Vittorio de Sica lassan Oscar-díjas rovatunk törzsvendégévé válik, ugyanis már harmadszor (és nem utoljára!) találkozhatunk itt nevével. Ez a szerény olasz zseni (aki amúgy négy és félszer több filmben szerepel, mint amennyit rendezett) nemcsak az eszével, hanem a szívével is gondolkodott, filmjei mondanivalóját pedig leginkább érzelmi és nem elméleti alapokra fektette.
A Fiúk a rács mögött nemcsak az olasz neorealizmus egyik korai alapfimje, és de Sica első Oscar-díjas remeke, hanem egyáltalán az első idegen nyelvű film, ami Oscar-díjat kapott (a kategóriát a kezdetekben „tiszteletbeli” díjnak hívták). Az Akadémia indoklása szerint „e film, mely egy háború által sebzett országban jött világra, nagyszerű bizonyíték a világnak arra, hogy a teremtő lélek minden csapás felett győzedelmeskedhet”. A film csúfos bukás volt Olaszországban, az emberek az addig betiltott hollywoodi produkciókra volt kíváncsi, mézes-mázas történeteket akartak, nem voltak kíváncsiak a valóságra, hiszen az mindenki ajtaján személyesen kopogtatott.
A háború utáni Róma utcagyerekeinek, meg egyáltalán a gyerekek sanyarú életét bemutató film gondolata már de Sica előző alkotásában, A gyermekek figyelnek bennünket címűben is felsejlik: az apróságok érzékeny lelki világa, kiszolgáltatott élete és sajátos gyermeki látásmódja nagyszerűen idomult a rendező elképzeléseihez (vagy az ő elképzelései idomultak a gyerekek látásmódjához?), világuk bemutatása pedig végig tökéletes táptalajt biztosított de Sica rendezői karrierje alatt. A kegyetlenül realista és mégis mélyen humanista módon tálalt történetek megtekintése után egyetlen néző szeme sem maradhat szárazon, az egészben pedig az a leggyönyörűbb, hogy a giccsesség halovány árnyéka sem vetül a film egyetlen másodpercére sem.
A film eredeti címe, a Sciuscià, olasz jövevényszó, az angol shoe shine elferdítése, ami cipőpucolót jelent. A film főhőse két ilyen cipőpucoló: gyerekek, aki éjt nappallá téve dolgoznak az utcán, hogy valóra válthassák dédelgetett álmukat: megvehessék a számukra oly kedvessé vált szürke lovat. Nem kell már sok az álom valóra válásához, viszont pontosan ekkor köszönt be a tragédia: egy lopott pokróc miatt a valódi bűnösök helyett őket toloncolják a fiatalkorúak börtönébe, ahol az árulás és hazugság ártalmas mocska megrontja őszinte, ám zsenge barátságukat. Túl későn sikerül megszökniük a börtönből: az ott eltöltött idő végleg rájuk nyomja az élet levakarhatatlan bélyegét. Lovukat ugyan megszerzik, ám egy rosszindulat szülte véletlen pillanat miatt egyikük meghal.
A Fiúk a rács mögött elkészítését komoly kutatási folyamat előzte meg. De Sica szüntelenül Róma utcáit rótta, és a kis cipőpucoló csavargók mozdulatait leste, próbálta kideríteni, hogy miről beszélgethetnek. Egyszer szóba is állt velük, megpróbálta lefényképezni őket, és tudatta velük, hogy filmet szeretne csinálni róluk, de a gyerekek nagyon szégyenlősek voltak, nem árultak el magukról túl sok mindent – azt viszont többen is előszeretettel vallották be, hogy kedvenc időtöltésük a semmittevés. Így lett a film kiindulópontja tehát az, hogy egyedül csak a gyerekek érzik, hogy az életük nem az, amit szeretnének élni. Az ötlettől a megvalósulásig nagyon hosszú út vezetett: Cesare Zavattiniék erős forgatókönyvének nem akart pénzes gazdája kerülni, nagy nehézségek közepette sikerült némi bankhitelt szerezniük, hogy legalább elkezdjék a forgatást – senki nem volt kapható a valóság ábrázolásának finanszírozására, de Sica viszont merészen látott hozzá Olaszország erkölcsi rekonstruálásának. A film kiróbbanó nemzetközi sikere után sem oldódtak meg az anyagi problémák, a következő filmtervek megvalósításáért is keményen harcolniuk kellett.
A film szereplői leginkább gyerekek (a két főszereplőt, Rinaldo Smordonit és Franco Interlenghit a rendező több ezer gyerek közül választotta ki), ám a főszerepet mégis a felnőttek hanyagsága és nemtörődömsége kapta. A nevelőkből minden érzelem kihalt, szeretni már nem képesek, csak a manipuláláshoz értenek: a film egyik legdurvább jelenete, amikor vallomást próbálnak kicsalni a foglyul ejtett fiúkból – egyiküket átküldik a szomszédos szobába, míg a másikat vallatják. A szomszédos szobából ostorcsattogások és szívszaggató sírás hallatszik, minek következményeképpen máris megszületik egy hamis vallomás az ártatlan gyerektől, mivel az meg volt győződve arról, hogy odaát éppen a legjobb barátját verik. Ehelyett az érzéketlen nevelő csupán egy zsákot csapkodott, amire egy „beépített” kisgyerek készségesen szolgáltatta a hangaláfestést. Egy dolog van talán, ami még a fizikai terrornál is rosszabb, ez pedig a lelki kínzás. A felnőtteket sem lehet főgonosznak kikiáltani, ugyanis ők is áldozatok: a társadalomé. Ez pedig egy rettenetes ördögi kör, melyben senkire sem lehet ujjal mutogatni. Noha Európában véget ért a háború, a világ rendje még nem állt vissza (a gyerekek a börtönben éppen a japán háborúról szóló tudósítást nézik).
A kétségbeesés, hazugság, csalás és árulás ellenére ez a film mégis az élni akarás és a reménykedés szószólója. A gyerekek őszintén tiszta tekintete és reakciója elveti a remény magvát, melyet könnyek végtelen patakja öntöz életük során, abban bízva, hogy valamikor a felszínre bukkan a jóság hamvas csírája. És fel is fog bukkanni, csupán hinni kell benne, ahogyan de Sica is hitt benne: „Én csak egyféleképpen tudok filmet csinálni. Csak egy alkotó vénám van. És ahhoz hű maradok. Nem érdekelnek új hullámok, divatok, én az emberek érzelmeire akarok hatni, az érzelmek pedig időtlenek, nem mennek ki a divatból, ma éppen olyanok, mint száz évvel ezelőtt. Hogy lépést tartsak a divattal, pornográf filmeket kellene forgatnom, közönségeseket, mint amilyenek ma futnak? Álljak be a többiek közé? […] Hogy meg kellene újulnom? Ha egy Oscart sem kaptam volna, akkor sem gondolnám. Mert én hiszek abban, amit csinálok.”
Ámen.
