivétel: mivel vágóasszisztens voltam, túléltem a második számú hitvest, és a harmadik neje alatt is kitartottam. Egyetlen embert tartott meg egész életében: a scriptes naplóvezetőt, Maggie Unsworth-t (a kétszeres Oscar-díjas operatőr, Geoffrey Unsworth élettársát – K.L.). Neki még két film között, az üresjáratokban is folyósította a fizetést. A nők rajongtak Davidért, elég volt rájuk néznie, máris omlottak a karjaiba. A Velence, nyár, szerelem (1955) zenei felvételei Rómában folytak: kikezdett valami olasz némberrel, negyvennyolc órán belül az ágyában volt a bestia. A Kwai forgatásán a szálloda étteremvezetőjével kavart, aztán egy sziámi lánnyal. Mindig az én vállamon sírták ki magukat, amikor ejtette őket. Ilyenkor úgy éreztem, övé a szórakozás, enyém a könnyek. (nevet)

Vágott Peter Sellers-komédiát (Heavens Above!, 1963), brit műfajfilmeket (Mesék a kriptából, 1972), kosztümös drámákat (Egy gazdag nő, 1984). Hogyan változott az évtizedek során a játékfilmek vágási stílusa?

Egy film utómunkája sokkal tovább tartott, mint manapság. A hanghatárnál David két-három percet is eltöltött azzal, hogy tüzetesen megvizsgáljon egy beállítást – végül mindig két kockát vett ki belőle. Ettől az egész pergőbb lett. Régebben feszesebbek voltak a filmek, minden klappolt. Nem kell végigkísérnem a kamerával, ahogy valaki belép a szobába és leül. Hogy érzékelje az arányokat: a Bérgyilkossági hivatal (1969) esetében minden 11 perces tekercsből 20 másodpercet tüntettem el ilyen kicsippentésekkel. Ma nincs idő ilyen pepecselésre. Már a 90-es években, utolsó munkámnál azt tapasztaltam, hajtják az embert: két nap állt a rendelkezésemre, hogy elvégezzem az utolsó simításokat. Ami engem személy szerint nem zavart, mert világéletemben gyors vágó voltam. Csak ennek ára van: a vágók nem végeznek alapos munkát, a mai filmekben benne maradnak a hanyagságok. Két óra lett az átlagos filmidő, mert a rendezők elkapatják magukat, régen ez 90-95 perc volt.

Hogyan emlékszik együttműködésére De Sicával?

A nő hétszer (1967) De Sica legrosszabb filmje. Nem értettem, miért adtak neki pénzt arra a silány forgatókönyvre. De ahogy megrendezte, az alapján úgy tűnt, csodás alkotás kerekedik belőle. Úgy képzelte, minden epizódot más zenével társít – a Beatles adta volna az egyikhez a slágert. Ha így történik, a film világsiker. De a producer benyomta a saját komponistáját, aki elszúrta a kezdéseket, s ezzel jócskán lerövidültek az egyes epizódok. Az operatőrrel sem voltunk elégedettek (Christian Matras). Engem az amerikai producerek erőltettek be a projektbe. Magyar létemre én voltam az angol vágó, orosz létére egy kolléganő a francia vágó. A produkció túlment a költségvetésen, és felmerült, hogy hazaküldenek, ami hülyeség lett volna, mert szükség volt rám a szinkronizálásnál. A vetítőben De Sica kikelt magából, őrjöngött, majdnem elájult. Biztosak voltunk benne, hogy szívinfarktust kapott a szemünk előtt. Megpróbáltuk ráadni a zakóját. „Sosem hívtam Darvast, maguk hozták, de most már megbecsült alkotótársam.” Maradtam. Shirley MacLaine annyira megijedt az incidenstől, hogy aznap nem volt képes kamera elé állni. De Sica ifjú veje utólag csak nevetett: „És fulladozott is az öreg? Akkor semmi baj. Csak produkálja magát. Mindig ezt csinálja.” De Sica eleinte Monsieur Darvasznak hívott, aztán Teddy-nek, míg végül újra Darvas lettem. Mit vétettem? A veje legyintett: „Ha az olaszok családneveden hívnak, az a bizalom jele.” És valóban: az asszisztensnő, akivel a Biciklitolvajok óta együtt dolgozott, egyszer az öltözője ajtajából kiáltott neki teli torokkal: „De Sica!” Ami a mi fülünknek durván hangzik.

MAGYAROK, MENEKÜLTEK

Édesapja, Dr. Darvas Simon (1892-1969), Paizs Ödön és Korda Sándor elválaszthatatlan barátok voltak Pesten, amikor még mindhárman újságíróként keresték kenyerüket.

Igen, a világháború előtt és alatt. Olyanok voltak, mint a testvérek. Apám volt a Simi, Alexet meg mindenki Lacinak hívta (Korda anyja visszaküldette férjét a városba, hogy megváltoztassa újszülött gyermeke nevét Lászlóra. Az elöljárók azt csak második keresztnévként voltak hajlandók beírni. Családja és ifjúkori ismerősei Lászlóként ismerte Kordát. – K.L.) Közös kötetben jelentek meg hármuk novellái – birtokomban van egy példány az 1911-es kiadásból. Apám vitte el Kordát élete első mozielőadására az egyik kávéházba. A hely nevére nem emlékszem, de biztosan nem a New York volt az. (Ezek szerint téves Nemeskürty állítása A képpé varázsolt időben, miszerint Korda mozis vándorsátorban látott először mozgóképet – K.L.) Korda azonnal kijelentette: „Ez való nekem. Ezt fogom csinálni!” Apámnak 1919-ben emigrálni kellett a politikai nézetei miatt (a kommün idején a Vörös Újságban publikált, és Miért szükséges a proletárdiktatúra? címmel jelent meg műve – K.L.). Bécsben és Berlinben tengődött. A Monarchia felbomlása után Bécsben nem nagyon állhatták a magyarokat. Apám az élelmiszerboltban rábökött a dolgokra, és odamorogta, hogy „das”, nehogy az akcentusából kiderüljön, magyar. A boltos persze rögtön megkérdezte németül: „Magyarország melyik részéből jöttél?”

Családja kapcsolatban maradt az emigránsokkal?

Angliai látogatásai során Károlyi Mihály mindig nálunk szállt meg. Anyámat nagyon zavarba hozta, mert minden áldott alkalommal kisikálta maga után a kádat. Károlyi hálás volt apámnak: fiatal újságíróként sokat politizált, és egy ízben megneszelte, hogy Károlyi palotájában házkutatást terveznek. Ez még az első világháború előtt történt. Hajnali kettőkor beállított hozzá, együtt égették el a kényes dokumentumokat. Károlyi nagyon kedves ember volt, de roppant gyenge – ez volt az ő baja. Mindig Bólogató Jánosokkal vette körül magát. Külföldön is, amikor a Szabad Magyarország mozgalmat szervezte. De apám ekkor már nem vett részt a dolgaiban, mert minden rosszul sült el, amibe Károlyi belekezdett, önhibájából. Apám bécsi emigrációja után elment Kolozsvárra főszerkesztőnek, a legnagyobb magyar nyelvű lapot vezette, aztán átvette a kiadót. Én 1925-ben születtem Kolozsvárott. A román király titkára figyelmeztette apámat, hogy a román náci párt vonata úton van Kolozsvár felé, és ha ott találják, megölik. Összecsomagoltunk, kimentünk az állomásra. Azt persze nem tudtuk, hogy a vonat, amellyel meg akarunk lépni, éppen az hozta a román náci párt vezetőjét is. Mivel apám a hírlapimport révén mindenkit ismert, mert semmilyen áru nem mozoghatott az illetékesek lepénzelése nélkül, a havonta szép summával jattoltatott kolozsvári állomásfőnök elbújtatott minket. Kocsit kapcsolt a szerelvény végére, és abba penderített be minket. Lehúzott függönyök mögött vártunk, míg elindul a vonat. Budapesten jártam iskolába, és 1938-ban jöttünk ki Angliába. Mivel egyszer már megtette, morálisan volt hozzá ereje, hogy még egyszer emigráljon. Amerikába akartunk menni, anyámnak Chicagóban éltek rokonai, de mire megkaptuk a kivándorlási vízumot, már nem volt jegy az óceánjáró hajókra. Legnagyobb örömömre itt maradtunk Londonban. Apám sose tanult meg jól angolul. Egy barátja import-vállalatánál dolgozott, a zsurnalizmussal felhagyott. Mikes György (londoni publicista, szatirikus bestsellerek szerzője, Arthur Koestler barátja – K.L.) mindig hangoztatta, hogy humorérzékét részben apámnak köszönheti, mert a pesti cikkei nagy hatással voltak rá.

Ön Korda révén került a filmiparba?

Igen. Alex megkérdezte apámat: „Teddy nem megy Oxfordba vagy Cambridge-be?” Apámnak nem volt rá pénze. „Ne butáskodj, majd én kifizetem!” Engem csak az irodalom érdekelt volna, de úgy láttam, azzal nem tudnék jó állást szerezni. Így hát 1942-ben a BBC Rádiónál helyezkedtem el, ahol lehetőség volt előléptetésre is. A holland részleghez osztottak be – persze egy kukkot sem tudtam hollandul. Fotózni kezdtem, egyik Churchill-képemért máig kapom a jogdíjat. A filmiparba nehéz volt bejutni a háború alatt, mert a szakszervezetbe nem vettek fel. Nem voltam még brit állampolgár. A Minisztériumban egy barátságtalan pofa mindig azt mondta nekem, amíg a betöltendő állásokra van brit fiatal, addig gondoskodik róla, hogy ne én kapjam meg a munkát. Korda csapóként alkalmazott először. Két és fél év múlva végre bejutottam a filmvágó osztályra. Amikor Lean Kordának forgatott, természetesen a stáb bérlistája tele volt Korda barátaival. (Többségük nem értett a filmhez. „Csak munkát ne adjanak neki!”, szólt Korda gyakori utasítása – K.L.). Lean viszont állandóan dicsért engem. Korda ezt levélben megírta apámnak. „Ne mondd el a fiadnak, mert akkor elbízza magát.”

Hogyan emlékszik André de Toth-ra?

Kellemetlen alak volt. Én vágtam a hangot a Two-Headed Spy (1958) című filmjén. Egy jó szava nem volt Kordáról. A filmet is jól elcseszte. Nagy kár, mert a sztori nagyon érdekes volt, valós történetet alapult és egy brit kémről szólt, aki az első világháborúban beépült a német hadseregbe, ott maradt, s a második világháborúban az ő oldalukon harcolt, a saját hazája ellen. Pszichológiailag nagyon érdekes problémát dolgozott fel a film. Nem szívleltem Tothot. Tudja, apám és Vincent Korda minden héten együtt ebédelt. Amikor apám megkérdezte, ki ez a Toth, Vincent annyit felelt: „Tehetséges fickó… Nagy tehetsége van ahhoz, hogy jól házasodjon.” Ennyivel el is intézte a témát.

Néhány éve az Alba Regia Filmfesztiválon vendégül láttuk Oja Kodart, Orson Welles élettársát, akit a brit producer, Paál Sándor húzott csőbe egy pénz nélkül elindított Isak Dinesen-produkcióval. Ismerte Paált?

Na, a másik szörnyű alak! Apám menekítette ki Magyarországról. Egy este, úgy ’37-38 táján szóltak apámnak, hogy egy fiatalember hever a portásfülkében. Paál volt az, és hozzánk jött. A hitelezői elől menekült. Apám adott neki kölcsön, ő otthagyta a felöltőjét zálognak. Eltűnt a pénzzel, és külföldre ment. Paálnak az volt a nagy tragédiája, hogy producer akart lenni, szivarral a szájában. Holott elsőrangú fényképész volt. A Színházi Életnek dolgozott. Milliomos lehetett volna a sztárok fényképészeként Hollywoodban. Nem volt valami népszerű itt Angliában. De ő is jól házasodott: a színésznő Eva Bartók lett a felesége.

KORDA, A SZUPERKÉM

Korda Zoltán hírhedten nehéz természetű ember volt. Tapasztalt ebből valamit?

Hogyne, hirtelen haragú volt. Ha bedühödött, kiabált, ahogy a torkán kifért. „Te átkozott szarházi, majd teszek róla, hogy vért pisilj!” Ez még a finomabb pillanatai közé tartozott. (nevet) A stúdió főigazgatója és Vincent lejöttek hozzám a vágószobába. Ez nagy esemény volt mindenkinek, elvégre csak egy kis asszisztens voltam. Valósággal rimánkodtak, hogy dolgozzak a hétvégéken Zolival. Mindenki kerülte, az asszisztense hisztérikus rohamot kapott tőle, és faképnél hagyta. „Teddy, nagyon kérlek, csináld azt, amit mond, ne szállj vitába vele.” Egész idő alatt úgy viselkedett, mint egy durcás tízéves kölyök. A vetítőteremben Alex elmondta volna a javaslatait: „Zoli, ha ezt a jelenetet kivennéd, akkor…” „Nem!” „Rendben, Zoli, a te filmed…” „Igen, az enyém, és jól elkúrod nekem!” Szörnyű kisebbrendűségi érzése volt a bátyjával szemben. Alex, Zoli és Vincent csak akkor beszéltek magyarul, ha veszekedtek. Az összes többi párbeszédüket angolul folytatták, hogy mindenki élvezhesse. A Vihar a Nílus felett (1955) forgatásán Zolinak már egyfolytában fájdalmai voltak. Sokat betegeskedett. Nagyszerű rendező volt, de sosem tudta befejezni a műveit, mindig újravágta őket. Ezért nem született túl sok filmje.

Vincent kedves öreg mackó volt. De Paul Táborira nagyon kiakadt, amiért könyvet írt róluk. Megkérte apámat, hogy ne mondjon semmit Táborinak. Vincentet nagy depresszió gyötörte, de a gyerekei nagyon szerették (nála jóval ifjabb, második felesége korán elhunyt, egyedül nevelte őket – K.L.). Henry nevű fia festő lett. Alex halála után Vincent rengeteget járt bíróságokra, ahova Maria Korda (Alex első felesége, némafilmszínésznő – K.L.) citálta be. Élete vége felé ezt a hisztérikát eltiltották a pereskedéstől: csak bírói konzultációval adhatott be újabb keresetet, mert annyi pert indított már. Alex fiával, Peterrel sosem találkoztam. Antiszemita volt, akár az anyja, be akart perelni egy újságot, amiért Alexet szerepeltették a világhírű zsidókról szóló összeállításban. Egészen odáig ment, hogy célzott rá, Alex törvénytelen gyerek – de az apanázst, amíg élt, persze minden héten elfogadta tőle! Amikor Alex meghalt, apám és Vincent együtt mentek el a zsinagógába, hogy titokban elmondják érte a Kaddisht. Alex istenség volt mindenki szemében. A filmgyárból távozóban mindig a sofőr mellé ült a nagy Rolls Royce-ban, és felvett öt világosítót a buszmegállóból, hogy hazafuvarozza őket. Zoli is ilyen volt. Alex a háború alatt megtudta, hogy a sheppertoni vágóosztály vezetőjének a lánya gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amikor feltaláltak egy új gyógyszert, ötszáz fontért minden nap repülőgépen hozatta Amerikából az aznapi dózist. A lány meggyógyult.

Meglepte, hogy Charles Drazin 2002-es könyvében azt állította, Kordát a titkosszolgálati tevékenységéért ütötték lovaggá 1942-ben, és nem a filmes életműve miatt?

Kordának szabad bejárása volt Amerikába akkoriban, s az amerikai irodái csak az álcázást szolgálták. Ma már tudjuk, miért járhatott bombázógépeken az óceán fölött. A haditengerészet kapitánya, Tom Hussey, aki megmentette az életét, amikor az oxigénmaszk lecsúszott Alex arcáról, és majdnem megfulladt, a háború után Alex személyi titkára lett. A filmkészítésről persze nem tudott semmit.

Filmes berkekben volt szóbeszéd Korda titkosszolgálati manővereiről?

Senki sem tudott róla. Csak jóval később jelent meg említés róla nyomtatásban, a hírszerzésről szóló A Man Called Intrepid című könyvben (1976, William Stevenson). Ezt megelőzően én is csak Zolitól hallottam egy célzást. A Kiáltsd, ez kedves vidék!-et (1952) vágtuk. Hárman ücsörögtünk ott Zolival, Valerie Leslie, mint Zoli asszisztense, egy másik vágó, meg én, és Zoli megjegyezte: „Elárulhatom, a bátyám nem a filmjeiért kapta a lovagi címet, hanem másért. Sok más dolgon is ügyködött.”

 

Teddy Darvas 2009. szeptember 27-én hunyt el, Londonban. (szerk.)