Ha nem is kifejezetten divat, de újabban kedvelt a híresebb vagy épp hírhedtebb történelmi személyiségek életének megfilmesítése. Az elmúlt években az Elizabeth: Az aranykor vagy A királynő kritikai és box-office sikerek voltak, Sofia Coppola posztmodern Marie Antoinette-je ha nem is lett tomboló siker, de izgalmas és bátor film volt. Hozzájuk képest Jean-Marc Vallée, bár első ránézésre nem vállal semmi különlegeset, tulajdonképp pozitív csalódást okoz.
A film forgatókönyvírója Julian Fellowes, aki a Gosford Parkért korábban már bezsebelt egy Oscart, ezúttal is összetett munkát hozott létre. Mégis, Az ifjú Viktória királynő megtekintése után tanulságos egy kicsit elgondolkodni azon, hogy végső soron miről is szólt a film. A történetet ugyanis többé-kevésbé összefoglalja már maga a cím is, és ennél sokkal specifikusabb cselekményleírást nem is nagyon tudunk adni. Vallée ugyanis igyekszik mennyiségileg a lehető legtöbbet kihozni az adott történelmi helyzetből és szereplőkből. Egyszerre mozgatja a főszereplőhöz fűződő összes szálat, és közülük semelyiket nem emel ki igazán hangsúlyosan.
Ebből adódóan kicsit zavaros marad, hogy mi is volt az alkotók célja. A fiatal trónörököst még uralkodása előtt, IV. Vilmos király alatt megpróbálják behálózni a különböző érdekeltségű rokonok és politikai szereplők. Ezek között van a leendő királynő nagybátyja, I. Leopold belga király is, aki unokaöccsén, Albert hercegen keresztül szeretné kinyújtani kezét a brit trón felé. Albert és Viktória viszonyából viszont sima érdekkapcsolat helyett sokkal több lesz. A filmben végig szinte teljesen párhuzamosan halad a szerelmi szál az udvari-politikai intrikák szövevényével, ami egyébként teljesen rendben is van, hiszen Albert herceg személyében a két dolog tulajdonképpen (legalábbis első látásra) találkozik. Természetesen hangyányival nagyobb hangsúlyt kap a történetben a szerelem, mégiscsak el kell adni valamivel a filmet, bár azt mindenképpen meg kell hagyni, hogy egyáltalán nem nehezedik rá a másik dramaturgiai rugóra és nem nyomja el azt.
Vallée filmjében így végig hangsúlyos marad a fiatal királynőt sakkfiguraként manipulálni akaró érdekek csatája is. Ami amellett, hogy megmenti a sziruposságtól a filmet, történelmileg is érdekessé teszi. Fellowes ugyanis igyekezett nem túlságosan leegyszerűsíteni a hatalom körüli kavarodást, amely már a film elején is kifejezetten szövevényes. Ez még úgy is igaz, hogy a cselekmény előrehaladtával sokat egyszerűsödik az érdek- és lobbihálózat elsőre nehezen átlátható rendszere. Kellemes meglepetés az is, hogy a várt kliséparádé majdhogynem hiányzik a filmből. A szinte kötelező palota-börtön metaforán kívül tényleg csak nagyon kevés biopic-közhely van Az ifjú Viktória királynőben.
Mindezzel együtt a film néha így is az unalmasság határát súrolja. Különösen az első óra leteltével lesz nem egyszer az a benyomásunk, hogy a fiatal királynő története kissé el van nyújtva, ugyanis több ponton úgy tűnik, hogy nemsokára elvarrásra kerülnek a főbb szálak, és jöhet a végefőcím. A forgatókönyv legalább 3-4 ilyen „kiugrót” is biztosított a rendezőnek, aki azonban egyikkel sem él, inkább valamilyen nagy, tablószerű záróképet szeretne befejezésül. Ez azonban nem nagyon jön össze, épp azért, mert a néző tulajdonképp már többször is lezárta magában a filmet. Arról nem is beszélve, hogy a befejező képsorokba be-beszúrt feliratok kissé összezavarhatják a felállított időrendet. Vallée talán többet nyerhetett volna, ha hamarabb fejezi be filmjét.
A nagy költségvetésű történelmi filmek egyik szórakoztató része a szereposztás szokott lenni, és bár épphogy nem tipikus popcorn-mozi (és nem is óriási költségvetésű), azért Az ifjú Viktória királynő esetében is lehet örülni egy-egy színésznek. Mark Strong természetesen most is kiváló, mellette kiemelkedik Miranda Richardson és a címszerepet játszó Emily Blunt, akit a kritikai visszhang is többnyire tökéletes Viktória királynőnek látott. Sajnos, a többiek teljesítménye általában tényleg csak arra jó, hogy rácsodálkozzunk, ki milyen szerepet kapott. Paul Bettany például kifejezetten szürke Lord Melbourne-ként, de Rupert Friend-nek is sok a gyenge pillanata a filmben. Mindemellett nem feltűnő a rossz teljesítmény sem, a film ugyanis műfajából adódóan inkább koncentrál a tablószerűségre, mint bármi másra (hacsak nem vállal fel olyan rizikókat, mint a már említett Marie Antoinette). Ennek megfelelően nagy hangsúly van a díszleteken és a kosztümökön, amelyek olyan remekül sikerültek, hogy szinte minden képen főszerepük van.
A nem kirobbanó, de mindenképpen elismerő kritikai visszhang, és az eladható sztori ellenére a Vallée alkotása mégsem favorit a pénztáraknál. Ugyanis egyelőre nemhogy gyengén teljesít, hanem szinte már bukás, amit – bár tényleg semmi kimagaslót nem mutat – semmiképpen sem érdemelne meg. Az ifjú Viktória királynő műfajának egyik jobb példája, és meglepetésünkre tényleg kifejezetten élvezhető film.
