Kisebb felület, kevesebb tér

Tévéfilmekről a szemle apropóján

A tévéfilm fogalmáról elsőre valószínűleg senkinek nem az ugrik be, amint egy izgalomtól görcsölő ember tapadókoronggá változott szemgolyókkal csüng a képcsöveken. Sokkal inkább valami régi és poros, filmszerű valami, amiben ismert és kevésbé ismert színészek közhelyes szituációkban hiteltelen dolgokat mondanak egymásnak nagyjából 45–60 percig.

Röviden: a műfaj nem túl elismert (vagy inkább felismert, a többség ugyanis valószínűleg azt sem tudja, hogy létezik önállóan ez a forma). Annak ellenére nem, hogy a nagy vászonra rendező direktorok is gyakran foglalkoznak hasonló produkciókkal két nagyobb volumenű munka között.

A televízióba készülő filmek a megjelenés platformján kívül formai szempontokból is különböznek moziban vetített társaiktól: hosszuk ugyanis (összesen, vagy sorozat esetében epizódonként) általában nem igazán haladja meg a 60 percet (kivételek persze mindig vannak). Értelmezhetjük tehát úgy is: olyan filmre valónak ítélt történetek, amelyek vagy túl rövidek egész estés filmnek, vagy túlságosan hosszúak, jó példa a Régimódi történet, a Szabó Magda remekművéből Bereményi Géza által készített hatrészes minisorozat, mely a tavalyi szemle programjában is szerepelt.

Pénz, pénz

Ha már felmerült a tévé- és mozifilmek közötti különbség, természetesen nem feledkezhetünk meg a költségigényekről és ezek fedezeti lehetőségeiről sem. Két irányból indulhat el a tévéfilmkészítés ma Magyarországon: a közszolgálati televíziók kulturális szerkesztőségeinek rendelésére, valamilyen esemény kapcsán, de mindenképpen megadott témában. Ez esetben a film elkészülhet akár teljes mértékben házon belül is, saját dramaturgokkal, saját felszereléssel, saját munkatársakkal. Fordított esetben az alkotók kívülről keresik meg a televíziót egy-egy ötlettel, és ha az szerződésben biztosítja, hogy befogadja az elkészült alkotást, a készítőknek jóval több esélye lesz egyéb pályázatok esetében is. Pályázatokat pedig viszonylag gyakran hirdetnek, főként a televíziózás szempontjából legfontosabb (pénzosztó) szervezet, az ORTT.

Természetesen ebben a műfajban is él a külföldi koprodukció lehetősége, amely itt ráadásul jóval biztosabb pénzügyi alapokon nyugodhat, mint a mozis forgalmazásra kerülő filmek esetében: nem kell ugyanis a mindent eldöntő nézőszámon spekulálni. Ha egy külföldi partner beszáll a finanszírozásba, a film máris bekerült legalább két ország tévéműsorába.

A mozifilmekhez képest drasztikusan kisebb költségvetés oka azonban nem csak a terjedelembeli különbség. Egyrészt spórolást jelenthet a rendelkezésre álló technika kihasználása, amellyel a televíziós partner „természetben" támogathatja a produkciót; másrészt a nyersanyag formája, hiszen egy tévéfilm esetében nem szükséges celluloidra forgatni. Ez azonban gyakran a minőség rovására mehet: a legjobb sztorit is elrontja a bántóan amatőrnek tűnő, szürkés videóvilág.

A szemle

Saját versenyszekciója ugyan nincs, de a 39. Magyar Filmszemle információs vetítései között rendre megtalálhatók voltak az előző év tévéfilmtermésének válogatott darabjai. A vetítések jellemző módon egy apró, hátsó teremben, nagyjából negyedházas telítettség mellett zajlottak – de hát legalább zajlottak.

Idén hat film került a programba, igen változatos képet mutatva a műfajról. Közös jellemzőjük (bár még ez alól is akad egy kivétel), hogy mindegyikük adaptált történet, a felhasznált irodalom pedig Örkénytől Németh Lászlón át Kertész Ákosig terjed. A felhozatalból három, egymástól meglehetősen  különböző filmet emelnék ki.

Balogh Zsolt: A veinhageni rózsabokrok

A Darvasi László azonos című művéből készült hetvenkilenc perces film dióhéjban egy nyomozás története. Apró, vallásos városból tűnik el a pihenni-dolgozni érkezett festőnő, azzal a képpel együtt, amit a rendőrkapitány rendelt tőle. Bár ebben az ügyben indul a tényfeltárás, a fent leírt alaphelyzetet csak nagyjából az utolsó előtti percben ismerjük meg teljesen (ami lehetne akár érdekes csavar is, de akkor miért ezzel kezdődik a filmről írt hivatalos ismertető?). A középpontban a városka bolond-figurája, egy fiatal és hangsúlyozottan kopasz fiú áll, aki első és egyetlen gyanúsítottja a bűnténynek. Lopott? Gyilkolt? Lehet, de mindez a filmidő feléig fel sem merül. Hogy addig miért ül börtönben a riadt tekintetű srác? Elmondom: a város főutcáján kerekezve rosszul lett, és egyenesen rázuhant (majd ráhányt) a település büszkeségeit jelentő, a címben is szereplő különleges rózsatövek utolsó néhány példányára. Ezért csukják le, sőt.

Bár elsőre elég banálisan hangozhat mindez, az tény, hogy több lehetőséget is hordoz magában a történet. Egyrészt a közösség által meg nem értett, már rendszerben gondolkodó/beteg fiú, akit egyszerre ért meg és ítél el az őt kihallgató nyomozó; másrészt ebben az egész rózsás mizériában (mítosz és a hozzárendelt mai párhuzamok) azért kellene lennie valami végtelenül romantikusnak, nem a szó csöpögős értelmében. Nos, ez nincs. És miért? Mert a Veinhageni rózsabokrok mint vizuális élmény, egyáltalán nem létezik. Az is igaz persze, hogy nem vászonra, hanem jóval kisebb képernyőre tervezték, de ez azért olyan sok mindenen nem változtat, erőteljesen él a fentebb már említett probléma. Legmeghatározóbb szín ugyanis a szürke, a kép pedig olyan, mintha egy eléggé amortizálódott és régi videokamerával vették volna fel. Ez pedig nagyon-nagyon sokat levon a film élvezeti értékéből, főleg mivel ilyen körülmények között szinte nevetséges a színészi játék, egész egyszerűen túl komolykodónak hat például Jordán Tamás, aki a nyomozó szerepében ettől eltekintve is már kissé túlságosan maníros.

A történet kuszaságát tehát ez esetben csak még inkább kiemeli a pejoratív értelemben elterjedt „tévéfilmes" képi világ. Szerencsére akadnak pozitív(abb) példák is.

Bereczki Csaba: A két Bolyai

A Németh László drámáját szabadon feldolgozó film már egészen más képet mutat. A sztori szerint a helyszínt adó kocsmában egy asztalnál ül a színházi előadás létrejöttéhez szükséges összes ember: drámaíró, dramaturg, rendező, színészek. Együtt gondolkodnak a modernizált Bolyai-dráma színpadra vitelének lehetőségeiről. A konfliktust a főszerepet játszó színész rég elhagyott, szintén színész fiának megjelenése okozza, aki az írói fantáziát megmozgatva azonnal megkapja az ifjabb Bolyai szerepét. Így a filmben kétszeresen, saját korabeli valóságában és a kocsmában rögtönzött szövegpróbák világában játszódik le ugyanaz: az élet minden területén egymással versengő apa és fiú története. A két színész eljátssza ugyan a darabot, valójában azonban annak szövegén keresztül saját sérelmeiket, másik iránti érzéseiket interpretálják, körítve a dráma (és egyben saját életük) további szereplőivel.

Ezt a „rímeltetést” igyekeznek az alkotók vizuálisan is megjeleníteni: a főszereplők feszült párbeszédei és monológjai alatt szinte színházi képet látunk, a tér eltűnik, a beszélőket a sötétből világítja ki egy-egy lámpa, mozgásuk pedig szinte koreografáltnak tűnik.

Gondos komponáltsága és izgalmas dramaturgiája teszi élvezhetővé a negyven perces filmet.

Mispál Attila: Méhek tánca

A Kolhlhaas Mihály történet Kertész Ákos által írt parafrázisából született film a fentiekhez képest egy egészen már kategória. Ezzel kapcsolatban valóban azt érezheti a néző: csak azért nem mozifilm készült belőle, mert a sztori szépen kereken, kidolgozva belefért 62 percbe.

Kiskovács Mihály, egykor filozófiatanár, ma biztosítási ügynök, új autót vásárol feleségével. Az ezt követő három napban három különböző társaság ügynökei ugranak be hozzá szó szerint, hogy ajánlatot tegyenek a rongálás, lopás és robbantás elleni védelemre (ezt nyomatékosítandó egyik éjjel fel is robban egy autó a közös parkolóban). Kiskovács mindhármuknak kifizeti a kért összeget, míg családja rá nem világít a tényre: bizony jól át lett verve, és ha nem tesz valamit, mostantól plussz kiadásként számolhat a védelmi pénzzel. Mihály ekkor kezdi meg útját az igazságszolgáltatás egyre magasabb szervei felé, ám először a rendőrségen, majd a főügyésznél is ugyanazokkal találja szemben magát, akiket fel akart jelenteni. A kétségbeesett Kiskovácsot végül egy véletlenül szerzett nyílpuska és a családja igyekszik kimenteni lehetetlen helyzetéből.

Mispál Attila filmje elsősorban üdítően színes. Elképzelhetőnek tartom, hogy csak az én szememet bántja ennyire a képek szürkesége, az mindenesetre biztos, hogy a Méhek tánca annak ellenére, hogy úgyanúgy videóra rögzített, mint fent említett társai, egyáltalán nem mondható fakónak.

Tanulságos története szinte népmeséhez teszi hasonlatossá, ennek hitelességét pedig a modern környezet sem rontja el, köszönhetően elsősorban az egyszerűségükben remek színészi munkáknak (külön kiemelve a narrátorként is közreműködő főszereplőt, Horváth Lajos Ottót). Naív, de lelkes kívánság: legyen minden tévéfilm legalább ilyen jó!

Summa

Bár díjazás szempontjából abszolút mellőzött műfaj, a tv-filmeknek van, és kell, hogy meglegyen a helye. És nem csak azért, mert a tonnaszámra sugárzott szórakoztató műsorok között kellemese színfoltja lehet a kínálatnak, vagy mert kiváló alkalmat biztosíthat a filmeseknek, hogy két nagyjátékfilm között is a porondon maradhassanak, hanem elsősorban azért, mert vannak történetek, amelyek erre a formára születtek, és amiket kár lenne veszni hagyni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.