Amikor DiCapriót legutóbb egy hajó korlátjának dőlve láttuk, sejthettük, hogy nem lesz jó vége a hajóútnak. Nincs ez másként a Viharszigetben sem, de ezúttal hősünk nem egy jókora jéghegy, hanem egy rejtélyes sziget felé tart. Új-Hollywood egykori fenegyereke friss mozijában az emberi elme rejtett bugyraiba ereszkedik alá: álom, emlékezet és valóság – mozgóképes megjelenítés szempontjából – kockázatos határmezsgyéjén egyensúlyozva.
1954-et írunk, két amerikai szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels (DiCaprio) és társa (Mark Ruffalo) pedig egy, a partoktól messzire eső, félelmetes erődszigetre érkezik. Itt működik ugyanis az Egyesült Államok és talán a világ egyetlen olyan intézete, amelynek lakói („nem rabok, páciensek!”) különösen veszélyes, zavart elméjű bűnözők, akiknek – igazolt elmebetegségük miatt – sem a „rendes” fegyházakban, de – bűntetteik súlyossága és társadalomra veszélyes magatartásuk okán – a szokványos szanatóriumokban sem jutott hely. Egyikük, egy nő azonban megszökött, szabályosan felszívódott ultra-biztonságosan őrzött cellájából, hőseink ezt az ügyet felderíteni jöttek a Viharszigetre.
Ha egy film közege az elmegyógyintézet zárt világa, általában a történet két lehetséges irányba mozdulhat el. Poe óta tudjuk, hogy a bolondokháza allegorikus helyszín: a társadalom leképezése kicsiben, amely kiváló kerete lehet a vitriolos társadalombírálatnak; de azt is, hogy a pszichés zavarok egy főre jutó gyakorisága miatt a különböző, szürreálisan elképesztő tudati/tudatalatti folyamatok hátborzongató ábrázolásának is. Azt az első perctől gyanítjuk, hogy itt nem egy Száll a kakukk fészkére típusú társadalmi drámával állunk szemben – már csak azért sem, mert a film az ünnepelt krimiszerző, Dennis Lehane azonos című könyvének adaptációja (immár a harmadik, Clint Eastwood Titokzatos folyója és Ben Affleck Hideg nyomonja után).
Nos tehát, Daniels rendőrbíró megérkezik erre a szerfelett baljós, szakadatlanul viharok tépázta helyre, ahol rögtön ádáz küzdelembe bonyolódik a barátságtalan, láthatóan valamit titkoló személyzettel, köztük a Ben Kingsley alakította intézetvezetővel – és saját múltjának folyamatosan kísértő démonaival. Persze, senki sem az, akinek látszik, ő maga a legkevésbé; sok más filmtörténeti referencia mellett David Lynch művészete juthat eszünkbe erről, különösen az Útvesztőben világa. Scorsese azonban más utat választott – és jóval klasszikusabb formanyelvi megoldásokat – a mentális-tudati folyamatok szuggesztív ábrázolására. Lynch az objektív valóság és az álom/képzelet/fikció terepének egymásba játszatását a valóságosként feltételezett történetsík álomszerűen nyugtalanító megjelenítésével érte el; Scorsese víziójában viszont a nem-valóságos ugyanolyan konvencionálisan természetes, mint a hősök „normális” léte („definiálja, mit ért »nem szokványos« alatt”, vág vissza gúnyosan a nap mint nap súlyos elmebetegekkel foglalkozó ápolónő a kihallgatás során). A hősünket ért két meghatározó múltbéli trauma, a dachaui koncentrációs tábor felszabadításának borzalma és feleségének (Michelle Williams) állítólagos tűzhalála gyakran egymásra tevődik, és még az sem egyértelmű, hol húzódik a szoros értelemben vett álom és az ébrenlétet kísérő hallucináció határa (a nyomozó rémálmából halott felesége jelenésére ébred).
Scorsese most is bizonyítja, hogy – ha a választott műfaj megkívánja – a feszültség- és atmoszférateremtés mestere, a noirosan stilizált, a klasszikus hollywoodi történet- és díszletpaneleket idéző képvilág pedig Robert Richardson operatőri munkáját (is) dicséri. Talán túl sok mindent is zsúfolt ebbe a filmbe: összeesküvés-elméletet, hidegháborús neurózist, történelmi beágyazottságú erőszakelméleti traktátust és pszichológiai esettanulmányt. A film mégsem esik szét, és ebben nagy szerepe van a nézőpont könyörtelen következetességének: sosem látunk olyan jelenetet, amely ne a főhős alakja köré szerveződne, mindent a szövetségi nyomozó visz a hátán – vagy az elméjében. Ezért aztán lényegtelenné válik, milyen az útvesztő természete és merre van a kijárat, a lényeg a benne tévelygő emberi egzisztencia. Az, hogy ezt el tudja hitetni velünk, menti meg a Viharszigetet attól, hogy „pusztán” egy fölényes profizmussal összerakott, kiválóan megkonstruált, végig élvezhető, igényes, rejtélyes, de semmi újszerűt nem nyújtó pszichotriller legyen – ha szükséges ettől „megmenteni” egyáltalán. (Azt viszont semmi sem menti, hogy Scorsese elhelyezett néhány szemérmetlenül hatásvadász jelenetet, amelynek láttán a jobb ízlésű néző valósággal elpirul; felesége fantomja hamuvá porladva hull ki Teddy ölelő karjai közül, hogy mást ne mondjak.)
A szereposztás imponáló – az említettek mellett Max von Sydow is feltűnik –, de egyvalami mellett mégsem lehet elmenni szó nélkül – nyilván, a mélységesen szubjektív ítéletalkotás ódiumának vállalásával. Leonardo DiCaprio a rendező legújabb alkotói korszakának kedvence, de attól tartok, ezúttal nem volt a legmegfelelőbb választás. Alkatából, kölykös-selyemfiús habitusából fakadóan nehezen illik rá a karcos modorú, kiégett, poszt-bogarti detektívfigura és a veszedelmes, dühöngő őrült szerepköre egyaránt – egyszerűen nem hiszem el neki, bármennyire jól csinálja. Talán a harminc évvel fiatalabb De Niro kellett volna ide: igen, Travis Bickle a Taxisofőrből, a maga látens eszelősségével. Csak hogy a múlt kísérteteinél maradjunk, természetesen.
