1984-ben még volt mit nézni. Az Orwell-adaptáción kívül ebben az évben került a mozikba Lynch Dűnéje, Cameron Terminátorja és Leone Volt egyszer egy Ameriká-ja. Egyikük sem kapott még csak jelölést sem az Oscarra; viszont 11-ből 8-at váltott szoborra Miloš Forman Amadeusa – valószínűleg azért, mert nem csak látni, hallani, érezni, szeretni lehet ma is ezt a remekművet, hanem mert ezen érzékelési módokat egymásba úsztatva is lehet élvezni az alkotást.
Mozart (Tom Hulce) éles vihogását látni lehet, amint végigszalad a termeken. Az éj királynőjének áriáját utol lehet érni, amint egy rikácsoló fehérnép száján kiszaladva az operában borzongatja végig a hátakat. Hallani lehet a kísérteteket, szagolni az irigységet és képzeletben fel lehet próbálni a parókákat is. A képet, a hangot, a dramaturgiát és a kiegészítő elemeket a rendező látszólag minden különösebb trükk nélkül dolgozta össze, az egész mégis varázslatosan hat.
A film felépítése egészen klasszikus: az öreg Antonio Salieri (F. Murray Abraham) egy bolondokházában meséli el Mozarttal való találkozását és kapcsolatát egy papnak. Az emlékezés inkább rácsként, mintsem keretként szolgál a lineárisan felépített történethez, időnként megszakítva azt az idős Salieri narráló képeivel. W. Amadeus Mozart színpadra vitt operái időrendi sorrendben ágyazódnak a történetbe, az operák dallamai viszont végig át- meg átszövik a filmet. Ebből az alapból egy középszerű életrajzi filmet bárki tudott volna csinálni, Forman rendezése alatt azonban varázslattá lett.
A dráma- és forgatókönyvíró Peter Shaffer Mozart alakját nem édesanyja, gyermeke, barátja vagy felesége szemszögéből eleveníti meg, hanem riválisa nézőpontjából. Ez a megközelítés már eleve magában hordozza a film egészét uraló feszültséget, az alkotók így elkerülték annak a veszélyét, hogy pátosszal teli felmagasztaló életrajzi alkotás szülessen – mint amilyen a legtöbb nagy történelmi személyiség életét megidéző film. A film két főszereplője, Mozart és Salieri annyira árnyalt karakterek, hogy már egészen emberi alakot öltenek (ami történelmi filmek esetében csak ritkán jön össze). A csodálattal kevert irigység motívuma filmekben általában az irigy/gonosz oldalra húzza a mérleget, háttérbe szorítva az önkéntelen (ezért kétségbeesett) csodálatot. Forman azonban zseniálisan ért a karakterek kidolgozásához: Salieri alakja ezért annyira hiteles, mert magában hordozza az irigység tragikumát, és ettől végtelenül szánalmas, ugyanakkor nevetséges is lesz.
A sajnáló nézői magatartást azonban nem a sértett fél szubjektív nézőpontja váltja ki, hanem az ellenfél, Mozart viszonyulása – ez fokozza a tragikumot és teszi a mesélőt nevetségessé. Ezzel a felismeréssel válik nagyon finoman önreflexívvé az alkotás. Akárcsak környezete, a filmbeli Salieri igazi közhely, akit csak a nonkonformizmus, az egyediség, a veleszületett tehetség zseniális képviselője, Mozart ingathat meg középszerűségében és billenthet ki egyensúlyából. Mozart könnyedsége, bohémsága és tehetsége viszont csak akkor válhat végtelenül vonzóvá, ha a néző kívül kerül a történeten. Ha csak voyeurködik, akkor láthatja igazán sokszínűnek a karaktereket, és élvezheti igazán a filmbeli látványt.
A történet, cselekmény és karakterek élvezhetősége pedig csak egy pici szeletkéje a film egészének. Mozart lenyűgöző operáit a rendező nem pusztán elhelyezte vagy elszórta a történetbe, hanem az operák „hangsávjait” a képek részeivé tette. A hang sohasem válik le a képről, ezért gyakran hátborzongató összhatás lesz az eredmény – anélkül, hogy mindez öncélúnak hatna (azaz hogy hatásvadásznak lehetne nevezni ezt az összhangot). Az ügyesen kiválasztott színészek játéka, Mozart „szépséghibái”, Salieri középszerűsége Forman irányítása alatt a tőle már elvárt tökély szintjén kidolgozott, akárcsak a díszletek, a kosztümök, a smink. A kevésbé jelentékenynek tűnő dolgoknak is hihetetlen erejük van, a szereplők parókái legalább úgy árulkodnak természetükről, mint tetteik. A jeleneteket végig természetes fénnyel világították meg, aminek köszönhetően nem érződik a kosztümös filmekre általában jellemző mesterkéltség.
Külső ráadás még a független Saul Zaentz producer (Száll a kakukk fészkére, A lét elviselhetetlen könnyűsége, Az angol beteg, Goya kísértetei) munkája, aki jó érzékkel dolgozik együtt Formannal. Az Akadémia díjazta is a producert, a forgatókönyvírót, a rendezőt, a főszereplőt (F. Murray Abraham), a zenét, a díszletettervezőket, a kosztümkészítőt, a sminkeseket és díjra jelölte az operatőrt, a vágókat és Tom Hulce-ot is. Bár az Oscar-díjat nem biztos, hogy feltétlenül etalonnak kell elfogadnunk, minden elismerés, amiben a film készítőit részesítik, megérdemelt.
Forman humorral, finom iróniával és gúnnyal egyszerre érzékelteti a kor ellentmondásosságait és az ember szánalmasságát a nagyzolásban; tiszteleg a nagyság előtt, akkor is, ha annak képviselője hanyag, nemtörődöm. Egy ilyen alkotás láttán, mint az Amadeus, már nem érdekel, sőt fel sem merül a kérdés, hogy amit láttam kor- és történelemhű-e, így volt-e, vagy hiteles-e. Ha az egész egy nagy vicc lenne, akkor is megérte volna, mert a filmben a hangsúlyok ezeknél sokkal lényegesebb – és időtlen pontokra, hangjegyekre ütemeződnek.
