Minden korszaknak megvan a maga politikája, minden politikának a maga háborúja – és minden háborúnak a maga filmes világa. Sorozatunk utolsó részében Oliver Stone trilógiájáról, Kubrick alapművéről, és ennek a mára nosztalgikussá vált filmes világnak a lassú kikopásáról lesz szó.
Oliver Stone és Vietnam
Oliver Stone ritka példány a vietnamos filmeket készítő rendezők között: ő valóban szolgált a háborúban, épp eleget ahhoz, hogy hazatérése után jópár évvel ő is elmesélhesse a saját verzióját. Stone a Yale egyetemet hagyta ott, hogy elmehessen Vietnamba harcolni: hangsúlyosan kért harci feladatokat, így több mint egy évet szolgált gyalogosként 1968 végéig. Hazatérte után már viszonylag korán megírta forgatókönyvben háborús élményeit, de sehol sem talált hozzá producert; aztán többszöri bizonyítás után (forgatókönyvírói és rendezői poszton egyaránt) 1986-ra elkészülhetett A szakasz (Platoon). Az Apokalipszis most Willardját alakító Martin Sheen fia, Charlie Sheen lett a főszereplő, Stone alteregója, nézőpontjának hordozója, két „vállára" pedig egy-egy jól körvonalazott figurát kapott: a gonosz, vérengző, „gung-ho” Tom Berengert és a humánus, bajtársi, mérsékelt Willem Dafoe-t. Utóbbi egy azóta is sokat idézett krisztusi pózban, lassítva hal meg akció közben, részben pont rosszféle bajtársának köszönhetően, s ennek megfelelően a film tagline-ja is ez lett: a „háború első áldozata az ártatlanság”. Maga a film is ilyen didaktikus, szájbarágósan háborúellenes, a legtöbb következtetés elhangzik a főhős narrációjában, még mielőtt az a nézőben materializálódhatna. Talán pont ezért lett akkora siker annak idején, a nemzet végre együtt örülhetett egy filmnek, amely megpróbál egyensúlyt keresni a nem túl stilizáltan ábrázolt vérengzés és a bajtársiasság eszményének bemutatása között, s az addig démonizált vietkongok itt arctalan ellenséggé devalválódnak. Arról nem is szólva, hogy végre kimondatott: azért (sem) „nyerhettek" az amerikaiak, mert széthúztak, maguk közt, egymással is háborúztak. A film négy Oscart vitt haza, köztük a legjobb rendezőnek és a legjobb filmnek szóló szobrocskákat.
Stone majdnem ráduplázott 3 évvel később: a Született július negyedikénnel (Born on the Fourth of July, 1989) megint elvitte a legjobb rendező díját. A film annak a Ron Kovic nevű veteránnak az önéletrajzából készült, akiről az első részben volt szó a Hazatérés kapcsán, őt magát Tom Cruise alakítja. A film sokkal hosszabb és komplexebb, mint A szakasz, megpróbálja teljesen átfogni – végig a főhős szemszögének érvényesítésével – az egész háborús és háború utáni élményt. Kovic először a háborúval kapcsolatos illúzióit, majd a lábát is elveszíti, s hazatérvén egy jövőkép és célok nélküli, megkeseredett, alkoholista, poszttraumatikus stresszbetegségtől szenvedő (post-traumatic stress disorder, PTSD – ez a hivatalos neve annak, amitől a vietnami obsitosok szenvednek) ronccsá válik, aki majd Mexikóban próbál valamiféle új életet kezdeni – sikertelenül. A katonából háborúellenes aktivistává váló ember életútját bemutató film a valósággal való „összeéréssel” ér véget: Kovic a film alapanyagaként szolgáló regényének publikálása utáni beszédével.
Stone 1993-ban trilógiává bővíti a vietnami háborús élményekből táplálkozó filmjei sorát, ráadásul szintén egy önéletrajzból kiindulva. Az Ég és föld (Heaven & Earth) Le Ly Hayslip memoárjából íródott, aki egyszerű vietnami falusi lány volt – amíg a háború borzalmai utol nem érték. A dél-vietnamiak megkínozták, aztán az észak-vietnamiak megerőszakolták, emiatt el kellett hagynia faluját. Saigonban sem lesz sokkal jobb az élete, a háziúr, akinél szolgál, teherbe ejti és megint mennie kell. A kilátástalan helyzetből egy igazi G. I. Joe menti meg (Tommy Lee Jones): hazaviszi magával Amerikába. Azonban, mint a többi veterán, ő is menthetetlenül bedilizik – elválnak, majd a férfi öngyilkos lesz. A film igazi érdekessége az analógia, ami kínálja magát: a női főszereplő Vietnam, akit annyian erőszakoltak meg és használtak ki már, a férfi pedig az Egyesült Államok, aki megmentené ugyan a nőt, de aztán csúfos véget szenved. Oliver Stone ezzel a filmmel nem tudta megismételni az előző kettő sikerét, valószínűleg a közönségnek és a szakmának is idegen vietnami nő szemszöge miatt (ami pedig, lássuk be, tökéletesen egészíti ki a trilógia első két filmjét): még jelölésre sem futotta.
Kubrick és a többiek
1987-re lett kész Stanley Kubrick válasza Vietnamra: az Acéllövedék (Full Metal Jacket). Az akkor már rég Angliában élő Kubrick hűvös, kimért, szinte távolságtartó alkotásához igencsak illik annak helyszíne: míg a többi film a dzsungelharcokat mutatja be, a mesternek a hírhedett Tet-offenzíva alatt játszódó filmje az urbánus, városi hadviselésről szól. Ha az Apokalipszis most pszichedelikus, akkor az Acéllövedék pszichologizáló, ha A szakasz őszinte és didaktikus, akkor az Acéllövedék szkeptikus és cinikus. Akkor nem is értékelték túlságosan, a többi Kubrick-filmhez hasonlóan idő kellett, hogy kultuszfilmmé érjen. Ebben elég sokat köszönhet a már említett, a The Boys in Company C-ben felfedezett R. Lee Ermey-nek, aki a film első harmadában kiképzőtisztként akkora káromkodáslavinát zúdít az újoncok nyakába, hogy egyikük nem is bírja cérnával: agyonlövi magát, még mielőtt Vietnamba kerülhetne. A film(nek ez a fele) azóta is kötelező néznivalónak számít újoncok között.
A forgatókönyv – a lassan-lassan már bevett gyakorlatnak számító módszerrel – egy volt haditudósító könyvéből készült, ezúttal Gustav Hasford The Short-Timers (leszerelés előtt álló, vagy csak rövid időre kihelyezett katonát jelent) című regénye alapján, ugyanannak a Michael Herrnek a segítségével, aki Coppolának is segített befejezni az Apokalipszis narrációját. Maga a film is egy haditudósítót követ (aki viszont nem azonosítható annyira egyértelműen főszereplőként, mint pl. A szakasz Chris-e), a nemrég még Altman Streamersében felbukkant Matthew Modine alakításában, amint a viszontagságok alatt megváltozik, levedli addigi énjét – a filmet nyitó megborotváltatástól kezdve egészen a női lesipuskás lemészárlásáig. Ez az alkotás is csoportos énekléssel fejeződik be, de ezúttal a szerző szándéka sokkal nyilvánvalóbban ironizáló: a katonák egy emberként menetelnek az égő romok közt a (testvérek közt is idióta) Mickey Mouse March-ot intonálva.
Kubrick leleménye abban rejlik, ahogyan lehámozza közlegényeiről személyiségük rétegeit, és ruházza fel egy újjal: a katonává válás pszichológiája a film, amely jópár aranyköpéssel és finom önreflexivitással mesél az agymosás mikéntjéről, a miértet ezúttal mellőzve.
Új-Hollywood mindig le-lemaradozó játékosa, Brian De Palma se hagyhatta ki a maga Vietnam-verzióját: 1989-es filmje, A háború áldozatai (Casualties of War) többek közt a már A szakaszban is felbukkanó témát, az amerikai katonák gaztetteit nagyítja fel. A fiúk vietnami lányt rabolnak el, hogy aztán szexrabszolgaként használhassák – majd könyörtelenül megöljék. A jófiút Michael J. Fox játssza, a rosszat Sean Penn, előbbi kezdetben tétlenül nézi bajtársait, majd az ügy legvégén haditörvényszék elé állíttatja a többieket. A szintén némileg didaktikusra sikerült film nem hozta vissza a beléfektetett pénzt és reménységet – a nyolcvanas évek nagy vietnamos filmjeinek érája a végét járta. Lassacskán a hidegháború is véget ért; egy új, izgalmasabb, élőben közvetített háború kezdődött, az amerikaiak vigyázó szemeiket az Öbölre vetették. Még egy pár próbálkozásra futotta, például a kis költségvetése ellenére is izgalmas és újszerű 84C MoPic-re (r. Patrick Sheane Duncan, 1989) – a cím a Motion Picture Specialistra, azaz egy háborús filmoperatőrre utal, aki olyan filmeket mutat be, amelyet társai készítettek ütközetben, de már csak pár exponált tekercs érkezett vissza; vagy John Milius Intruderek támadása (Flight Of The Intruder, 1991) című vadászpilótás-bombázós-berepülős macsóskodására. Ismét a jó öreg R. Lee Ermey a szereplője az 1989-as Siege of Firebase Gloria (A Glória támaszpont ostroma, r. Brian Trenchard-Smith) című filmnek, amely már megint a maroknyi derék spártai legény dramaturgiájára épül – csak ezúttal az amerikaiak egy, a Tet-offenzíva idején játszódó ütközetben próbálnak megvédeni egy támaszpontot.
Vietnam lecsengése
Az utolsó igazán releváns film a korszakról a szintén „agyonoscarozott" Forrest Gump (r. Robert Zemeckis, 1994), amelyben, noha nem főtéma a háború, de Tom Hanks társadalom elé tükröt tartó idiótája le tudja zárni vagy legalábbis csillapítani ezt a régóta tartó, Vietnammal való megbékélés-folyamatot, egy kedves, humoros szembefordulási aktus segítségével. A film minden fontosabb motívumot felhoz a korszakból (és kedvesen parodizálja őket), a lebénult, alkoholista veterántól kezdve egészen a bajtársiasság eszményét tudatlanul idealizáló közlegényig. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem készülnek többé vietnamos filmek: Joel Schumacher Tigerlandje (Tigrisek földjén, 2000) ismét egy kiképzőtáborba visz el; a Mel Gibson-féle We Were Soldiers (Katonák voltunk, 2002, r. Randall Wallace) a Vietnamban történt első nagy amerikai beavatkozást örökíti meg; sőt, még Werner Herzog is hozzászólt nemrég a hadifogoly-témához a Hajnali mentőakcióban (Rescue Dawn, 2007), Christian Bale-lel a főszerepben. A sort egyelőre a tavalyelőtti fergeteges vígjáték, a Tropic Thunder (Trópusi vihar, r. Ben Stiller) utalásdömpingje zárja.
A vietnamos filmek nagy korszaka tehát mára végleg leáldozott, a bélyegét viszont alaposan rányomta az azt követő időszakra, természetesen főleg a háborús film műfajára, de a bekattant veterán figurája is minduntalan felbukkan különböző drámai, ironikus vagy épp horrorisztikus tálalásban. A mindaddig ismeretlen jellegű gerillaháború létrehozta a maga témáit, archetípusait, hőseit, kliséit és motívumait, amelyek aztán átszivárogtak másféle műfajokba, sőt médiumokba is (érdekes megfigyelni, hogyan jeleníti meg és tematizálja Vietnamot pl. a Watchmen). Most épp más háborút vívnak, más fegyverekkel és más kamerákkal, amelynek eredménye máris látszik a kor vizuális arculatán is. Ha a hetvenes évek végén kezdődött el Vietnam tematizálása az amerikai filmben, akkor valamikor mostanában kezdődött el a Közel-Keleté, s ezt az Akadémia idén honorálta először (a Bombák földje számára kiosztott Oscarokra gondolok – a filmről majd eldől, hogy mennyire maradandó, de a díj jelentősége egyenértékű A szarvasvadászéval). Létrejönnek majd ennek a háborúnak is a tragikomédiái és giccsei, megszületnek hősei, majd valahol valamiért elkezdődik egy még újabb háború, még újabb eszközökkel és ez még újabb filmes megközelítést kíván... semmi új a nap alatt.
