Hogyan is élünk? Mai viszonylatban a valós és hétköznapi világunkat leképező filmek, sajnos, akármennyire hűek szeretnének maradni a valósághoz, szinte fényévnyi távolságra vannak tőlünk, akikből lényegében merítkezniük kellene. Mert mit csinál ma egy ifjú kozmopolita? Merem állítani, hogy egy dologban merül ki 24 órájának jókora része (akár talán a kedves Olvasónak): internet! Na, ezt nem sok filmben láttuk még.
Kíváncsian töprengek, hogy hol vannak a filmek, amelyek erről fognak szólni, hiszen nyilvánvaló, hogy mint médium üt-ver mindenféle televíziós, mobiltelefonos, bármilyenes csatornát. A filmhatalmak már jó ideje bekebelezték a gondolatot, nem tagadják a létezését sem a YouTube-nak, sem az azonnali üzenetküldéses rendszereknek, millió referencia bujdosik évekre visszamenőleg (emlékezetes példa a You've got mail), mégis egyetlen kis, nagyon független alkotócsapat merészel beletúrni ebbe a hol ijesztő, hol zseniális jelenségbe Joshua Bernhard vezetésében.
A téma kimeríthetetlennek tűnik, számtalan opciónak enged(ne) utat, és amiért a hétköznapi embert Bernhard tényleg ezzel a „pazar” szokásával ábrázolja, a film csak dicséretet érdemel. Szerzőnk a következő szüzsét választotta: a fiú megismeri a lányt (boy meets girl), a fiú életének jórészét az internetezés tölti ki, a lánynak úgyszintén. Főhősünk törekvő filmrendező, hol zenész barátján, hol magán, hol párkapcsolatán akar segíteni. Még ha unalmas tevékenységnek is bizonyul, nagyon jól meghatározza a mostani generációk életvitelét – és ettől lesz igazán szép –, hogy a cselekmény kibontakozásának első számú hajtóműve az internet, ezen belül a fiktív Lionshare torrentközösség1, ami egy másfajta filmes ábrázolásban a laikusnak egy kimondottan unalmas időtöltés lenne. Így mégis élményt tud nyújtani, mert M generációs2 hősünket (és vele önmagunkat) ebben a tiszta tükörben ismerjük meg – akkor is, ha a film további kritériumok tekintetében csúnyán botladozik.
Valahol tehát azonosulhatunk a szereplőkkel, de az önálló, igényes filmes produktummal jóval nehezebben fogunk tudni. Valószínűnek tartom, hogy az alkotók nem hittek eléggé a projektben, vagy szégyelltek filmezni, hiszen minden snitt lapáttal van odahányva a többi mellé, és ha már ennyire amatőr fényben úszik a film, nem is említem a világítást (mert jóformán nincs is ott), és a hangot (ami túlságosan ott van). Ezek miatt sokszor túl nagy hangsúlyt kap a hozzá nem értés védjegyének megvillogtatása, arcok buknak be a sötétbe, túlságosan mozog a kamera, belső helyszíneken sötét a kép, kint pedig túl van exponálva. Mégis, váljék javára, ezek ellenére érthetően van vágva. Hang terén pedig maradunk a kameramikrofonnal, ami ront a párbeszédeken, sok akusztikai fölösleggel szolgál, és a film egyharmadában túl van vezérelve. A 60 perces történet egy dramaturgiai sablon, nagyon jó és kihasználatlan közegen át elmesélve; a belefektetett színészi munkát szívem szerint nem is értékelném, mivelhogy már a rendezéssel is eleve bajok vannak.
Joshua Bernhard filmje két szempontból is fontos üzenetet hordoz. Az egyiket olvashatom egy enyhe figyelmeztetésnek, hogy talán többet kellene szaladgálnom a friss levegőn; a másik üzenete viszont a coppolai filmművészeti ideál nevében beszél, ugyanis azt bizonyítja, hogy ma már bárki foghat egy kamerát és filmet készíthet vele. Lehet hogy ez egy újabb lépcsőfokot jelent a film mint önálló művészeti forma individualizációjában.
1 A filmet amúgy innen lehet letölteni, az alkotók ajánlják is – a szerk.
2 M, mint multitasking
