1979 filmes szempontból nekünk nem akkora ováció: a nagy hazai drukk ellenére Fábri Zoltán Magyarokja elől Blier halászta el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Fábri második Oscar-jelölését ezúttal sem válthatta díjra (először a Pál utcai fiúkért jelölték, akkor Bondarcsuk Háború és békéje nyert). A francia rendező mintha nekünk üzent volna a filmcímmel: Elő a zsebkendőkkel!
A félig-meddig semmiből jött színész-gyerek (Bernard Blier fia) Oscar-díja meglepetést okoz, hiszen az akkor fiatal rendező korábbi filmje, a Les Valseuses (Herék, avagy a tojástánc, 1974) nagy botrányt kavart Franciaországban merészen ábrázolt szexualitásával, így aztán sokaknak nem tetszett a szobrot osztó bizottság döntése. Más jelölést, díjat nem is kap a film világszerte, mindenesetre Blier későbbi pályája során többnyire beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az egyik legérdekesebb, legkülönlegesebb francia rendező maradt napjainkig, aki rövidebb-hosszabb kihagyásokkal még mindig rendez filmeket.
Ahogy a Elő a zsebkendőkkel kezdődik, máris nagyon „stimmel”, első pillanatra ugyanaz az ellenszenves „echte” francia íz csapja meg az orrunkat: agyon van dumálva és majdnem semmi nem történik. Azaz dehogynem: az a végtelen abszurd, franciásan szabad, zavaróan antiprűd problémázás, ami tökéletesen alátámasztja a francia filmekről amúgy is kialakult sztereotípiáinkat. És ki-ki ízlése szerint vagy a jajj de cukik, vagy a jujj, miért ilyen idétlenek kérdést dobja be a közösbe. Ne tévesszen meg senkit, Blier saját hazájának is megfekszi a gyomrát. Egyesek Buñuel leghamisítatlanabb örökösének vallják, másokat egyszerűen megrökönyít a filmjeiben ábrázolt deviáns szexualitás. Tény, hogy nehéz megfogni a történeteit, világszerte éppen ezért kevés értelmezője akad, (nemzetközi) hírnevét napjainkig a videótékák, filmklubok őrzik inkább.
Az Elő a zsebkendőkkel szüzséje a klasszikus népmesei motívumra rímelne, ha fel akarnánk vázolni. Adott egy „hercegnő-királykisasszony”, aki váratlanul és minden ok nélkül búskomorságba esik. Kihirdettetik, hogy aki felvidítja, viheti, mire aztán a „legkisebb” legény megnevetteti, így a lány vele marad. Ahogy azonban feldolgozásra kerül az alapsztori, az még viccnek is rossz. Nincs hercegnő, csak egy mosolyogni (és enni) többé nem hajlandó tündéri-mindennapi lány, Solange (Carole Laure). A férje, Raul (Gérard Depardieu) ezt nem bírja elviselni, kétségbeesésében elindul bár egy szeretőt szerezni királykisasszonyának, vagy inkább csak valakit, aki jobb kedvre derítené a mosoly országából kitiltott párját, az áldozat pedig a szomszéd asztalnál éppen ebédelni próbáló férfi lesz. A film további részében már ketten próbálják a fiatalasszonyt megmosolyogtatni, az eredmény persze teljes csőd. Egy adott pillanatban még a szomszéd is belekeveredik ebbe a különös ménage à trois-ba (vagy quatre?), úgyhogy Solange egy idő után nem is öltözik fel, meztelenül kötöget az ágyán, rezzenéstelenül várva, hogy mikor ki próbálja majd „felvidítani”. A férfiak nagy nehezen megsejtenek valamit: lehetséges, hogy Solange titokzatos betegségének a biológiai óra az oka, vagyis mivel nem lehet gyereke, tompa és depressziós. Gyerektábort szerveznek a nő kegyeiért, ahol Solange felfigyel egy extra IQ-val megáldott kölyökre, bizarr viszonyba keveredik a zsenigyerekkel és ettől határozottan jobban lesz.
Helytelen lenne a történettel kapcsolatban egyértelmű értelmezéseket javasolni, helyesebb ha a szürrealizmus, vagy a pszichoanalízis felől közelítjük meg a narratívát. A felnőtt férfiak legnagyobb bűne, hogy a nőt nem kis önzőséggel a vágy nem titokzatos tárgyaként határozzák meg, traumáját szexuálisan diagnosztizálják. A nőben ezért csak nő a közöny, az undor, a nihil, ami visszásan csapódik le, ugyanis hűvössége valami különleges bájt, aurát kölcsönöz neki. Solange-tól végül függeni kezd minden vele érintkező hím, végül a táborban megismert csodagyerek szexuális érésének árapályáért is ő lesz a felelős. Miután rövid hezitálás után szeretkezik a gyerekkel, Solange dönt, minden addigi hidat felégetve maga mögött, a gyerek apjánál mint szobalány kezd egy teljesen új életet. Ha minden férfi disznó is, nagyon kevés közülük valóban izgalmas: azokra pedig megéri várni, érdemes áldozni.
Kiemelkedő a színészi játék a filmben, Blier nagyszerű színész-irányítónak bizonyul, karekterei nagymértékben viszik a filmet. A filmművészet számára éppen Blier fedezte fel Depardieu-t, később mint fétisszínészt használja, majdnem minden filmjének a főszerepét rábízza. A gyerekszerepet (Christian Beloeil) megformáló Riton Liebman játéka szintén dicséretet érdemel, meghökkentő (kora)érettséggel jeleníti meg nem mindennapi karakterét, főleg ha belegondolunk ennek az ödipális viszonynak felháborító jellegébe.
Blier formanyelve klasszikus, nem alkalmaz fura plánokat, kameramozgásokat, semmi olyat, ami filmnyelvi újdonság lenne. Inkább Buñuelhez hasonlóan nagyon ravaszul rak keresztbe filmnézői elvárásainknak. Ugyanúgy, mint a mesterénél, a formanyelv tudatos csapda, hogy majd kegyetlenül átverjen dramaturgiai megoldásaival, történetvezetésével. Az álom és a valóság között ő talán még Buñuelnél is jobban elmossa a határokat, az Elő a zsebkendőkkelben kimutathatatlan, hogy mi az álom, és mi nem, nincs feloldozás, hogy egyáltalán van-e álom a filmben, vagy ez a groteszk viszonyrendszer mind egy szálig valódi. Rendezőnknek nincsenek filmes követői, a Blier-stílus egyszemélyes, még akkor is, ha olyan nagyon franciás (és éppen ezért annyira aktuális), a mai napig nem nagyon változtatott rakta: provokál, meghökkent, de leginkább szórakoztat – a kortársiasság meg lepereg róla.
