/ / /

· írta

Animáció világszerte

Az animációs film története 4/2.

Tanulmány

Az animációs film hamar maga mögött hagyta a kísérletező korszakot, és az alaptechnikák kidolgozása után megállíthatatlanul tört előre, és szerzett rangot magának, mind a filmművészet műfajain belül, mind azzal egyenértékű művészeti ágként. Egyre-másra jöttek létre a meghatározóbb alkotók köré épített stúdiók és műhelyek, de jelentős mértékben nőtt a független animátorok száma is. Míg Amerikában a Walt Disney teremtette „sztárokra” és egészestés animációs filmekre épülő nagyipari rendszer uralkodott, addig Európát a független, képzőművészek által készített, kísérleti animációs filmek jellemezték.

Az animációs film korai, némafilmes korszakában leginkább a saját maga által teremtett „sztárokkal" és a szerepeltetésükre kitalált sorozatokkal találkozhatunk. Gyakran egy-egy figurának több atyja is volt, a stúdiók egymástól átvették, újratervezték a karaktereket, de arra is volt példa, hogy egy alak szinte minden filmben más személyiséget kapott. (Tapsi Hapsit tartják a „legezerarcúbb" figurának, mivel a legváltozatosabb karakterekkel ruházták fel az éppen aktuális rendezők.) Az első igazi animációs filmsztár először a Pat Sullivan-Otto Messmer által készített Feline Folliesban (Macskamulatságok) tűnt fel furfangos kóbor macskaként, akit hamarosan Félixként ismert meg a világ.

A korszak nagy sztárjai, Félix és Chaplin

A korai korszakban a figura még szögletes vonalakból állt, és kalimpáló mozdulatokkal járt. Mivel erőteljes karakter volt, a közönség szívesen azonosult vele. Félix végső formáját Bill Nolan animátortól kapta meg, aki 1922-ben újratervezte, kerekdedebbé és simulékonyabbá tette a népszerű macskát, így lett Félix az első olyan animációs figura, aki nemcsak a nagyközönség körében lett népszerű, de a kulturális elit is felfigyelt rá. Sullivan agresszív marketingje következtében a Félix-figura leköltözött a mozivászonról, és képmását egész sor árucikken használták fel. Az invenciózusabb történetek és az animációs technikák színvonalának köszönhetően a Félix-mánia világjelenséggé lett. Miki egér megjelenéséig ő volt minden idők legsikeresebb animációs mozialakja.

Az animációs film klasszikusa

A harmincszoros Oscar-díjas amerikai rajfilmrendező-producer, Walt Disney az 1920-as évek elején, egy kis stúdiónál kezdte pályafutását, ahol egy rajzfilmtréfák és reklámok kombinációjából álló sorozaton dolgozott. A sorozat pénzügyi sikertelensége miatt Disney átszerződött Margaret J. Winkler forgalmazóhoz, ahol létrehozta az Alice Rajzfilmországban című sorozatot. Alice valóságos szereplő volt, aki kalandjait animációs világban élte meg. Az élő-élettelen keverésének újdonsága ellenére a sorozat öt év alatt kimerült. 1927-ben munkatársával, Ub Iwerks-szel kitalálták Oszvaldot, a szerencsés nyulat, mely figura naturalisztikus műgondja lelkes sajtófogadtatást váltott ki. A siker azonban hamar elszállt, ugyanis Charles Mintz titokban felállította saját Oszvald stúdióját, és a gyártáshoz Disney munkatársait is elcsábította.

Oswald, a szerencsés nyúl

Disney azonban nem adta fel, és válaszul újabb állatfigurával rukkolt elő. Az Iwerks tervezte első fekete egér figura kerek formáival, Buster Keaton-i személyiségével persze másként nézett ki, mint a ma élő legenda, és első sikereit sem pusztán létének köszönhette, hanem a technikai újításoknak. Mivel a forgalmazók érdektelenül fogadták az elkészült két Mickey Mouse (Miki egér) filmet, Disney és bátyja, Roy az egér főszereplésével hangos film gyártásába kezdtek. A Willie gőzhajóban – bár nem az első hangos rajzfilm volt – énekeltek, fütyültek először, és speciálisan szinkronizált hangra tervezett audiovizuális hatáselemekkel is itt találkozhattunk először. A film 1928-as bemutatása után a néma rajzfilm egyszerre kiment a divatból. Miki egér minden addigi rajzfilmsztár sikerét elhomályosította, és nemzetközi őrületet keltett. Ezen felbuzdulva, a Disney-stúdió 1928 és 1937 között több mint száz rajzfilmet készített a csodaegérrel. Félixhez hasonlóan Miki is formai, személyiségbeli változáson ment át, gömbolydedebbé, kedvesebbé változott.

Walt Disney - Ub Iwerks: Willie gőzhajó (1928)

A stúdió azonban a sikerszériával kimerítette a figurában rejlő lehetőségeket. De a Miki-sorozatból több mellékszereplő is önálló alakká nőtte ki magát, így Pluto kutya, Goofy és Donald kacsa, akik aztán az ötvenes évek közepéig saját rajzfilmjeikben játszottak főszerepet. Ub Iwerks az állatfigurák mellett a kísérletezésről sem mondott le. 1928-ban kezdett bele a Silly Symphonies (Bolondos szimfóniák) – Csontváz-tánc sorozatba, amely a folklór és a természet különös témáit dolgozta fel. Ez a hagyományos rajzfilmek kötöttségétől megfosztott hangos sorozat lehetőséget nyújtott a Disney-stábnak a kísérletezésre és az animációs tudásuk tökéletesítésére, ami meghozta a nemzetközi szakmai elismerést. Oscar-díjas lett a teljes színvilágot kínáló Fák és virágok (1932), az állatszereplőket különböző személyiségjegyekkel felruházó A három kismalac (1933), A teknős és a nyúl (1935), a Vidéki rokon (1936), a többféle hatást alkalmazó, hangulatteremtő Az öreg malom (1937), a Ferdinánd, a bika (1938), és A rút kiskacsa (1939).

Burt Gillett: A három kismalac (1933)

Disney ezen sikerek mámorában kezdett bele 1934-ben első egész estes animációs filmjébe, a Hófehérke és a hét törpébe. A munkához több mint 300 karakterrajzolót, háttérfestőt, tervezőt szerződtetett, ami azzal a pozitív eredménnyel is járt, hogy számos fiatal művész megtanulhatta a rajzfilmkészítés mesterségét, és a különböző stúdiók legjobbjait egy helyre gyűjtötte össze. Bár valójában a Hófehérke nem az első egész estes animációs film volt, mégis az 1983-as bemutatója óriási sikert aratott. Amellett, hogy megkapta az Oscar-díjat, komolyan hatott az egész animációs műfajra. Ezt követően a Disney évente bemutatott egy egész estes animációs filmet (Bambi, Fantázia, Dumbo, Pinocchio), és ez a tempó igen megfeszítettnek bizonyult. A Disney-birodalom animációs csúcspontjának a Pinocchio mesekönyvi realizmusa és a Fantázia extravagáns klasszikus zenei kísérete tekinthető. A háború és a sztrájkok következtében csak 1950-re készült el a stúdió első, élő szereplőkkel forgatott egészestés filmje, a Treasure Island (Kincses sziget).

Hamilton Luske: Pinokkió (1940)

A rivális Fleischer

A folytonos rivalizálás serkentően hatott az animációs művészekre. Míg Disney „az élet illúzióját", életszerű mozgást és emberhez hasonló figurákat kínált, addig Fleischer művei tele voltak stilizálással, lehetetlen átalakulásokkal, pontosan időzített ismétlésekkel, és képes volt ezeket a meglepő fantázíaképeket jelentést hordozó metaforákkal is összekötni. A Fleischer-stúdiónál a Williard Bowsky és Ted Sears által készített Mysterious Mose-ban (A rejtélyes Mose, 1930) tűnt fel először Miki konkurenciája, az első szexi női sztár, Betty Boop személyében. Az első számú kedvenccé lett Betty szakmai sikere sem maradt el, második filmjét, a Minnie the Moochert (Minni, a tekergő, 1932) a legjobb animációs filmként tartják számon. Ebben Betty szigorú szülei elől egy barlangba menekül, ahol kísértetekkel találkozik, és különleges kalandokat él át. Az ezt követő filmekben azonban Bettyt szexuális vonzerejének elrejtésére kényszeríttették, és a karakter így hamar elvesztette népszerűségét.

Betty Boop

A stúdió ekkor rukkolt elő újabb sztárjelöltjével, Popeye, a tengerésszel, akivel több mint száz filmet forgattak le. Így született meg az animáció egyik új műfaja, amelyben sok volt az erőszak. Popeye-hez és az új műfajhoz idővel csatlakozott Tom és Jerry (Bill Hanna, Joe Barbera, 1940-47), valamint a Warner Bros. készítette Gyalogkakukk és Prérifarkas páros is. A Fleischer-stúdió hanyatlásával egyre inkább erőre kapott a Warner Brothers. Amikor Warnerék 1936-ban szerződtették a lázadó hajlamú Tex Averyt és Frank Tashlint, a két ifjú tehetség sajátos csillogást kölcsönzött a stúdiónak, Porky malacot pedig nyomban újabb karakterrel, az emberi viselkedés kigúnyolásának figurájával látták el.

Nosztalgikusán az animáció „aranykoraiként emlegették ezt az időszakot, hiszen a mozik ezrei hetente új rajzfilmet követeltek, de ez hamarosan a színvonal gyengülését eredményezte. A harmincas évek végén a sztrájkok megviselték az animációs stúdiókat, a munkatársak a hosszú munkaidő, az alacsony fizetés és a rossz munkakörülmények miatt tiltakoztak, hiszen ez az „aranykor" nagyrészt az animációs művészek és műszakiak kizsákmányolásának köszönhette létét. Számos tehetséges alkotó kényszerült elhagyni az animációs szakmát, így a gyártás lelassult, és megnőtt az egyszerűbb megoldások szerepe, ami a minőség fokozatos romlásához vezetett.

Tom és Jerry

Az újító UPA

A United Production of Americát (UPA) a Disneyt elhagyó tehetséges művészek alapították meg a sztrájkokat követően. Ez a társulás egyfajta szövetkezetként működött, amely egyforma hangsúlyt fektetett az animációs filmkészítés minden fázisára, így a forgatókönyvírásra, a zenére, a grafikai tervezésre és a kifestési feladatokra is. Ez az egyenlőségelvű hozzáállás modern művészi stílusú, lenyűgöző rajfilmek sorozatát eredményezte, amelyek erőszakot mellőző forgatókönyveken alapultak, kortárs zeneszerzők kísérőzenéjével: Kabin Hoodlum, 1948, Jaywalker (Szórakozott gyalogos, 1956). A sorozat szinte minden darabját Oscarra jelölték, a szobrocskát azonban csak a Bob Cannon tervezte Gerald McBoing-Boing kapta meg. Ezen művészi filmek mellett az UPA új koncepciót dolgozott ki a reklámfilm terén, és kezdeményező szerepet játszott a nagyjátékfilmekhez készülő animációs főcímek terén is. Így az UPA néhány év alatt visszavonhatatlanul megváltoztatta az üzleti célú animációt. A világ minden táján az animációs művészek az UPA alkotásaiból merítettek ötleteket, mindinkább felhagytak a Disney-féle kifejezésmód másolásával, a modern és népi stílust részesítve inkább előnyben.

Robert Cannon: Gerald McBoing-Boing (1951)

Az európai animáció

Az amerikai animáció Disney-központúsága ellenére Európában a független, kísérletező kedvű képzőművészek alakították a műfajt. Az amerikaiak diktálta erős versenyben az európai művészek a helyi filmipar rosszabb anyagi helyzete és a grafikai humor különbözősége miatt lemaradtak. A külföldi verseny ellenére az európaiak két területen mégis megőrizték saját piacukat, így a tematikus szkeccsek és a reklámfilmek műfajában. A brit animátorok, mint Harry Furniss, Lancelot Speed, George Studdy, Anson Dyer a háborús közönséget propagandafilmjeikkel szórakoztatták. A filmprogramok kedvenc részét jelentő reklámfilmek terén a francia O'Galop és Lortac, valamint a német Pinschewer, Fischinger és Seeber neve vált ismertté. A Dziga Vertov vezette moszkvai állami Filmtechnikumból 1924 és 1927 között sajátos, társadalmi üzenetet hordozó szórakoztató animációs filmek kerültek ki, kiváltképpen Ivan Ivanov-Vano tollából. Az európaiak kísérletező természete hamarosan felfedezte az újabb animációs technikákat. Vlagyiszlav Sztarevics már 1910-től gyártotta egytekercses bábfilmjeit. A sziluettfilm legjelentősebb élenjárójaként Lotte Reinigert tartjuk számon, az 1926-os Die Abenteuer des Prinzen Achmed (Achmed herceg kalandjai) világsikert aratott.

Lotte Reiniger: Achmed herceg kalandjai (1926)

A hang megjelenése nem rázta meg különösebben az európai animációs művészeket, hiszen alkotásaik nem szövegkomikumon alapultak, hanem a mozgóképek adta lehetőségeken. Gyakorlattá vált, hogy a művészek külön kísérőzenét írattak animációs filmjeikhez. Walter Ruttmann Lichtspiel Opus (Fényjáték opus, 1921) sorozatában az absztrakt képekhez élő kísérőzenét játszatott. Ruttman barátja, Oskar Fischinger ugyancsak absztrakt filmeken dolgozott, de költségei fedezésére egyre gyakrabban vállalta tematikus rajzfilmek kivitelezését. Ő készítette el az experimentális animáció mesterművét, a Seelische Konstruktionen (Lelki konstrukciók, 1927), melyben két, egy bárban összetűző, majd hazatántorgó részeg férfi hallucinációját képlékeny formák átalakulásán keresztül jeleníti meg. Amikor a hangosfilm divatja Németországot is elérte, Fischinger 1929-ben meggyőzte az Electrola Records lemeztársaságot, hogy filmjei végén feltünteti a lemez címét és rendelési számát, ha felhasználhatja azokat műveiben, így készült el a Studien (Tanulmányok) sorozat, a mai videoklipek őse.

Walter Ruttmann: Fényjáték opus (1921)

De reklámfilmjei is igen nagy népszerűségnek örvendtek, mint például a Muratti greift ein (Muratti közbelép, 1934), melyben az olimpiai játékok lázát átvéve korcsolyázó cigarettákkal töltötte be a vetítővásznat. A szakma elismerését 1949-ben vívta ki, amikor is a Motion Painting No. 1. (Mozgó festészet No. 1.) című alkotásával elnyerte a kísérleti filmek brüsszeli fesztiváljának nagydíját. Az absztrakt animációban egy festmény születését elevenítette meg, az egyes ecsetvonásokat külön kockákon rögzítve. Berthold Bartoscht Frans Masereel fametszetei ihlették meg. A L'idée (Az eszme, 1932) című animációs klasszikusában a Masereel-féle motívumok érdességét Bartosch üvegre szappannal készített, hátulról megvilágított finom rajzok puhán fényes megjelenítésével ellensúlyozta.

Berthold Bartosch: Az eszme (1932)

Mindezen alkotások erősen hatottak az orosz származású Alexandre Alexeieffre és az amerikai Claire Parkerre, akiket igen foglalkoztatott a litográfiák finomságát és a dallamok áradását ötvöző „vizuális zene" létrehozásának ötlete. Ők találták fel a „gombostűképernyőt", vagyis egy fehér táblát, melybe 500 ezer gombostűt szúrtak. Ha a tűk a táblába nyomódtak, fehér színt kaptak, ha kiemelkedtek, akkor a szürkétől a feketéig mutatták a színárnyalatokat. Ezzel a technikával készítették el az Une nuit sur le mont chauve-ot (Egy éj a kopár hegyen, 1933), Az orrot (l 963), valamint az Egy kiállítás képeit (l 972).

Az új korszak

A televízió megjelenésével a mozi rajzfilmeket készítő animációs csoportok ideje lejárt, hiszen a stúdiók animációs részlege bezárt, vagy kizárólag a televízió számára kezdett el dolgozni. 1960-tól a független animátorok számára a legfontosabb bemutatkozási lehetőséget a filmfesztiválok jelentették. Eleinte még a játékfilmekkel együtt versenyeztek, de hamarosan létrejöttek az animációra szakosodott fesztiválok Annecyben, Zágrábban, Ottawában és Hirosimában.

Alexandre Alexeiff, Claire Parker: Egy éj a kopár hegyen (1933)

Kísérleti animációs film

A 60-as évekre a független animátorok körében uralkodó stílussá vált a kísérleti animáció. A világ minden táján a kísérleti művészfilmek mellett megjelentek az animációs technikák új lehetőségeit kereső alkotások. Valamennyi kísérleti animátor közül a kanadai Norman McLaren karrierje a legismertebb, aki már főiskolásként közvetlenül a filmszalagra rajzolt absztrakt képeivel hívta fel magára a szakma figyelmét. Anglia és New York után a Kanadai Nemzeti Filmtestületnél (NFB) kapott megbízásokat. Itt lehetősége nyílt kipróbálni magát különböző műfajokban, az oktatófilmtől a politikai filmig, a realista stílus mellett az absztraktban is, hiszen az NFB negyvenöt éven át biztos anyagi hátteret biztosított számára. Propagandafilmjei közül a filmre rajzolt Hen Hop (Tyúktánc, 1942) még ma is élvezetes, annak ellenére, hogy a „jegyezz hadikötvényt” üzenete már régen nem aktuális. A Rythmetic (Ritmikus, 1956) és a Canon (Kánon, 1964) ma is friss szellemű oktatófilmjeinek két kitűnő darabja, amelyek szórakoztatva képesek új ismereteket közölni. Absztrakt filmjei sorából a Begone Dull Care (1949) emelkedik ki, melyet az absztrakt expresszionizmus gyöngyszemeként tartanak számon. Az összegzésképpen elkészített Synchrony-ban (Szinkronban, 1971) egy rajzos hangsávot komponált, és a hangzáselemeket képelemekként használta fel a vásznon.

Evelyn Lambart - Norman McLaren: Begone Dull Care (1949)

Kelet-Európában az állami támogatási rendszer több országban is felvirágoztatta az animációs stúdiókat. A cseh művészek közül ekkor vált ismertté Karel Zeman és Jirí Trnka. A bábanimáció kitűnő tehetsége, Zeman az Inspirace (Ösztönzés, 1948) című munkájában egy üvegfúró ábrándképeit mutatja be, aki azt képzeli, üvegtárgyai életre keltek, a képi világot nagy műgonddal dolgozta ki. Számos filmet készített, amelyben élő szereplők animált modellekkel játszanak együtt – Utazás az őskorba, 1954.

A sokrétű és briliáns tudású Trnka 1945-ben tűnt fel a szakmában, hogy különleges darabokkal gazdagítsa azt. Készített derűs western-paródiát (A préri dala, 1949), egészestés feldolgozást (Svejk, a derék katona, 1954), valamint szöveg nélküli feldolgozást, Szentivánéji álom (1959). Az első annecy-i animációs filmfesztivál nagydíját is cseh művész, Bretislav Pojar Az oroszlán és a dal (1960) című munkája kapta meg.

Karel Zeman munka közben

A cseh animáció legismertebb alakja a szürrealista hagyományokhoz kapcsolódó Jan Svankmajer, aki filmjeiben az álomszerű abszurditás, a fenyegetés és az erotika motívumait variálja. Merészen keverte a játékfilmes elemeket az animáció különböző formáival. Ezen újfajta technika hozta meg számára a világsikert, számos fesztivál díját nyerte el többek között az Alice (1988) egészestés filmjével, vagy az 1994-ben készített élőszereplős animációs nagyjátékfilmjével, a Fausttal. Mesterművének A párbeszéd lehetőségeit (1982) tartják, amelynek három epizódjában olyan különös alakok tűnnek fel, mint az ételből, eszközökből és fegyverekből komponált fejek, egybeolvadó agyagfigurák, és nyelvükön megjelenő tárgyakkal kommunikáló hivatalnokok – elnyerve ezzel a berlini és az annency-i fesztivál nagydíjait. Svankmajer szürrealizmusa több ország animátoraira is hatással volt. A csehek mellett a lengyeleknek sikerült eredeti és teljes hagyományt létrehozniuk. Walerian Borowczyk és Jan Lenica briliáns közös műve a Dom (Otthon, 1957), melyben egy otthon várakozó asszony ábrándjait különböző technikát alkalmazó epizódokban jelenítettek meg, nagydíjat kapott Brüsszelben.

Jan Svankmajer: A párbeszéd lehetőségei

Animációs olimpiász

Az első, és eddig egyetlen animációs olimpiászt a Los Angeles-i olimpia idején, 1984-ben rendezték meg, népes nemzetközi zsűri részvételével. Minden idők legjobb animációs filmje ezen a rangos válogatáson Jurij Norstein Mesék meséje (1979) lett, melynek főhőse – és egyben a szerző alteregója is – az orosz népmesevilág farkaskölyke, aki magára veszi az emlékezés terhét, kijelölve ezzel a művész hagyománymegőrző szerepét. Norstein kivágott figurákat keltett mindehhez érzékletesen életre. Egy másik díjnyertes alkotás, Priit Pärn Ebéd a szabadban (1983) című alkotása is a művész társadalmi szerepkörét járja körbe, egy picassói figura történetét mutatva be, akit bürokraták üldöznek, de karjai egy tank lánckerekei alatt szárnnyá változnak. A vékony, szabálytalan vonalakból összeálló stilizált alakok expresszionisztikus, groteszk hatást keltenek. A második legjobb alkotásként a zsűri Caroline Leaf Az utca (1976) című, üvegfestéses technikával készült munkáját díjazta, mely Ottawában is nagydíjat nyert és bekerült az Oscar-jelölések közé is. A film egy kisfiú nézőpontjából mutatja be a nagymama halálát. A hatodik helyezett Crack! (Reccs!, 1981), Frédéric Back munkáját a Filmakadémia is Oscarral tűntette ki. A film főszereplője egy nemzedékről nemzedékre öröklődő hintaszék, mely a québeci kulturális változásokat követi végig.

Priit Pärn: Ebéd a szabadban (1987)

Animációs nagyjátékfilmek

Az ipari méretű animáció egyedül a nagyjátékfilmek területén virágzott még, hiszen ezek alkalmasak voltak a moziforgalmazásra. Bár világszerte rengeteg egészestés rajzfilm készült, csak kevés tudott igazi sikereket elérni. Ahhoz ugyanis, hogy az animáció képes legyen több mint egy órán át fenntartani a közönség figyelmét, speciális minőségre, hangulatra és dramaturgiai fejlődésre volt szüksége. Sok kudarc után a műfaj első, valóban sikeres alkotásait a Disney-stúdió egy fiatalabb tehetségekből álló új csapata készítette el, akik sorra gyártották a korszerű rajfilmeket: A kis hableány (1989), A Szépség és a Szörnyeteg (1991), Aladdin (1993), Az oroszlánkirály (1994). De számos kitűnő animációs film is sikeresen vette az akadályt, így René Laloux: A vad bolygó (1973), Jean-Francois Laguionie: A homokkönyv (1985), A sárga tengeralattjáró (1968) című alkotásai. Az animációs művészetet Bruno Bozzetto mindezidáig felülmúlhatatlan részletekkel ajándékozta meg az 1976-os Allegro non troppo-val, amely tulajdonképpen a Disney-féle Fantázia szatírájaként készült, élőfilmes keretjátékkal. A független animáció a világ szinte minden országában virágzott, számtalan emlékezetes művet hozva létre; ezen összeállítás keretei így csak nagyvonalakban adtak lehetőséget az animáció európai történetének összefoglalására, és jelesebb alkotóinak megemlítésére.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk