Filmiskola 10.: A hang használatáról a filmben

Technikai kifejezőeszközök IV.


A film nézése közben a hang általában sokkal kevésbé tudatosul, mint a kép – pedig a hanghatások nagyon erősen befolyásolják a nézőt.

A hang szerepéről a filmben

A cselekmény folytonosságának és az egységes helyszín érzékeltetésének egyik legfontosabb eszköze a hang. Egy-egy jeleneten belül, még ha a képek között elő is fordul némi következetlenség (eltérő kontraszt, színhőmérsékletbeli eltérés stb.) az alaposan kidolgozott hanghatások folytonossága egységessé teszi a jelenetet. Ugyanakkor a párbeszéd vagy a háttérzajok éles hangulatváltása a képnél is erősebben jelzi az idő- és térbeli ugrást.

Az sem feltétlenül szükséges, hogy a minden egyes képen látható mozzanatnak halljuk a velejáró hangját is. Ez a hangokkal szembeni szelektivitás lehet művészi kifejezőeszköz is. Ugyanakkor a „haszontalan" hangok csak zavarják a mű élvezetét. A hang kiegészítheti a képi információt, egyes képi információkat kiemelhet, de ugyanakkor képkereten kívüli információt is tud közvetíteni, hiszen nem foglalható keretbe, mint a kép.

Amennyiben a képsorok összefüggnek, és egy bizonyos vizuális valóságot alkotnak, az még nem jelenti azt, hogy a film hangja csupán a képen látható valóság hitelesítését szolgáló technikai eszköz. A filmben megjelenő hangok nem feltétlenül tartozékai a képen megjelenített valóságnak. Például a filmzenét a szereplők eléggé gyakran nem is hallják, mert az csak a nézőnek szól, de ugyanez történhet a filmhang más összetevőivel is, a beszéddel, zajokkal, zörejekkel. Ebben az esetben elmondható, hogy ezek a hangok a szerzői kommentár részei, és szerepük más mint a képen megjelenített cselekményt illusztráló hangoké.

A filmhang összetevői: beszéd, hangeffektusok (zajok, zörejek), zene.

A beszéd: A kép kívülről mutatja meg az embert, a viselkedését, a környezetéhez való viszonyát, a beszéd viszont a szereplő belső, szubjektív valóságát jeleníti meg – azt, hogy mit gondol, mit érez, mit képzel.

A beszéd egyrészt közvetíti a verbális információkat (a beszéd tartalmát), másrészt viszont a nem verbális információkat, az érzelmek megnyilvánulásait. A hangsúlyból, a beszéd tempójából, a hanglejtésből, a hangerőből, a mondat dallamából sokféle következtetést lehet levonni. A beszéd stílusa kifejezi a szereplő lelkiállapotát, felhívja a figyelmet arra, ami a verbális információ tartalma mögött rejlik, rámutat a szereplő egyes tulajdonságaira.

A verbális információ formái: a narrátor szövege, a belső monológ, a monológ és a párbeszéd (ezekről majd egy külön fejezetben lesz szó).

A filmzene: A filmben a zene a leggyakrabban nem része a képnek (nem tölt be funkcionális szerepet a képen belül), hanem a rendező és a néző közti közvetlen kommunikáció egyik eszköze. A filmzenét elsősorban az különbözteti meg az „autonóm” zenétől, hogy figyelembe kell vegyen bizonyos „zenén túli” követelményeket, amik a képből fakadnak; ha a képsor 20 másodperc, akkor azalatt a zenének eleje, közepe és vége is kell legyen, ha totálról (távoli képről) van szó, akkor annak megfelelő kell legyen a zene hangdinamikája (lásd hang és plán összefüggése) – vagyis nem árt, ha alkalmazkodik a plánokhoz is; ha egyidejűleg beszéd is van, akkor a zenének háttérbe kell szorulnia (ami nem feltétlenül úgy valósul meg, hogy lehalkítjuk a zenét); stb.

A jó filmzene általában a nézői figyelem peremén helyezkedik el. Ezt úgy is szokták mondani, hogy az a jó filmzene, amely nem hívja fel magára a figyelmet, vagyis amit nem veszünk észre. A megfogalmazás vitatható ugyan, de általában nem kívánt dolog az, hogy a zene túlságosan önállóvá váljon, és kifejezőereje vezető szerephez jusson a kép rovására. Persze, néha autonóm (a filmtől független, korábban komponált) zenét is fel lehet használni.

A filmben használt zene egyik alapkövetelménye, hogy a zenében előforduló hangsúlyok, és a képen megjelenő hangsúlyok (képváltás, vagy képen belüli mozzanat) között bizonyos kapcsolat jöjjön létre (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a kép és hangbeli hangsúlyoknak pontosan fedniük kell egymást).

A hangeffektusok (zajok és zörejek): Megkülönböztetünk szinkron és nemszinkron hangeffektusokat. Ennek a megkülönböztetésnek főleg a montázs szempontjából van jelentősége, ugyanis a hang montírozása alatt, ezeknek a hangsávon való „elhelyezése” két külön munkafolyamatot jelent (és külön hangsávra is készülnek). A szinkronzajok és zörejek azok, amiknek szinkronban kell lenniük egy-egy képen belüli mozzanattal – például a lépések zaja, az arrébb tolt kávéscsésze zörrenése, a képen átszáguldó autó zaja stb. A nemszinkron zajok és zörejek közé tartoznak az atmoszférazajok (falevelek suttogása, a szobába beszűrődő utca zaja stb.) valamint a képen kívül eső zajok és zörejek (távoli kutyaugatás, a szereplők feje fölött elszálló repülő zaja stb.), vagyis az olyan hangok, melyeknek nem kell feltétlenül szinkronban lenniük egy-egy képen belüli mozzanattal – viszont, mivel a filmnek egy megszervezett egészet kell alkotnia, a nemszinkron effektusok sem lehetnek véletlenszerűek és kaotikusak (például nem jó, ha a különböző hanghatások zavarják egymást).

Hang és plán összefüggése

Ahogy létezik közeli plán (kép), van közeli hang is, melynek legfőbb jellemzője, hogy a szereplő hangja ki van emelve, vagyis a környezetből érkező hangok kevésbé érvényesülnek. A közeli mikrofonállás következtében nagy a hangdinamika (vagyis a hangos es halk hangok aránya; decibelben mérjük).

Annak függvényében beszélünk közeli vagy távoli hangról, hogy mekkora a hangforrás és a mikrofon közti távolság. Közeli hang esetében a hangforrás (adott esetben a beszélő) hangja dominál, távoli esetében viszont egyre inkább érvényesülnek a visszavert hangok.

A távoli hang jellemzője, hogy szűk a dinamikája, és kevés magas és mély hangot tartalmaz (a hangmagasság a hangok rezgésszámától függ) – ebből az is következik, hogy nem elegendő egy hangot lehalkítani a többihez képest, ahhoz, hogy az távolabbinak tűnjön. A távoli hangnak a tere informál a szereplő környezetéről. Minden környezetnek sajátos akusztikai tulajdonságai vannak, melyek elszínezik a hangforrás hangját (a hang a térben tovaterjed, visszaverődik, megtörik, elnyelődik stb.). A környezet egyes felületeiről a hanghullámok visszaverődnek. A visszaverődött hanghullámok viszszaérkezési ideje egyenesen arányos a hangforrás és a visszaverő felület közti távolsággal – ha ez a távolság eléggé nagy, akkor határozott visszhangot fogunk érzékelni, ha pedig kicsi, akkor a visszaverődő hanghullámok csak elszínezik a hangot. A szoba falai, padlója, mennyezete bizonyos magasságú hangokat elnyel, másokat viszont visszaver, ezért a visszaverődő hang karaktere információt nyújt a visszaverő felületekről, tehát a környezetről (például ugyanaz a hang másképpen hallatszik a fürdőszobában, mint egy hatalmas csarnokban). A totálokra az is jellemző, hogy a direkt hang és a visszavert hangon kívül az atmoszférazajok is érvényesülnek – ezek is a helyszínt jellemzik.

A hang kapcsolata a képpel a mű része – ezért jó ha a hang távolsága konkrét viszonyban van a képpel, megegyezik, vagy (amennyiben a hang művészi kifejezőeszközként való használata ezt kívánja) ellentmond annak. Minden képperspektívához megfelelő hangperspektíva tartozik, és ha ez nem jön létre, akkor annak meghatározott célja van, vagy pedig egyszerűen zavaró érzést kelt a nézőben (habár a nézők már „rászoktak” arra, hogy a távolabb állók párbeszédhangját közelebbről hallják).

A filmben a közeli és távoli hangperspektívák váltják egymást. A hang „ugrálása" zavarja a mű élvezetét, ezért finom átmeneteket kell eszközölni (nem szabad olyan nagy hangperspektíva-változásokkal élni, hogy az zavaró legyen). Az a jó (főleg realista jeleneteknél), ha a hang jelenléte nem is tudatosul a nézőben.

Hang és hallás: A mikrofon másként hallja a hangokat, mint az emberi fül. Az emberi hallás az agyi koordináció miatt szelektív és szubjektív – azt hall meg, amit akar. Az audiovizuális jelenségek esetében az emberi hallás szelektivitása szoros összefüggésben van a látással. Mindig jobban értjük a filmen a szöveget, ha látjuk a beszélő szájmozgását. A mikrofon objektíven érzékeli a hanghullámokat, és nem tesz különbséget a számunkra hasznos és haszontalan hangok között – a film esetében ezt a filmkészítőknek kell megtenniük.

A képen látható esemény hangja nagyon sokféle lehet attól függően, hogy a hangfelvétel készítője a felvételtől a véglegesítésig milyen hangokat részesít előnyben. Ugyanarról a hangeseményről sokféle hangfelvétel készíthető.

A filmhang elkészítésének három alapvető módja van:

1. Az egyik az, amikor a hang egyszerre születik a képpel, vagyis a kép leforgatásával egyidejűleg veszik fel a hangot – a párbeszédet, zajokat, zörejeket. A filmképpel együtt szinkronban felvett hang az úgynevezett eredeti hang szinkronban rögzíti az összes hangbeli információt. Amennyiben a forgatási körülmények megengedik, hogy hasznos hangfelvétel készüljön, az egy szerencsés eset, ugyanis a kameramozgatás zaja, a szereplők irányítása felvétel közben, a világításhoz szükséges aggregátor zaja, szélgép, esőgép, ködgép, zajos környezet (például az utca zaja), a megvilágítás jellegéből adódó korlátok (például, hogy ne látsszék a mikrofon árnyéka a képen), a képkivágásból adódó nehézségek (például,hogy ne lógjon be a mikrofon a képbe) stb. mind-mind akadályozhatják a hangfelvételt.

2. A második esetben, amikor nem lehet forgatás alatt hasznos hangfelvételt készíteni, a hang csak a kép összevágása után készül el, stúdióban, utószinkronnal. Általában ebben az esetben is szoktak felvenni forgatáskor hangot – ez az úgynevezett vezérhang. Ebben az esetben a beszédet, a szinkroneffektusokat és a nemszinkroneffektusokat külön-külön készítik el stúdióban. A zörejek és zajok egy részét hangarchívumból keresik ki, és a kép alá montírozzák, más részüket viszont speciális felszereltségű zörejstúdióban hozzák létre, egyrészt a filmben szereplő kellékekkel, másrészt viszont a zörejstúdióban található felszereléssel. A zörejszinkron úgy készül, hogy a stúdióban, a képet nézve, egyszerűen leutánozzák a képen látható cselekmény hangját (például vízcsordogálás, ajtónyikorgás, ajtócsapódás, léptek zaja stb.).

3. A harmadik esetben, amikor a kész hanghoz forgatják hozzá a képet (általában zenés jelenetek esetében), playbackről beszélünk.

A keverés: A stúdióban még sok mindent lehet művelni a hanggal; lehet távolítani, lehet változtatni a hangszínt; több különböző egymásra vett hangból teljesen új hanghatást lehet létrehozni stb. A hang montírozása egy nagyon összetett folyamat, mert külön-külön több hangsáv is készül, és ezeknek nemcsak a képhez kell viszonyulniuk valamilyen módon, hanem egymáshoz is.

Miután a hangok a különböző hangsávokon „kialakultak”, és a képhez viszonyítva (de egymáshoz is viszonyítva úgy, hogy lehetőleg ne zavarják egymást) a helyükre kerültek, következik a keverés. A keverés alkotói folyamat, melynek során kialakul a filmhang arculata. Ekkor alakul ki az egyes hangok egymáshoz való, és az összhangnak a képhez való viszonya. Keveréskor egyes hangokat kiemelnek, másokat háttérbe szorítanak, de az is gyakran előfordul, hogy egyszerűen kihagynak bizonyos korábban felvett hangokat.

A film hangja a mű szerves része, és még ha nem is tudatosul annyira a nézőben, mint a kép, nagyon fontos szerepet játszik az összhatásban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó