A Beépített szépség lopott-kopott Hamupipőke-történet a legrosszabb amerikai komédiák modorában. A címszereplő Sandra Bullock producerként is jegyzi a filmet, jelezve ezzel, milyen fontos volt számára celluloidra vetni ezt a műfaját tekintve kiismerhetetlen, aktualitásában a BMX-banditákkal vetekedő, humorában a kaka-pisi filmeket is alulmúló gyors felejtésre ítélt al-alkotást.
Gracie Hart FBI-ügynöknőt fegyelmezetlensége miatt pár hét irodai munkára ítélik, ám amikor a texasi Amerika Szépe verseny résztvevőinek élete veszélybe kerül, és szükség van egy téglára, ő lesz a kiválasztott. Hart ügynöknő a pizzát mogyoróvajjal eszi, férficipőben jár, 10 éve nem mosott hajat, amikor pedig arca véletlenül kaján mosolyra gördül, két nyekkenés között röffen egyet – ő az FBI beépített szépsége a versenyen. A tyúkagyú modellcicákat utálja, azoktól pedig kifejezetten irtózik, akik a döntő forduló előtti beszélgetésen csak annyit tudnak mondani: „Életem Álma a Világbéke." Két napja van, hogy ő is ilyen lánnyá változzon. Sikerül neki.
A film üzenete a szokásos „a rút kiskacsa is érző kiskacsa, és értékes tagja a társadalomnak, és azon belül is az FBI-nak, szeretjük, ha nincs is melle” bevett igazságon túl az egyik jelenet egyik mondatának szavai között feszül: „Mindig utáltam az értelmiségieket, a feministákat, a csúnya nőket, az olyanokat, mint maga!” – hangzik az ítélet a szépségverseny öregedő szervezőnőjének szájából. Sandra szemeit lesütve belefog a Miss Congeniality (valójában: Szívkirálynő) forgatásába – talán bánja, hogy korábbi alakításaiba túl sok észt, értelmet, nőietlenséget vitt –, hogy szőrtelenített lábakkal és minden testhajlatában egy fegyverrel szálljon szembe az Amerika Édes Lányait szipolyozó feminizmus intellektüel komiszsága ellen, és a film végén ő maga mondja ki könnyes szemekkel: „Életem Álma a Világbéke."
Ha a végeredményből indulunk ki, a rendezőválasztás kitűnő: a McGyver néhány epizódjával büszkélkedő, majd a felejthetetlen Richie Richbe életet lehelő Donald Petrie-től éppen ilyen lendületű filmre számíthattunk. „Menjünk vidékre és ott történjen valami” – hangozhatott a rendezői koncepció. A recept szerint egy kis McGyver-féle szöszmötölés, egy kis Pygmalionból lopott szépítgetés Michael Caine-nel, egy magát osztálykiránduláson érző FBI-csapat még belefér: a film olyan lapos akár maga Sandra Bullock. A kezdő képsorok egy New York-i orosz vendéglőben játszódnak, az ügynökök a konyhán át üldözik a menekülő maffiózókat. Gyors képek, jó fények, izgalom – a rendező mégis másra vágyik. A következő jelenetek a Csupasz pisztoly- és a Rendőrakadémia-sokológia modorában mesélnek, hogy aztán Texasban Hart ügynök Charlie angyalait is megszégyenítő ügyességgel énekeltesse meg az üvegpoharakat bajor puncijelmezben. A néző ezen a ponton kénytelen elfogadni, hogy a cseppet sem meglepő végkifejletet e masszába süppedve kell kivárnia, szenvedésén nem enyhíthet sem az Oscar-díjas Michael Caine alakította meleg „Higgins professzor”, sem William Shatner (T. J. Hooker) töketlen és erőtlen konferansziéja, sem Benjamin Bratt ambiciózus és kegyetlenül tehetségtelen FBI-tisztje, sőt még maga a producer sem. Az egész film egy gondolatmenetet sem ér.
Az üzenete viszont igen. Hiszen talán éppen azt szeretné elmondani nekünk, hogy ideje a politikai korrektséget új vágányra vezetni, ideje a hátrányosan megkülönböztetettek sorába felvenni a szép és buta nőket, ideje a PC Amerika ellen fordítani saját eszközeit. Mától illatos, ami bűzlik.
Ne feledjük azonban, hogy az amerikai álomgyárak elsődleges feladata a szórakoztatás, melynek ez a film minden kis szálkájában eleget is tesz: önfeledt mulatást nyújt a tény, hogy ez a film elkészülhetett, hogy egykor jó színészek szerepet vállaltak benne, hogy nem csalódtam Sandra Bullockban (sose vártam tőle többet), hogy egyáltalán megnéztem, és hogy közel 3500 leütést pazaroltam rá.
