Képtelen forgatókönyvek alapján

Kenneth Branagh filmes Shakespeare-adaptációi

„Föltartóztatni nem lehet a mozi fejlődését, én hát azt hiszem, hogy előbb-utóbb a színházak fogják kivetni a mozit. Úgy képzelem, hogy például a felvonásközöket mozgófénykép-előadással töltenék be, a függöny helyén egy vetítővásznat alkalmaznak, s míg a színpadot berendezik: a közönség mozgófényképeket láthat" – így vélekedett a színház és a film kapcsolatáról egy nagyváradi színész a századelőn. Shakespeare-darabból már a mozi megszületésekor mozgókép készült. A Filmtett összeállítása a színpad és a film tárgyairól, a két művészet kölcsönhatásáról szól.

Vér, szerelem, retorika

a mi területünk. Esetleg ugyanez, retorika vagy szerelem nélkül, vagy mindhárom egyszerre, netán egymás után – foglalja össze Tom Stoppard Színészkirálya a Rosencrantz és Guildenstern halott elején a vándorszínészek korabeli ars poeticáját. A frappáns megfogalmazás nemcsak a színjátszás lényegére tapint rá, hanem tovább tágítva azt is érinti, miért képesek a Shakespeare-drámák száz éve folyamatosan provokálni a mozi és a film történetét. Olyan kihívásról van szó, amely rendszerint párbajba torkollik, és az egyik fél kapitulálásával ér véget: vagy a színdarabok és a színházi hagyományok kerekednek felül, vagy a filmes megfogalmazás lép túl öntörvényűén az eredeti szövegen és történeten.

Míg a darabok négyszáz éves színpadi történetét emlékezetes színielőadások tarkítják, addig a százegy éves (1899: a János király utolsó jelenete már megtekinthető mozgóképen) filmes pályafutást jobbára kétes értékű, szolgai megfilmesítések, színészi alakítások (pl. Laurence Olivier) miatt fetisizált változatok, valamint a legkülönfélébb időkbe és helyszínekre átírt verziók alakítják. Persze a rendezőnek, különösen a filmrendezőnek nem az a dolga, hogy egyszerűen csak csodálja Shakespeare költészetét, valamiképpen alkalmassá kell tennie a szöveget a történet közvetítésére. Egy Shakespeare-darab filmverziójában a legapróbb részletekbe menő döntéseket kell meghozni a helyszín, a környezet, a ruhaviselet, az arcjáték, a mozgások koreográfiája és az atmoszféra tekintetében. „A kamera felszabadítja, de kegyetlenül el is nyomja a rendezőt, aki «a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez» próbálná illeszteni, «különösen fígyelve arra, hogy a természet szerénységét átal ne hágja». Ellenben az a rendező, aki újrakölti, újraképzeli a darabot, megtalálhatja azoknak a szövegbeli látszólagos következetlenségeknek a megoldását, amelyek előtt a Shakespeare-kutatók értetlenül állnak." (Alan Stone)

A filmes megjelenítéssel járó mélyelemzés csak az egyik magyarázata lehet annak, hogy miért izgalmasabbak néha a Shakespeare-darabokat csak kiindulópontként felhasználó, majd azt tovább variáló filmek az adaptációknál. Másodikként magával a shakespeare-i nyelvvel kell számot vetni, amely két vonalon is nehezíti a filmrendezők dolgát. Egyrészt „a Shakespeare-film műfajához tartozó filmek legfontosabb ismérve, hogy minden betűjük szó szerint elő van írva. Az alaphelyzet kényszerűen opera jellegű: a szereplők egyáltalán nem hétköznapi módon fejezik ki magukat, és ezzel a rendezésnek számolnia kell. Ez a nyelvi terheltség teszi a Shakespeare-filmeket azonnal felismerhetővé, ugyanakkor az esetek többségében problematikussá." (Kiséry András) Másfelől pedig, egy olyan kiemelten vizuális médium esetében, mint a film, a képek számára éppen maga a shakespeare-i szöveg jelenti a legnagyobb konkurenciát. A shakespeare-i színpad teljességet megcélzó beszélt nyelve és a film folyamatos, vizuálisan is leképező ábrázolása gyakran dolgozik egymás ellen. Peter Brook asszisztense, Charles Marowitz például egy helyen arról mesél, hogy az 1970-es Lear király forgatása idején hogyan kellett fokozatosan rádöbbeniük a Shakespeare-szöveg rejtélyesen intenzív képteremtő erejére, amely idővel még az elsőre megfelelőnek tűnő képeket is feleslegessé, sőt nemkívánatossá tette, „mert csak elálltak a szavak útját".

Többek között így történhet, hogy „miközben Shakespeare egyértelműen magaskulturális konnotációkat kölcsönöz a műfajnak, nem garantálja, sőt inkább megnehezíti a „művészi" filmek készítését. E filmek többsége gyakran derivatív, másodvonalbeli munka, amelyeket a gimnáziumok számára előírt Bánk bán előadásokból ismert, kényszeredett «művésziesség» poros kosztümszaga leng be." (Kiséry András) Legyen tehát bármilyen színvonalas a színészi játék, szakavatott a fényképezés, maximális a szöveghűség, a remélt végeredmény könnyen elmaradhat. Mindezek ellenére a potenciális forgatókönyvek tovább provokálnak, az elkészült filmek pedig gyakran éppen arról referálnak, hogy ki hogyan értette a kihívást.

A Branagh-féle válaszok

Az ír származású Kenneth Branagh a színházi múlttal adaptáló rende-ző-színészek (Laurence Olivier, Orson Welles) vonulatát erősíti. Shakespeare-filmjei továbblépnek a BBC adaptációk színtelen-szagtalan sterilitásán, intelligensebbek a Zefirelli-változatoknál, de híján vannak minden olyan eredetiségnek, mely a nem feltétlenül színházi irányból érkező filmrendezők (Kurosawa, Godard, Greenaway) Shakespeare-verzióit jellemzik. Branagh a „jó ízlés" határain belül, bevallottan népszerű közönségfilmeket készít, a kihívást is ebben látja. Ugyanúgy kell őt elképzelnünk, mint a színházi rendezőket általában: mindenhova Shakespeare-példányokkal járkál, jegyzeteket készít a lapszélekre, és előre megtalált képekbe („anchor pictures") kapaszkodva álmodja filmre a történeteket, amelyekben általában maga is fő- vagy kiemelt mellékszerepet játszik. Az eddig elkészült egy királydrámában, egy tragédiában és két komédiában kivétel nélkül olyan önelemző, okoskodó bohócokat, cinikus tréfamestereket, karizmatikus kulcsfigurákat (V. Henrik, Benedetto, Hamlet, Berowne) alakított, amelyek révén a játékon belülről is ellenőrizhette és bizonyos értelemben irányíthatta a történeteket.

Négy Shakespeare-filmjében Branagh négy különböző stílusú megfilmesítési eljárást próbál ki, eltérő kivitelezésben és eltérő sikerrel. A választott módszereket részben maguk az alapművek sugallják, és a realista, az idealizáló, a klasszikus és a szürrealista technikát Branagh attól függően választja, hogy a dráma kierősítése, egy jellegzetes atmoszféra megteremtése, a klasszikus minél pontosabb interpretálása, vagy egy asszociációs stílusjáték a fontosabb éppen számára.

Az elkészült négy adaptációt egymás mellé helyezve feltűnő, hogy Branagh hogyan tér el fokozatosan a konvencionálisabb megközelítéstől, hogyan merészkedik egyre távolabb a Shakespeare-eredeti helyétől és idejétől. Az idő- és térutazás következő állomásai is ismeretesek már: Wall Street és Japán. A Lóvá tett lovagok után Branagh egy tőzsdei Macbeth-et, és egy Kyotóban játszódó Ahogy tetsziket rendez majd. Vér, szerelem, retorika garantált.

Realizmus

Sár és vér – a dráma kierősítése (V. Henrik)

A realizmus jegyében adaptálja a történelmi drámát (a vakmerő V. Henrik győzelme az ötször nagyobb francia csapat felett): a helyszínen és az időn (Anglia/Franciaország, 1410-es évek) nem változtat. Rekonstruált környezetrajz, korhű díszletek és jelmezek. Az eredeti szöveget nem sokban módosítja, felhasznál néhány részletet a IV. Henrikből is. Igen jónevű, főként brit színészek (Paul Scofield, Christopher Ravenscroft, Derek Jacobi, Judi Dench, Robbie Coltrane, Brian Blessed, Richard Briers, Emma Thompson, Ian Holm). Szuggesztív játék, interpretáló dikció, lélektani realista alakítások. A figurák nem idealizáltak, hiteles érzelmek. Alaposan kielemzett dráma. A leglátványosabbak a szabadtéri csatajelenetek: részletezett erőszak, sár, vér, de a képeket maga a látvány és nem azok filmes megjelenítése teszi hatásossá. Gyakran alkalmaz lassított felvételeket. Patrick Doyle érzelmeket felerősítő zenéje. Színházi előtanulmányok: Branagh öt évvel azelőtt V. Henrikként debütált a Royal Shakespeare Company (RSC) színpadán.

Idealizmus

Napfény és nevetés – az atmoszféra-teremtés diadala (Sok hűhó semmiért)

Idealizált környezetbe helyezi át a romantikus komédiát (egy ifjabb és egy érettebb szerelmespár egymásra találásának története), Messinából toszkán falusi környezetbe. Egyszerű jelmezek, fehér ruhákban a nők, világos egyenruhákban a férfiak. Nem egészen hű az eredeti szöveghez. Angol színészek és hollywoodi sztárok (Richard Briers, Brian Blessed, Emma Thompson, Denzel Washington, Kate Beckinsale, Keanu Reeves, Michael Keaton). Néhány problémásabb, egydimenziósra sikerült figura (Don Juan: Keanu Reeves, Hero: Kate Beckinsale, Claudius: Robert Sean Leonard). Az interpretáló, hiteles alakításoktól élesen eltér Michael Keaton az őrült szomszéd (Lasponya) szerepében, erősen karikírozó színészi játékával. A legtöbb jelenet szabadtéren játszódik, egy hatalmas kertben (sövénylabirintus, szökőkút) és a belső udvarokon. Az erős atmoszféra határozza meg a látványt: légiesség, felszabadultság, hulló szirmok, lobogó fehér vásznak. A dinamikus hangulatot körtáncok, játékos zene erősítik. Gyakori kocsizások, a tér befogása daruzásokkal. Színházi előtanulmányok: 1988-ban Branagh szintén Benedettót alakítja a Renaissance Theatre Company (RTC) előadásában.

Klasszicizmus

Tükrök és emlékek – a megfejtett mestermű (Hamlet)

XIX. századi környezetbe költözteti a tragédiát. A férfi szereplők (maga a király is) egyenruhát viselnek, a nők ruháit anakronisztikus változatosság jellemzi. A szöveg teljesen sértetlen, az eredeti mű minden sora elhangzik. Szöveget értelmező színészi játék, európai és amerikai sztárok (Derec Jacobi, Julie Christie, Kate Winslet, Richard Attenborough, Brian Blessed, Richard Briers, Billy Crystal, Judi Dench, Gerard Depardieu, Robin Williams). Eddigi adaptációihoz mérten merészebb eltérés a vizuális hipertextek hozzáadása a történethez (az öreg Hamlet meggyilkolásának jelenete a Szellem monológja alatt; Ophelia és Hamlet intim együttléteinek képei Ophelia szavai közben; a cselekmény különböző pontjainál beillesztett snittek Fortinbras készülődéséről), amelyek eredetien értelmezik és fejtik meg Hamlet és Ophelia különös viselkedését. Színpadi kamarajelleg, alig néhány szabadtéri jelenet. A legyakoribb helyszínek a kastély belső termei, jellegzetes fekete-fehér kockás padlójú helyiségek; a nagymonológ helyszíne a tükörterem. A látványt éles, markáns színek jellemzik és szinte tökéletes, árnyéktalan világítás. Lefilmezett színház, szinte kizárólag a színészekre koncentráló plánokkal. Színházi előtanulmányok: 1984-ben Laertest, majd 1992-ben Hamletet játssza a RSC előadásaiban; 1988-ban kétszer is Hamletet alakítja, először a RTC színpadán, majd a társulat elsinore-i kastélyban előadott változatában (Derec Jacobi rendezése).

Szürrealizmus

Könyvtár és tánc – asszociációs stílusbravúr (Lóvátett lovagok)

Branagh a romantikus komédiát (négy ifjú és négy hölgy találkozása és szerelme körüli bonyodalmak) hollywoodi musicalvilágban eleveníti fel. Idő: 1939, a második világháború előtt. Az eredeti szöveget alaposan megkurtítja, a cselekmény egyes epizódjait álfilmhíradók részletei és musicalszámok (Gershwin, Cole Porter, Ira Kerm és Irving Berlin) helyettesítik. A színészek, Alicia Silverstone kivételével, távol állnak a könnyed műfajtól, többnyire másodvonalbeli hollywoodi és brit színészek (Alessandro Nivola, Natascha McElhone, Matthew Lillard, Geraldine McEwan, Richard Briers). Az alakítások színvonala hullámzó: Adrian Lester (Dumain) kiemelkedően a legjobb musicalszínész (ének, tánc); más értelemben kirívó Timothy Spall (Don Armado) túlzó ripacskodása és Nathan Lane (Bunkó) bohóckodása. A helyszín egyfajta fantasztikus Oxbridge (kör alakú könyvtárszoba, stúdiófolyó, kastélyudvar), ahol a szerelem ereje mindent intenzívebbé tesz. A stúdiódíszletben, steril környezetben játszódó jelenetekben, irreálisan erős színek (piros, narancs, kék, zöld) és sminkek dominálnak. Tökéletes megvilágítás, színkoordinált toalettek, energikus kameramozgás, musicaltörténeti idézetek (Esther Williams, Fred Astaire-Ginger Rogers stb.). Színházi előtanulmányok: Branagh egy 1984-es Lóvátett lovagokban (RSC) Ferdinándot játszotta.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.