Két könnyedebb film (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee - A varázsdada) után Kirk Jones rendező legújabb munkájában sokkal komolyabb hangokat üt meg. A Mindenki megvan története az újraegyesülés problémáit járja körbe, azonban minden előnyével együtt sem igazán kiemelkedő alkotás.
A film egy 1990-ben készült Giuseppe Tornatore-film, a Mindenki jól van (Stanno tutti bene) amerikai remake-je, amelyben a nyugdíjas Frank Good, felesége halála után igyekszik újra felvenni a kapcsolatot az ország különböző részeibe költözött gyerekeivel. Mivel ők nem jönnek el hozzá, Frank úgy dönt, hogy ő látogatja meg őket, amivel kezdetét veszi a lassú tempójú hibrid road-movie. Mivel a gyerekekkel mindig Frank felesége tartotta a kapcsolatot, neki mondták el minden bajukat és örömüket, főszereplőnknek lassan szembesülnie kell azzal, csak nagyon felületesen ismeri őket, illetve, hogy azok elhallgatták előle valódi életüket.
A történet azon túl, hogy már eleve újrahasznosított, nem tartogat különösebb meglepetéseket, még a Tornatore-film megnézése nélkül is kifejezetten ismerősnek hat. Jones, bár nagyon következetes dramaturgiával bontakoztatja ki a sztorit, nem tudott kellő frissességet vinni a filmbe. Ráadásul idő előtt lelövi a nagyobb „poénokat”, így a valódi katarzis is elmarad. Éppen ezért bármennyire dicsérhető a történet személyessége, a kitartott képek szépsége (különösen Frank utazása során) és a visszafogott tempó, a filmből a végére kicsit kikopik a jelentés.
Mindemellett túlzás lenne azt mondani, hogy ki is üresedik, ugyanis a történet karakterei nem kidolgozatlanok. Sőt, Frank alakja mellett kiemelkedik Jack, az unoka (Lucian Maisel), akinek lazasága, ha egy kicsit off-beat is, de nagyon jól jön a filmnek. Az egyre jobb színésszé váló Sam Rockwell által játszott Robert pedig kifejezetten kulcsfontosságú szerepet tölt be analóg fényképezőgéppel kattintgató apja utazásában. Ugyanis Robert az, aki szembesíti főszereplőnket azzal, hogy nem minden úgy alakult gyerekei életében, ahogy azt ő számukra annak idején eltervezte. Kettejük beszélgetése alatt feltárul, hogy apa és gyerekei-viszony milyen is a másik oldalról nézve. A színészek közül amúgy mindenkinek magabiztos az alakítása, de igazából senki sem kiemelkedő. Ennek megfelelően kevés kockázatot is vállalnak, épp csak annyit, amennyit kell. Főleg Robert de Nirónak rutin ez a szerep, bár kétségtelenül az ő játéka viszi a hátán filmet. A többi névből is sejthető, hogy a Mindenki megvan azért nem kifejezetten alacsony költségvetéssel készült, Frank családjában feltűnik például Kate Beckinsale és Drew Barrymore is.
A színészek teljesítményével szemben a filmen sokszor érezni a rendező bizonytalanságát. A legfeltűnőbb, hogy Jones nem tudja pontosan, mit csináljon az időről időre narratív elemként visszatérő telefonbeszélgetésekkel, amelyekben a testvérek megbeszélik a teendőket, vagy éppen „konspirálnak” apjuk ellen. Azon túl, hogy ezek a kiegészítő elbeszélések megakasztják az egyébként is visszafogott ritmust, azért is teljesen szükségtelenek, mert a történet önmagától is remekül szerveződik. Frank utazásának lassú tempója, és a testvérek kitapintható hazugságai már épp elegek ahhoz, hogy önmaguktól is érezzük és értsük a problémákat.
A komolyabb hangnem ellenére nem hiányzik a filmből egy kevés fekete komédia sem, amit Jones nagyon jó érzékkel, és csak nagyon óvatosan adagolt a történetbe. Viszont annyira éppen elég, hogy a film ne forduljon egyből a hasonló filmekből már megszokott hollywoodi giccsbe. Vannak persze szentimentálisba hajló elemek és jelenetek, de ezek semmiképpen sem rontják el a film összképét. A Mindenki megvan legnagyobb erőssége kétségkívül maga az országot átszelő utazás, elsősorban lassú tempója miatt. Frank ugyanis nem repülhet, ezért vonattal és busszal teszi meg a szükséges távolságokat. Fontos tehát, hogy az utazásnak ezúttal sem csak annyi a szerepe, hogy a főszereplő A-ból B-be jusson, hanem egyúttal az apa jelleméből is mutat valamit.
A Mindenki megvan egy kerek történet, szép történeti ívvel, és talán egy kicsit hagymázas befejezéssel. Szép, ráérős tempóval és ritmussal halad előre a hozzá tökéletesen illő képi világgal, azonban nem válik különleges élménnyé. Kirk Jones semmilyen téren nem kockáztatott sokat, cserébe viszont nem is nyert meg nagyobb téteket.
