Interjú Florin Mihăilescu filmoperatőrrel Interjú Florin Mihăilescu filmoperatőrrel

A román film második évszázada

Interjú Florin Mihăilescu filmoperatőrrel

Hogyan alakult a román filmgyártás története 1989 után? Milyen színvonalú a bukaresti szakmai képzés? Kikből áll az új filmes generáció, és milyen jövő elé néz? A Filmtett kérdéseire Florin Mihăilescu, a Bukaresti Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem volt rektora, számtalan Pintilie-, Daneliuc- és Pita-film operatőre válaszol.

Milyen lényegi változás történt a román filmgyártásban 1989 után?

Bukarestben körülbelül egy tucatnyi produkciós iroda jelent meg, de ezek közül öt-hat nevezhető komolynak. A többi időnként készít egy-egy kolbász- vagy festékreklámot, de nem rendelkezik olyan logisztikai háttérrel, hogy létrehozzon egy mozifilmet. Amikor komoly produkciós irodákat mondok, olyanokra gondolok, mint a Castel Film, vagy a Filmex, amelyek Pintilie-vel és más román rendezőkkel is forgattak.

Ezek külföldi tőkével létrehozott vállalatok?

Nem. Ezek román produkciós irodák. A külföldi filmgyártók rájöttek – ez egyébként nem volt nehéz –, hogy nálunk a munkaerő sokkal olcsóbb, legyen szó rendezőkről vagy akár statisztákról, és a törvénykezés is sokkal előnyösebb, mint más európai országokban. Külföldön a legtöbb városban már csak azért, hogy az utcán a kamerát a statívra helyezd, egy óriási összeget kell fizetned a helyi önkormányzatnak. Ezen túlmenően kell megfizetni a statisztákat, és minden új arcot, amely megjelenik a filmben – szóval ez egy meglehetősen bonyolult rendszer. Nálunk ez sokkal egyszerűbb, és így legalább elindulhatott valami. Ma már jónéhány amerikai, német és francia filmet forgatnak Romániában, magántulajdonban levő produkciós irodákban, igaz, ezek B kategóriás, többnyire közepes vagy alacsony költségvetésű filmek.

És az állami filmgyártás?

Az állami filmgyártás a saját törvényeinek megfelelően fejlődik, többé vagy kevésbé harmonikus módon, de leginkább magáncégeken keresztül tartja fenn magát. Létezik még egy állami produkciós vállalat, de a következő hónapokban valószínűleg meg is fog szűnni, mert ha valami állami tulajdon, akkor ott úgy lopnak, mint az erdőben. Legalábbis így értesültem, és nem nehéz elhinni.

Beszéljünk a szakmai képzésről. Mi változott a román filmes oktatásban az elmúlt tíz évben?

A hagyományos állami filmművészeti oktatás az ötvenes években jött létre, az akkor már százéves színművészeti egyetemen. Azóta orosz és francia, újabban amerikai hatás alatt folyik az oktatás. Egy olyan iskoláról van szó, amely egy nagyon gazdag curriculummal büszkélkedhet. Sok filmiskolát meglátogattam Angliában, Amerikában, láttam az amsterdami és a párizsi iskolát is, és ezekkel összehasonlítva állíthatom, hogy nagyon tartalmas, gazdag programmal rendelkezünk.

Az egyetem mellett megjelentek filmes magániskolák, nagyjából ugyanazzal a tantervvel, de sajnos legtöbbször hiányzik az oktatás anyagi bázisa. És itt nem kimondottan pénzre gondolok. Hiába tartok egy magas szintű előadást a film nyelvtanáról, ha a hallgatók csak papíron végezhetik el a filmnyelvtani gyakorlatokat. Szükséges, hogy a diák megfogja a kamerát, különböző helyekre tegye, színészeket mozgasson a kamera előtt, aztán bemenjen a vágóba, összerakja az egészet és tépje a haját, ha hülyeséget csinált, végül másnap elölről kezdje az egészet. Nos, a másik két magániskola, a Hyperion és a Pro egyetem, erre nem fektet elegendő hangsúlyt. Vagy a pénz hiányzik vagy a megfelelő tanárok. Tudom, mert a diákjaik nálunk államvizsgáznak. Ambíciósak és sokat tanulnak, de a rutin, a gyakorlat nagyon hiányzik.

Mi motiválja a főiskola diákjait? Milyenek az esélyeik tanulmányaik után az elhelyezkedésre?

A mi egyetemünk film- és tévészakán végző fiatalokkal a román piac egyelőre nagyon befogadó. Ez motiválja őket. Nem beszélve arról, hogy legalább egyharmaduk el is megy az országból, külföldön talál munkát magának. Nem mondható el ugyanez a színiiskoláról. Ott krízishelyzet van.

Érthető módon több színművészeti oktatóközpont is kikialakult az országban, Kolozsváron, Jászvásáron, Konstancán, Krajován, Temesváron, emellett magániskolák jelentek meg. A legtöbb szülő azt akarja, hogy a gyermek otthon maradjon, a saját ágyában aludjon és a szülői házhoz közel tanuljon szakmát, így történik, hogy a bukaresti felvételire egyszerűen nincs elég jelentkező. A vidéken működő tantestületek pedig, néhány kivételtől eltekintve, nem hasonlíthatók össze a bukarestivel. Nem a színészi tehetség, hanem a színészi mesterség tanításának a hivatása hiányzik. A legjobb bizonyíték erre az, hogy kollegáim legtöbben vándortanárokká váltak és városról városra járva tanítanak, többnyire színészetet. Itt motiváció nemigen van. A színházakat átszervezik és újragondolják, mint mindenütt a világon és emiatt sajnos sok színészi tehetség elvész. Rendezők kevésbé, ott még nagy a hiány. A filmes piacon egyelőre jó a helyzet és örülök, hogy nagyon sokan jönnek hozzánk felvételizni.

Mekkora a túljelentkezésé arány a filmes szakokon?

Az elmúlt évben az operatőri szakon négyszeres volt a túljelentkezés, a rendezőin kb. hat-hétszeres, a legnagyobb tolakodás a multimédián van, ott tízen is jutottak egy helyre. Az operatőri szakra igen nehéz a felvételi. A minőségi elvárás az operatőri munka esetén a televíziónál alacsonyabb, mint a játékfilmnél. Nekünk egyelőre az a stratégiánk, hogy a legmagasabb szinten képezzünk embereket. Akkor rendelkeznek azzal a tudásanyaggal és szakértelemmel, amellyel más területeken is elboldogulnak. Egyelőre a tévében még dolgoznak olyan operatőrök, akik eredetileg sofőrök vagy villanyszerelők voltak. Ha pedig egy vállalkozó létrehoz egy tévéadót, kit vesz fel elsősorban? A gyermekeit, unokáit, vejét, nejét, sógorát, mert ez nem élet-halál kérdés. Ha egy idétlenül megvilágított, csúnyácska bemondónő jelenik meg a tévében, az még nem tragédia. A legrosszabb, ami történhet, hogy a néző átkapcsol egy másik adóra, és ez legtöbbször meg is történik. Szóval nálunk nehéz a felvételi, és az emberek szívesebben helyezkednek el egy tévénél kapcsolatok, ismeretségek alapján, mintsem hogy elvégezzék az egyetemet s utána diplomával a kezükben belépjenek a főbejáraton.

Milyen esélyei vannak például egy magyar diáknak a felvételin, ha nem beszéli anyanyelvi szinten a román nyelvet?

Egy dolgot mondhatok: Tompa Gábor Bukarestben tanult. Both András, talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy jelen pillanatban a világ egyik legjobb díszlettervezője, a San Diego-i design tanszék vezetője is itt tanult. A nyelvi korlát csak ideiglenesen állhat fenn. Azt hiszem, hogy ha egy fiatalban a tanárok meglátják a valódi tehetséget, akkor felveszik az egyetemre. Egyébként, amíg rektor voltam, ki is próbáltuk ezt; színházrendezői szakon indítottunk egy magyar csoportot. Külön felvételiztek, annyit mondhatok, hogy a nyelvi komplexus a büfében egy hónap alatt megoldódott. Ketten rájöttek, hogy eltévesztették a házszámot és hazamentek, a másik kettő pedig jövőre végez.

Milyen konkrét lehetőségei vannak azoknak, aki a filmszakmába akarnak elhelyezkedni?

A végzősök, diplomával a zsebükben bekopoghatnak ezekhez a produkciós irodákhoz, ahol legtöbbször ugyancsak ennek az egyetemnek a volt diákjai fogadják őket, így tud|ák, hogy a fiatalok mit hoznak a tarsolyukban. És legtöbbször sikerük van. Nagyon hülye diáknak kell lenned ahhoz, hogy a Bukaresti Filművészeti Egyetem elvégzése után ne találj magadnak helyet a filmgyártásban. Egyébként a filmgyártás egyetlen nagy hátránya jelen pillanatban a tévével szemben az, hogy a filmszakmában sokkal rosszabbak a kereseti lehetőségek.

Az ember azt gondolná, hogy a filmszakmában csillagászati összegeket lehet keresni...

A sorrend a következő: a legjobban a reklámszakmában lehet keresni, utána következik a televízió, először a kereskedelmi, majd a közszolgálati adók, és csak utolsó helyen áll a filmgyártás, így érthető, hogy nagyon kevés diákban van meg – én úgy szoktam mondani – az a napugaras lobogás, hogy szalmakrumplit egyen és közben filmet csináljon. De a lehetőség adott.

A közvélemény a filmesek jövedelmét a sztárok gázsija alapján ítéli meg. Valóban egy amerikai, de akár egy európai filmsztár is rengeteg pénzt kereshet. Ez kévésébe érvényes a rendezőkre és az operatőrökre, viszont ők megtehetik azt, hogy a gázsijukat benn hagyják a filmben. És ha a film siker, kasszasiker lesz, akkor ez a „befektetés" sokszorosan megtérül. A színészek ellenben ezt csak akkor teszik meg, ha egyben producerei is a filmnek.

Magyarországon, a 31. filmszemlét követően az új magyar filmet kezdték emlegetni a fiatal generáció alkotásai kapcsán. Beszélhetünk-e valami hasonlóról a román fiatal filmesek esetében?

Tanárként annyit mondhatok, hogy néhány évvel ezelőtt mutatkoztak a jelei egy újabb filmes hullámnak, de a televízió szívóhatása erősebbnek bizonyult. Ha ez a hullám elég erős lesz, és a legjobb filmes tehetségek nem a tévékhez szerződnek majd, és a támogatásukat is felvállalja egy intézmény, akkor nálunk is lesz új hullám. Jelen pillanatban azonban ez a veszély nem fenyeget.

Kinek a kezében van a film jövője?

Bármennyire bizarrnak tűnik, a mozi jövője a televízió kezében van. Ha a média szemérmesebb és kevésbé agresszív lenne, akkor ez a nagyközönség szempontjából is kedvezőbb lehetne. Ha visszaszorítaná tevékenységét a tulajdonképpeni feladatára, ami szerintem az információközlés, ha nem akarna továbbra is a kulturális és művészeti szolgáltató szerepében tetszelegni – amit gyalázatos szinten művel – és ha részt vállalna a filmgyártásban, akkor azok a tehetséges fiatalok, akiknek tényleg filmművészeti hivatásuk van, a mozi felé fognak fordulni. Ebben a pillanatban a tévében, a reklámban kínálkozó pénz varázsa még nagyon erős, és érthető módon vonzza a fiatalokat, főleg egy szegény országban. Ennek egyébként van egy másik oka is: a nagyon szegényes műveltség. Ha ez a háttér erős és a fiatalok tisztában vannak a művészi hivatás lényegével, a művészet szentségével, akkor nehezebben alkudnak meg. Ne tévesszük össze a tehetséget és a műveltséget. Vannak nagyon tehetséges emberek, akik egyszerűen tuskók; nem képesek megkülönböztetni egy Caravaggio-képet egy impresszionistától. Ők, tehetségük ellenére, más erők vonzásába kerülnek: a pénz, a társadalmi kapcsolatok, a csillogás megbabonázza őket. De egy olyan emberrel, aki szombat este otthon ül, hogy újra fellapozzon egy Velazquez-albumot, azzal már nehezebb alkudozni. Olyan belső szabadsággal rendelkezik, amit nem lehet egykönnyen aláaknázni. Ez az, ami hiányzik most.

A román film második évszázada mindenképp a fiatalok kezében van. És nem azért, mert a mi generációnk már nem tud mozit csinálni, vagy újítani. Sajnálom, hogy nálunk nem igazán működik a generációk közötti kapcsolat, pedig elengedhetetlen volna. Lehetetlen ugyanis úgy filmet csinálni, hogy előttem nem volt senki, nem volt Pintilie, Daneliuc, Jancsó, nincs Antonioni Kiáltása, hogy az Andej Rubljov egy nézhetetlen film – és most minden velem kezdődik, velem, aki reklámfilmet forgatok a Nagyanyó étolajról és szabadidőmben művészfilmekkel kísérletezem. A mozi következő évszázada ezen a titkon múlik, vagyis a két kép összekapcsolásán. És gyakorlatban ez csak úgy valósítható meg, ha a két generáció együtt készít filmeket. Egy öreg rendező vegyen maga mellé egy fiatal operatőrt, producert, vagy forgatókönyvírót. A kölcsönös tisztelet legfontosabb jele, hogy megnézzük egymás fimjeit.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat