Jankovics Márton

/ / /

· írta

A bosszú öregura

Daniel Barber: Harry Brown

Kritika

Ami cool, az cool. Ha Michael Caine egyszer megigazítja nyakkendőjét, felölti morcos brit arckifejezését, és elindul seggberúgni a rosszfiúkat, akkor hiába a maga mögött hagyott 77 év, garantáltan minden néző elolvad a lőporszagú vendetta okozta gyönyörűségtől.

A londoni születésű színészóriás ugyan már réges-rég bevette Hollywood bástyáit, mégse feledkezik meg szülőhazájáról, hiszen egy-két tengerentúli szuperprodukció után rendre visszatér a szigetországba, hogy puszta jelenlétével erősítse az angol filmipart. Ebben az elkötelezettségében bizonyára az az utóbbi években kirajzolódó tendencia is közrejátszik, hogy míg az álomgyárban többnyire elsőrangú blockbusterek jópofa lakáj-szerepeire tartják, addig hazájában lényegesen kisebb költségvetésű, ám jóval személyesebb hangvételű alkotásokban bizonyíthatja színészi nagyságát.

Harry Brown

Nem véletlen, hogy két legutóbbi angol filmje (Is Anybody There?, Harry Brown) hasonló húrokat penget: mindkettő az öregedésről, a magányról és a halállal való szembenézésről szól, csak az egyik vegytiszta drámai foglalatban, a másik viszont egy véres bosszútörténet fénytörésében veti fel súlyos kérdéseit. Kicsit olyan, mintha Caine megirigyelte volna Clint Eastwoodot, és két részre bontva csinálta volna meg a maga Gran Torinóját. Az Is Anybody There?-ben ugyanis egy megkeseredett öregurat játszik, aki csakis egy kisfiúval kötött barátságán keresztül képes értelemmel felruházni halálát, a Harry Brownban pedig egy elhunyt feleségét gyászoló veteránt, aki egymaga száll szembe az elállatiasodott külvárosi huligánokkal.

Harry Brown (2)

Persze Caine sem mostanában kezdte el a filmvásznon elkövetett önbíráskodást, hiszen már 1971-ben is halomra lőtte a teljes newcastle-i alvilágot a fél évszázados pályafutása (egyik) csúcspontjaként számon tartott Öld meg Cartert!-ben. Azóta eltelt csaknem negyven év, de emberünk egy fikarcnyit sem veszített brutalitással kevert hűvös eleganciájából – lehet, hogy már kicsit remeg a fegyvert tartó kéz, de ugyanazzal a hátborzongató angol hidegvérrel és végtelenül közönyös tekintettel tudja halálba küldeni a megsebzett, kiszolgáltatott áldozatokat, mint a régi szép időkben. A dolog szépsége persze épp abban rejlik, hogy ezek a bizonyos áldozatok bőven rá is szolgáltak az effajta stílusos kegyetlenkedésre, így a néző egyszerre szurkol az igazságosztónak és borzad el tettei fölött. Harry Brown egy frissen megözvegyült, magányos öregúr, aki ha épp nem felesége sírját látogatja, akkor a fiatalság elfajzása fölött mereng a szürke külvárosi alkonyatban. Kontemplatív életmódját csak akkor adja fel, mikor a közeli aluljáróban bandázó huligánok brutálisan meggyilkolják még hőn szeretett kocsmai sakkpartnerét is, aki az utolsó láncszem volt, mely az élethez kapcsolta őt. Mr. Brown ekkor bepöccen, és gyorsan feleleveníti Észak-Írországban szerzett – nem kifejezetten turisztikai jellegű – tapasztalatait.

Harry Brown (3)

A film tehát a bosszúfilmek jól bejáratott sablonjait variálja: adott egy vesztenivaló nélküli háborús veterán, aki rég megfogadta ugyan, hogy nem vesz részt többet semmiféle öldöklésben, barátja értelmetlen halála és a rendőrség tehetetlensége láttán mégis úgy dönt, hogy maga teszi rendbe a dolgokat. Belátja, hogy hiába nem megy ő közelébe sem a háborúnak, ha egyszer a háború kopogtat be sivár panellakásának ajtaján. Hogy a Harry Brown mégsem válik a mozivászonról a videotékák félreeső polcaira költöző tucatfilmmé, az – a főszereplő kisugárzása mellett – a szikár képi világnak, és az érzékeny, visszafogott történetvezetésnek is köszönhető. A környék és a főhős lelkének kietlenségére egyaránt rímelő monokróm képek és a szótlan, de mégis sokatmondó jelenetek meggyőzően alakítják ki az öregkori magánynak és végső elkeseredésnek azt a fullasztó légkörét, mely pszichológiailag indokolja az öregúr tetteit.

Harry Brown (4)

A szereplőgárda is csaknem hibátlan, bár a mellékszerepek terén egyértelműen a rosszfiúk viszik a prímet: a szomorkás kutyatekintetű Emily Mortimer és a nyegle Charlie Creed-Miles rendőrpárosa ugyan kiválóan asszisztál Caine remekléséhez, de igazán súlyos arcokat inkább a túloldalra sikerült összeválogatni. A rendezői székben ülő elsőfilmes Daniel Barber már a nyitójelenet kézikamerás felvételeivel is hatásosan idézi meg az elállatiasodott, nihilista suhancok fenyegető agresszivitását, melyet csak tovább fokoznak a soraikban felbukkanó karakteres figurák, melyek nagy része végül kénytelen belenézni Caine pisztolycsövének fekete lyukába. A közeg ábrázolása tehát rendkívül autentikus, mely még nagyobb súlyt ad az ügyesen összeválogatott sablonok mentén előadott, öreguras bosszútörténetnek. Ezt a nagyszerű összképet rontja kicsit le a finálé, mely apokaliptikussá duzzasztott végkifejletet igyekszik barkácsolni a cselekményhez, és kissé eltussolja a vérbosszúba eleve belekódolt tragikus vonást.

Harry Brown (5)

A zárlat így adós marad az önbíráskodáshoz való morális viszonyunk megbolygatásával, mely például A sötét lovag nagy erényei közé tartozott. Ezért a hiányosságért azonban bőven kárpótol minket Michael Caine, aki ezúttal nem pusztán bölcs lakája az igazságosztónak, hanem ő maga veszi kezébe a bűnösök ügyét.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Harry Brown

Harry Brown

Brit bűnügyi, filmdráma, thriller, 2009. Rendező: Daniel Barber. Szereplők: Ben Drew, Charlie Creed-Miles, David Bradley, Emily Mortimer, Iain Glen, Michael Caine, Sean Harris.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    8 · 11 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film