A Coen testvérek nem poénkodnak: a No country for old men talán még szomorúbb, mint minden eddig készített filmjük együttvéve. Nem patetikus, mint ahogy azt a cím sugallhatná, és nem is keserű: igazi felnőtt film, naivitástól mentes. Méghozzá egy felnőtt western, amely a párját ritkítja.
A Coen testvérek már előző filmjeikben is be-beoltogatták a maguk kis serkentőnedveivel az oly ismerős, gyermeki erőtől és önbizalomtól duzzadó amerikai (ön)képet, ezúttal pedig az az érzésem, hogy egyenesen túladagolták a témát. A Fargo című filmjüket korábban végigröhögtem, hihetetlenül jópofának tartottam mindaddig, míg másodszori megnézésre fel nem tűnt, hogy a sztori igaz történeten alapul. A fura szorongató érzés, amit ezután éreztem talán nem is ennek az apró infónak tudható be, rájöttem ugyanis, hogy igazából a filmben semmi vicces nincs. Chaplin például mindig arra törekedett, hogy úgy kacagjunk a filmjein, hogy közben fájjon. Ennyire azonban fájdalom soha nem hasított belém egyetlen Chaplin-film után sem, mint a Fargót követően. A Coen testvérek nem poénkodnak, a No country for old men című legújabb filmjük talán még szomorúbb, mint minden együtt, amit eddig készítettek. Nem patetikus, mint ahogy azt a cím sugallná, és nem is keserű: igazi felnőtt film, naivitástól mentes. Méghozzá egy felnőtt westernfilm, és a párját ritkítja.
A kezdő képek már nagyon ismerősek, ha nem is tudnánk, éreznénk, hogy ez olyan Coenes: kopár tájjal indít majd mindegyik filmjük (ráadásul a Blood Simple kezdőképei pedig szinte megegyeznek ezzel). Szikkadt, kicsit sem romantikusan vadnyugati, inkább sivatagi tájat látunk, gyönyörű napfelkeltével. Jól látni, hogy itt bizony nemhogy a madár, de még a keselyű sem jár. Megszólal a narrátor hangja. Megint törhetjük a fejünket azon, hogy kié lehet ez a hang, amely azt bizonygatja, hogy a megye seriffje volt már huszonöt éves korában, szereti a régiekről szóló históriákat és hogy ő is igyekszik úgy élni, mint azok?
A régiekről regélő história helyett viszont a Coen-univerzumban azokat a darabos, nehézkes, tompa, lassú cowboyokat hallhatjuk (és láthatjuk), akik nem beszélnek sokat, mert nem is igazán van mit mondaniuk. Az idők változtak, indiánok sincsenek, a cowboyok kiöregedtek, s lassan nem a fehér emberé a főszerep. Az Új világot egykoron magabiztosan és töretlenül meghódító cowboyok is fenyegetetté váltak az immár egyre inkább multikulturálissá váló Amerikában. Az éppen vadászgató főszereplő Llewelynnek (Josh Brolin) is ezzel kell szembesülnie. Vadászgatás közben egy rosszul sikerült drogüzlet áldozataira bukkan, nagyrészt halott mexikóiakra. Az egyik még él ugyan, de hősünk nem kérdez rá az ilyenkor kötelező kérdésekre, hogy ki tette, mi történt, stb. Nyilvánvaló, hogy ez nem az ő ügye. Még mindig abban reménykedünk, hogy a magányos pisztolyhős (vagy legyen vadászpuskahős, de így nem hangzik jól) a gonosztevők után indul, s ahogy a régiek, megtisztítja a földrészt a „banditáktól”. Nem ez történik. Hősünk nem az igazság bajnoka: a táska pénzzel, amit az egyik holttest mellől vesz el, menekülőre fogva menti az irháját. Eleinte mexikóiak üldözik, de mivel Coenék sokkal ravaszabban hágják át a szabályokat, mint ahogy azt mi lekövethetnénk, a mexikóiak túlereje arctalan marad. A legdiszkriminatív műfajban ugyanis megbocsáthatatlan lenne a mexikóiakat végső soron a cowboyok fölé helyezni. Így aztán összesen kétszer jelennek meg, egyszer majdnem nyakon csípik a táskatolvajt, másodszorra meg már gond nélkül leszámolnak vele, mintegy mellékesen, konstatálva, hogy főhősünknek valójában semmi esélye nem volt. Na, de ne szaladjunk a dolgok elé...
Míg a konkrét ellenfelek rejtve maradnak, egy elvontabb, magát Halálnak jelölő pszichopata, fekete ruhás férfi, Chigurh (Javier Bardem) hősünk nyomába ered. Egy marhaölő, pumpaszerű szegezőpisztollyal osztogatja a halált, közben hősünk nyaka köré szorítja a hurkot. A pattanásig feszülő helyzetet kezelni nem tudó, a „régiek” közül való sheriff, Ed Tom Bell (Tommy Lee Jones) csak a film első félórája után jelenik meg. Egyébként ő a kezdő képek narrátora is. Azt hiszem, hogy a western történetének a legpasszívabb, vagy inkább legtehetetlenebb hőse. Annyira kívül marad az eseményekből, hogy mire Llewelynre talál, már nem tud segíteni rajta, a pszichopata üldözővel meg egyáltalán nem találkozik.
A Coen-univerzumban másfajta a gravitáció, jobban érvényesülnek a nehézkedési törvények, a tetteknek és a halálnak is súlya van. A film elején megölt fiatal rendőr csizmájának sarka hosszú haláltusa közben csíkozza feketére a padlót. A halálnak ideje van, amit nem lehet lespórolni.
Coenék egyetlen, erénynek hitt attribútumhoz ragaszkodnak még a régiektől: a szűkszavúságra, ami itt nagyon kisszerűvé válik. A főhős nem szereti a fölösleges beszédet, mikor felesége rákérdez, hogy honnan van a pisztolya, amolyan székelyesen foghíjról válaszolja vissza: ahol volt (egyébként többször is éreztem, hogy ezek a figurák nagyon hasonlítanak a magukat cowboyoknak képzelő székelyekhez).
A film végére megfáradtan ülő seriff elmeséli álmát: apját látta, aki előremegy valami nagy-nagy tüzet rakni, hogy melegednének meg az emberek, és hogy az erősen demitizált vidék, a „Marlboro Country”, ahol már lassan nincs hely a vén embernek, egyszer majd újra lakhatóvá váljon.
