Michael Moore-ról sok rosszat el lehet mondani (és el is kell), de egyvalami biztos: van stílusa. Lehet az naiv, túl nyilvánvaló, hatásvadászan agit-propos vagy bármilyen, az ötvenes éveit taposó rebellis megszült egy új kategóriát, ami a dokumentum- és a propagandafilm közti felszántatlan területen helyezkedik el, és jobb híján úgy hívjuk, hogy „Michael Moore-os”.
A fegyverőrület, a terrorizmus, a Bush-dinasztia idiótaságai és az amerikai egészségügy problémáinak kivesézése után mackós agitátorunk visszatér a Roger és én című, 20 éve készült filmjének témájához, a kapitalizmus visszásságaihoz. Moore az Amerikában tetőző gazdasági válság okait kutatja a maga egyszerű és populista módszereivel: a probléma kezdetét Ronald Reagan elnök megválasztásának idejére teszi, amikor a hitelkártya-őrület igazán kezdetét vette a tengerentúlon. Az amerikai átlagpolgár értelmi szintjének megfelelő lassúsággal, határozott és világos dramaturgiával mutatja be azt az utat, ami a nagy hitel-kártyavár összeomlásához vezetett.
Azt már rég tudjuk, hogy az Ígéret Földje (is) tele van ugyanolyan szegénységgel, mocsokkal, korrupcióval, mint bármelyik keleti szomszédos nép országa, de Moore – látszólag a tényfeltáró újságírás módszereivel – bemutat pár igazán elképesztő példát a jelenkori Amerikát működtető gépezet sötét oldaláról. Megtudjuk, hogyan nevezik a bankok az egyszerű átlagpolgárt, akiknek akár halála is – egy zseniális biztosítási húzáson keresztül – profitot hozhat a cégeknek (halott parasztok), megtudjuk, hogyan és miért zajlik egy kilakoltatás az USÁ-ban, látjuk az elnök mögött ténykedő, őt is kontrolláló embert, a kizsákmányolást, a Nagy Jenki Nyomort, azt, hogy egy cég hogyan nyúl le fehér gallérral 700 millió dollárt a költségvetésből Bushék utolsó napjaiban. Moore mindezekért a szerencsétlenségekért a kapitalizmust okolja, mint olyan rendszert, amelyet csak a profit érdekli, semmi más, s ennek az ok-okozati rendszernek a felállítása érdekében még a klérust is (!) megszólaltatja, de leginkább a kisemmizetteket, a panaszkodókat.
Alternatívát is próbál mutatni: Teddy Rooseveltet hozza fel saját történelmi előképének, aki egy második kiegészítést akart csatolni az Egyesült Államok alkotmányához – ebben egyszer és mindörökké rögzült volna pár alapvető jog, ami megilletne minden amerikait. Teddynek nem sikerült véghezvinnie utolsó nagy tettét, így most a Wall Street cápái irányítják a világ irányítóját. Moore forradalomért kiált (a szó szoros értelmében), mozgósításra szólítja fel a népet, a szegényeket, az egyre nagyobb tömegeket, akik a tőzsdei machinációk miatt pl. házukat veszítették el. Megint működik az „élet simán veri a fikciót” elv, az ember – annak tudatában, hogy ez megtörtént és így történt – elborzadva nézi (ezt) a filmet (is), csuklani se mer ijedtében, s egy szorongató érzés vesz rajta erőt a sötétben. A mozgósítás működik, a néző összeesküvés-elméletekben kezd gondolkozni.
Moore tehát továbbra is az ő kis populista módszereivel él legszívesebben, az átlagembert szólítja meg, vele próbál kommunikálni, neki próbálja eladni ideológiáját. Amivel amúgy nem is lenne baj, mert talán – teszem azt – akár e szöveg írójának is szimpatikus a liberális-szocialista ideológia, amit Moore képviselni látszik. Egy fontos dologról viszont nem szabad megfeledkezni: a nép, az istenadta nép saját maga is felelős azért a sok szerencsétlenségért, ami vele történt. Bekapták a horgot, pedig senki sem tartott puskát a fejükhöz, hogy vegyék meg a legújabb Ájpodot vagy Hummert, ők maguk jószántukból, senki által nem kényszerítve írták alá a lakásukat zálog alá helyező szerződéseket, hogy még több kaját és még több felesleges élvezeti cikket megvehessenek azoktól a multiktól, akik – igaz, Reagannak hála – méltánytalanul kevés adót fizetnek vissza a sok eladott szemét után. A dicsőséges amerikai nép maga is felelős azért, hogy az egy emberre eső energiafogyasztása pl. szinte kétszerese az európaiénak.
Szóval bármennyire is szimpatikusak lennének Robin Hood-szerű akciói és retorikája, nem kell és nem szabad mindent elhinni Michael Moore-nak, pont annyira kritikus szemmel kell nézni dokumentumfilmként eladott agitkáit, mint annak idején az amerikai és náci háborús mozgósító filmecskéket, vagy a szovjet termelési filmeket. Hatásos film, nagyon működik, de hatásos marad-e hosszú távon? Az az érzésem, hogy Moore a liberalizmus fecskéje marad, egyedül nem tud tavaszt csinálni, még Barack Obama segítségével sem (akit amúgy egy rövid, kampányfilmnek is beillő jelenet erejéig Messiásként bálványoz).
Mindazonáltal így, a sokadik filmjénél is le tud szakadni a pofám, hogy a romániai és magyarországi moziforgalmazás milyen egy érdekes biznisz: képesek amerikai „dokumentumfilmet” vetíteni moziban, ami kizárólag az amerikaiakról, az ő nyomorukról szól, eközben profitra számítanak, az itteni nézők meg még be is mennek a filmre. A saját portánkról szóló, kevesebb valóságferdítő eszközzel operáló dokumentumfilmek pedig kis, áporodott szagú fesztiválokra és a Szemle első két napjára szorulnak vissza. Na, ezt filmesítse meg, Mr. Moore!
