Nick Hornby és Lone Scherfig – a páros, akikben első pillantásra semmi közös nincsen. Más alkotói stílusok, más témák és más azármazási közeg. De ha jobban a dolgok mélyére nézünk, akkor majd kiszúrja a szemünket a nyilvánvaló közös pont: ez a két művész piszkosul ért a kisemberek nyelvén, és legalább olyan jól képesek megjeleníteni ezek kapcsolatát. Az Egy lányról esetében pedig pontosan erre volt szükségük.
Lynn Barber önéletrajzi írása a '60-as évek Angliájába kalauzol, főszereplője egy külvárosi eminens diáklány, Jenny. Egyetlen vágya, hogy bekerüljön egy jó nevű egyetemre, de közben az élet az útjába gördít egy jóképű „akadályt”. A forgatókönyvíró Hornby és a rendező Scherfig nem időzik túl sokat a felvezetéssel, épp csak hogy megmutatják nekünk nyárspolgár családja körében Jenny-t (Carey Mulligan), az ambiciózus lányt, aki mindig helyesen válaszol, aki zenél és akinek álmai vannak. De ezek mögött lakoznak más, nem feltétlenül tisztességes vágyak is. Jenny titokban dohányzik és az apja által tiltott zenét hallgatja. Mindössze néhány apró jelenet van szentelve ezeknek gesztusoknak, de frappánsak és tökéletesen közvetíti az alkotók szándékát. Ebbe a kopottas, hideg színekkel bevont környezetbe robban be egy esős napon a 35 éves zsidó David (Peter Sarsgaard), aki pillanatok alatt megbabonázza a lányt. A tapasztalt, rutinos csábító semmi perc alatt kiismeri a tizenéves fruskát, pontosan tudja mi kell neki, és már kész is a románc. De itt álljunk meg egy pillanatra.
Amennyire precíz a karakterek bemutatása a bevezetésben, annyira felületes a folytatás, vagyis David és Jenny bimbózó románcának megjelenítése. A nézőnek olyan érzése támad, mintha csak az üzenetet közvetítenék felé, de nem engednék közel kerülni a történésekhez. David és Jenny puccos étterembe mennek, esetleg árverésre vagy vidékre ruccannak ki. Megjelenik a szépség mögött húzódó árnyoldal is, amit David pillanatok alatt elhessegtet. Egy szó mint száz, Jenny megízleli a szabadságot, belekóstol egy olyan életbe, ami könnyű, szórakoztató és gazdag. Felfogjuk, csak nem érezzük. Túl keveset látunk ebből a világból, és bár tudjuk, hogy mit reprezentál, kívülről mégsem látszik olyan csábítónak. Mint ahogyan David karaktere sem. Peter Sarsgaard minden tőle telhetőt megtesz, karaktere mégsem válik azzá, akiért egy nő mindent eldob, feladja az álmait és újakra cseréli azokat. Ő nem a herceg a fehér lovon és amit kínál, az nem Meseország... legalábbis a vászon ezen oldaláról. Ráadásul a kibontakozó szerelem mellett Jenny apja is pálforduláson esik át, és konzervatív életszemléletét félredobva David karjaiba löki a lányát. A mondanivaló itt is világos, viszont itt a megjelenítés is jeles. Az apa nem vesz részt lánya új életében, ő csak hallja azt a sok szépet. Az őt alakító Alfred Molina kiválóan formálja meg a pénzszagra egyre csillogóbb szemű kisembert, őt látva semmi kétségünk: eladná a lányát.
Scherfig azonban óvatosabb ennél, nem csinál Jenny-ből áldozatot. A folyamatot a lány jellemfejlődésének részeként kezeli, mint ahogyan az eredeti cím is mutatja: ez egy életre való nevelés. A szegény lány beleszeret a gazdag fiúba és innentől a film egyensúlya is helyrebillen. Amikor már nem a miérteken kell gondolkodnunk, az Egy lányról újra egy élvezetes és értelmes mozivává válik: itt már csak két szerelmes van; Carey Mulligan, akitől bár a film első felében is érzékeny játékot látunk, itt virágzik ki igazán. A diáklányból nő lesz, aki pillantásával bearanyozza a szerelem betljesülésének helyszínéül szánt hotelszobát, aki szembeszáll a Davidre antiszemita megjegyzéseket tevő igazgatónővel (a kis szerepében is kiváló Emma Thompson), aki szembenéz „új élete” hanyatlásával és aki megbánást mutat, amikor össze kéne törnie.
A lánynak sok mindenben döntenie kell, de aztán azt is megtanulja, hogy a sors néha felülírja döntéseinket. Az életünket nem csak magunk határozzuk meg, akármit is mondjanak a romantikus filmek vagy a leányregények mézesmázas sorai. A rendezőnő magabiztosan mutatja be az útelágazást, amihez hősnője érkezett. Látjuk, ahogy a lány rálép egy útra és látjuk, hogyan reagál a környezete. Újra visszaköszönnek azok a tökéletes érzékkel kiragadott pillanatok és apró gesztusok, amik őszintén és mélyen láttatják ezen viszonyokat a lány és szerelme, valamint a lány és saját élete között.
Anélkül, hogy további részleteket árulnék el a film történetéről, csak annyit tennék hozzá, az erkölcsi és jellembeli fejlődés kiteljesedik, Jenny megtanulja a leckét, és jól hasznosítja azt. A néző pedig ezen „oktatás” részeként szemtanúja lehet annak a korszaknak, ami egy új éra beköszöntét készítette elő, hiszen a hatvanas évek sok változást hoztak szerte a világban, ezzel együtt Anglia fiatalságában is. De mindenekelőtt tekintsünk úgy a filmre, mint egy tanmesére, aminek akadnak ugyan gyengébb részei, de egészében véve szép, kerek – és kiemelkedő színészi alakításokkal szórakoztat.
