A kávéskancsótól a Tragédiáig

Beszélgetés Jankovics Marcellel

Jankovics Marcellt gyermekkori filmélményeiről, a gyermekfilm-műfajról, a rajzfilmek közönségéről és a gyerekeknek készülő magyar animációs filmek jövőjéről kérdezte a Filmtett.

„Lementem ellenőrizni a színészeket”

Első moziélményem egy olasz hazafias ifjúsági regény, Edmondo de Amicis A szív című múlt századi művének filmváltozata volt. Emlékszem, nagyanyám vitt el az Átrium moziba, és akkor én még szó szerint azt hittem, hogy a filmvászon mögött ott állnak és játszanak a színészek. Szünetben le is mentem ellenőrizni, hogy ez pontosan hogyan is működik. Az első rajzfilmmel is ott találkoztam, ami Macskássy Gyulának a Frank pótkávéról készített reklámfilmje lehetett, mert világosan emlékszem belőle a barna kávéskancsókra. Később rnég nagy hatással volt rám a Tűzmadár című szovjet rajzfilm. Ezeknek aztán nem az lett a következménye, hogy én gyerekkoromtól rajzfilmes akartam lenni. Az ötvenes évek elején Öcsödre telepítettek bennünket, és én legtöbb időmet az ottani moziban töltöttem.

Rengeteg szovjet filmet láttam, de ezek között nem volt sem kifejezetten gyerekfilm, sem korhatáros film, az akkori prűd világban a „csak 16 éven felülieknek" kategória nem is létezett, így nekem a filmet tiz éves koromban Eisenstein Jégmezők lovagja, a Rettegett Iván, és a Bátor emberek című szovjet polgárháborús kalandfilm jelen-tette, és mindez talán elég bizonyság arra, hogy miért nem szeretem a „gyerekfilm"-kategóriát. Én a gyerekeket potenciális felnőtteknek tekintem, akiknek a felfogóképessége néha jobb, mint egy felnőtté, csak náluk a memória, a műveltség rekesze rnég üres. Ezért élet-halál kérdése, hogy milyen formanyelvet alkalmazunk. Felesleges gügyögni nekik. A Magyar népmesék és bizonyos értelemben a Csodaszarvas is „naiv" stílusban van rajzolva, de ez a naivitás nem teljesen iróniamentes.

„Ami fogható, és ami nem”

A gyerekek néha meglepően jól ráéreznek a lényegre, de nern lehet akármivel traktálni őket. Erre van két jó példám. A Sisyphus című filmemet 1974-ben Teheránban egy nemzetközi gyermekzsűri első díjjal jutalmazta. A diplomáciai testületek családjainak 8-9 éves gyermekeiből összeállított zsűri a Sisyphust elég jónak találta ahhoz, hogy dijat adjon rá. Tehát a rajzfilm alapproblémája számukra egy fogható, univerzális probléma volt. Ami viszont nem „fogható", az a János vitéz (ami pedig alapvetően ifjúsági filmnek készült) elején a szerelmi jelenet, mikor Jancsi és lluska virágokba varázsolódnak, a zenei frekvenciasor alatt birkák rohangálnak, gyümölcsfák gyümölcsöznek, a síkság meg dombokká emelkedik. Egy ankéton az egyik gyerek azzal állt elő, hogy: „Nekem az a rész tetszett a legjobban, mikor úgy dübörögnek". Kiderült, hogy a szerelmi jelenetre gondol. Ő dübörgésnek látta azt, hogy egy fiú és egy lány összeölelkezik, egy szűr beborítja őket, és a szűr-motívumok megmozdulnak. Vagyis komplett éretlen volt még erre.

„Több mint korhatáros foglalkozás”

Az animációs műfaj köztudottan csak gyerekeknek szóló műfaj, én viszont mindig is azt szerettem volna elérni, hogy ne csak az legyen. A rajzfilmnézésből korhatáros foglalkozás lett, egy kamasz számára sértő, ha őt rajzfilm-nézőnek titulálják, a felnőttek meg csak nosztalgiából vagy a gyerekeik kedvéért néznek ilyesmit. A rajzfilm ma akkor eladható a világ minden részén, ha vállaltan gyerekközönségnek készül. Egyszer mi is készítettünk egy hasonlót, külföldi megrendelésre. Erdei mese volt a címe, és arról szólt, hogy hat nyúl hogyan tanít meg egy kutyát arra, hogy a répa az igazi eledel. Én nem hiszem, hogy valaha is képes lettem volna arra, hogy olyan filmet csináljak, aminek az a mondanivalója, hogy vegetáriánus kutyákat kell nevelni. Ez egy kapitális marhaság, szerintem a kutyának kihullik a szőre, és szopornyicás lesz, ha neki csak répát kell ennie. A gyermekfilm nem jelentheti azt, hogy hülyének nézik a nézőt. Szerintem olyan rajzfilmeket kell csinálni, amely a felnőtteket éppúgy lenyűgözi, mint a gyerekeket; amelynek bizonyos jelentés-szintjei a felnőttek számára is izgalmasak, s a gyerekeket sem zavarja meg a befogadásban. Volt régen egy mesekönyvem, A legszebb mesék. Elegáns, század eleji kiadás volt, gyönyörű illusztrációkkal, s volt benne egy nem túl ismert Jókai mesenovella, A tengerszem tündére, amit gyerekkoromban az tett misztikussá, hogy nem igazán értettem. Felnőtt fejjel is elolvastam, akkor sem értettem. Ma sem értem. De ettől nem rossz. Egyáltalán nem biztos, hogy mindent érteni kell, a gyerekek fantáziájának erejét pedig nem kell lebecsülni.

„Házi feladat filmtörténészeknek”

Bizonyos rajzfilmhősök idővel elévülhetnek. Gusztáv, aki az egyik első figurám volt, egy olyan városi kispolgári alakként indult, akire rá lehetett fogni, hogy a dolgok miatta nem működnek úgy, ahogy kellene nekik. Mikor a második 13 részes Gusztáv-sorozatba fogtunk a hetvenes években, én már néhány dolgot másképp láttam. Most miért rúgjak én éppen abba a kisemberbe, aki ott ül a pult mögött? Az emberek sorban állnak, ő meg egyszer csak behúzza a függönyt és előveszi a zsömléjét, mert ebédszünet van – kint meg mindenki őrjöng. Nem gondoltam már, hogy feltétlenül ő az oka mindennek, és ezt föl is vállaltam. Legyen végre ő a főosztályvezető, a párttitkár, a téeszelnök. Vissza is dobta a forgatókönyvemet az akkori elődöm. Itt tehát politikai okok is bejátszottak, de ez a kalapos figura tulajdonképpen már akkor korszerűtlen volt, mikor megszületett, mert ugyan ki hordott Magyarországon kalapot a hatvanas években? '56 előtt az utca embere még jellemző módon kalapviselő volt, mert a lenyalt haj volt a divat, a mai főnözött frizurákat a kalap csak elrontaná. Tehát a Gusztáv elavult, és minden el is avul akkor, ha az ember aktuális akar lenni. Talán még lehet rajta röhögni, de lassan kultúrhistóriai csemege, filmtörténészeknek való házi feladat lesz belőle. De a János vitéz, a Fehérlófia, Az ember tragédiája, a Magyar népmesék soha nem fog elavulni. A halhatatlanság nem lehet up-to-date.

„A rajzfilm is film”

Amikor a kultúrairányítás filmről általában beszél, ritkán ért alatta rajzfilmet is. Mikor nemrég a filmtörvényt fogalmazták, több lépcsőben kellett kérvényeznem, hogy az animációs film kategóriája is bekerüljön. Ha nem szerepel a fölsorolásban, akkor egyszerűen elfelejtik, nem írnak ki rá pályázatokat, nem támogatják. Az animációs film különleges eset, több szempontból is eltér a színészekkel forgatott filmtől. Míg egy játékfilmet jó esetben egy év alatt be lehet fejezni, egy rajzfilm nagyon gyakran évekig készül, és olyan iszonyú befektetést kíván, ami újabb évek múlva térül meg, Igaz, hogy akkor viszont busásan, mert hosszú ideig vetíthető. Ezen kívül olyan a természete, hogy rengeteg munkatársra van szüksége, olyan rajzolókra, akik kvázi-alkotókká lépnek elő. A rajzfilm esetében ezért jogos elvárás, hogy műalkotásként rövid legyen, mert akkor képviselheti méltán azt a színvonalat, amit a szerző tehetsége, hírneve sugall. Aminél több újabb belépő ronthat az ügyön. Ebből kifolyólag az egész estes rajzfilmek esetében hangsúlyozottabb lesz a dolog gyártási természete, az iparszerű előállítás. Ha megkérdezik, hogy melyek az én legjobb filmjeim, akkor azt válaszolom, hogy azok, amelyeket egyedül csináltam, mint például a Sisyphus.

„Befejezetlen filmek pedig nincsenek”

A Madách-mű alapján készülő Tragédián is kevés ember dolgozik, és nagyon régóta. Nem tekintem iparszerűen készült egészestés filmnek, hanem több rövidfilm együttesének: 15 szín, 15 rövidfilm. Tizenkét éve foglalkozom már vele, és úgy 6-8 év múlva lesz teljesen készen. Ezt a vállalkozást csak egyvalami fenyegeti: ha nem tudom befejezni. Van ugyanis befejezetlen szimfónia, befejezetlen regény, de befejezetlen filmet nem vetítenek, még filmmúzeumokban sem. Ha nem kellene más „fontos" ügyekkel foglalkoznom, akkor se tudnék előbbre haladni, mert ennek megvan a maga tempója. Michelangelo élete ilyen szempontból számomra lényeges példa: 11 évig festette az Utolsó ítéletet, a mennyezettel, ami sokkal bonyolultabb feladat volt, egy-két év alatt elkészült, aztán meg lelassult. Én sem szeretnék felgyorsulni, nem is vágyom arra, hogy most valaki ideadja azt a néhány milliót, hogy most befejezhessem a Tragédia hiányzó részeit.

„Bűvészet, nem művészet”

Az új technikákkal készült rajzfilmeket előzetesekből, televíziós hirdetésekből követem nyomon. Készült nemrég egy ilyen animáció a rovarokról (Z, Bugs's Life). Dehát a hangyának, először is, nincs emberi arca, hat végtagja van, és nem tud „két lábra emelkedni". Másodszor: nem létezik náluk a hím-nő kettősség, tehát olyan sincs, hogy a hangyafiú beleszeret egy hangyakislányba. Ez félrevezetés, a gyerekek ezután nem hisznek már a biológiatanáruknak, nehéz lesz majd megmagyarázni nekik, hogy a rovarvilág más. A kompjútert én is használom, technikai segédeszközként ugyanúgy viselkedik, mint egy festék- vagy egy ecsetfajta, tippeket adhat bizonyos megoldásokhoz. De nem csak a rajzfilm-készítés, hanem a filmművészet is átalakult, jobban mondva megszűnt. Abban a világban, amelyben én érlelődtem, Fellini, Wajda, Ken Russel, Bunuel voltak a nagyok. Ehhez képest a mostani filmek nekem nem sokat mondanak. Megnéztem a Jurassic parcot, mert kíváncsi voltam, hogy mit tudnak technikai trükkben, de rájöttem, hogy az egész humbug és félrevezetés, művészet helyett bűvészet folyik, amely illúziókat ad, ahelyett, hogy megismertetné velem a nagy igazságot.

„A szórakozás: üresjárat”

A gyereknek szóló magyar animációs film jövője nem csak rajtam múlik. Én szeretném, ha ez egy reális jövő lenne, többek között ezért is vállaltam el egy filmgyár igazgatását. Nem hiszek abban, hogy a gyerekeket azért kell tévé elé ültetni, hogy addig se rosszalkodjanak. Abban hiszek, hogy aktivizálni kell őket, akár a televízión keresztül is, olyan szépségekhez juttatni őket, amelyekből tanulhatnak is. A gyerekek sokáig nem is érzékelik tudatosan a szépet. De ebben lehet nekik segíteni. Persze nem Dáridó-szintű rajzfilmekkel és gyerekfilmekkel. A gyerekek ne szórakozzanak, a szórakozás önmagában üresjárat. Az a célja, hogy teljen az idő és a gyerek azalatt ne húzza elő a revolvert és ne puffantson le senkit a környéken. Az én célom az, hogy tanulja meg azt, hogy „gyönyörű gyöngyöm". Hogy ezt lehet mondani mondatban is. Amikor először hallja, csak annyit vesz észre, hogy a filmben a szerelmes férfi ezt suttogja a szíve hölgyének. Később, mikor ő is szerelmes lesz, eszébe jut, hogy gyerekkorában hallott egy olyat, hogy „gyönyörű gyöngyöm" – és talán az is, hogy Jankovics Marci bácsi megírta annak idején a szöveggyűjteményben, hogy ez két török szó, és az eredetük közös.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó